Népszabadság – 1970. június 12.
Városalapítók emlékeznek
Szapora léptekkel járnak az évek.
Dunaújváros húsz esztendős. Igaz, egy város életében legfeljebb egy másodperc ez a húsz év, de azok a fiatal emberek, akik térdig érő sárban, latyakban elkezdték építeni (vagy inkább örömteli fájdalmak között valósággal megszülni?) ezt a gyönyörű várost, ma már többnyire meglett családapák, lehiggadt emberek.
De rögtön megváltozik az arcuk, a szemük villanása, ha a régi szép időkre emlékeznek. Mert akik átélték azokat az első esztendőket, azok tiszta szívükből ma is úgy érzik és úgy tartják, hogy minden hiba, küszködés és keserűség ellenére is szép idők, gyönyörű idők voltak azok.
S most itt ülnek közülük néhányan az új dunaújvárosi pártházban, olyanok, akik nemcsak az első hónapokban voltak itt, hanem itt is maradtak.
Dunapentele, 1951. június 28.
Fotó: MTI/Kotnyek Antal
A szemle
Csavajda György. Őslakos. 1950-től tanácstag, 1953-tól a városi tanács kirendeltségének vezetője az egykori dunapentelei falurészen. Fürge szemű és beszédű, jókedvű, inas parasztember.
– Jól emlékszem mindenre. Akkoriban gazdálkodtam meg fuvaroztam. Valamikor 1950 februárjában trágyát vittem a hegyre – mi már csak így nevezzük azt a fennsíkot, ahol felépült a város meg a gyár. Ahogy felértem, láttam, hogy autók állnak ott, mellettük meg emberek toporognak. Se gyalog, se autóval nem tudtak továbbmenni. Megszólítottak, nem vinném-e be őket a földekre.
Egy kicsit szabadkoztam, hogy csak nem ülnek fel a trágyásszekérre, de mondták, jó lesz úgy is. Volt, aki mellém ült, volt, aki csak felállt a szekérre. Mentünk. Ők nézegettek, beszélgettek, én meg csak hallgattam, mert nem sokat értettem belőle. Végül azt mondta az egyik:
– Mit szól hozzá, elvtárs, itt egy város lesz!
– Istennyila lesz itt, nem város – vágtam rá azonmód.
– Hát majd meglátja – hagyta rám az ember.
Májusban egyszer csak szólítottak, hogy menjek a kikötőbe, megjött három uszály, sokféle dolgot hoztak, azt fel kell fuvarozni a hegyre. Mentem. Az uszályokról pallókat, bakokat, kőművesszerszámokat raktunk a kocsikra.
Aztán láttam, hogy itt igazán város épül.
A nagy felvonulás – Garancz István naplója
Nem sokkal később, 1952. május 1-én – akkor már tudtuk, hogy a mi életünkön is nagyot változtat ez az építkezés – összeszedelőzködtünk, mi falusiak, és felmentünk a város vezetőihez. Én mentem elöl fehér lovon, mögöttem hat legény cifrán felöltözve, ugyancsak lovon. Üdvözletet vittünk az építőknek. Együtt vonultunk velük a menetben.
De a legszebb ünnepség augusztus 20-án volt. Munkás-paraszt találkozó. Mi már délelőtt felmentünk a városba, hat feldíszített kocsin, még zenekart is vittünk magunkkal. A vezetők mindenhol megvendégeltek bennünket, mi pedig meghívtuk őket ebédre. Később a Szalki-szigeten – ott van az új kikötő – nagy felvonulás volt, én, megint a fehér lovon, mögöttem meg, nyolc másik lovas, aztán a falu. Odajöttek az építők is. Friss kenyeret adtunk át a vezetőiknek, ők pedig borral kínálták a népet. Aztán a tszcs-k meg a tsz – most persze már egy nagy termelőszövetkezetünk van – szakácsai bográcsokban megfőzték az ebédet, a gulyást. Másnap reggelig tartott a zene, a tánc, az ünneplés.
(Mostanában minden augusztus 20-án a “hegyre”, a Vidám-parkba viszik fel a régi Dunapenteléről az új lisztből sütött friss kenyeret.)
Kohász és paraszt talákozója 1954
Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum/Rév Miklós
Az “illegális” csapolás
Borovszky Ambrus. Jól megtermett, keménykötésű, dús szemöldökű férfi. A Ganz Hajógyárban volt öntő, majd öntőmester. Tagja volt annak a csoportnak, amely kiválasztotta a leendő város és gyár helyét, majd 1950 tavaszától a beruházás kormánybiztos-helyetteseként a helyszínen irányította a munkát. Most a Dunai Vasmű vezérigazgatója.
– Talán az első csapolás az, amire a legszívesebben emlékezem vissza. Már 1950-ben elhatároztuk, hogy először azokat az üzemrészeket építjük fel, amelyek besegíthetnek a további építésbe, tehát az öntödét, a forgácsolót meg a vasszerkezeti üzemet. Az öntöde ünnepélyes avatását 1951. november 7-re terveztük.
Két nappal előbb készültünk el vele, de nem tudtam megnyugodni, állandóan az járt a fejemben, mi lesz, ha az ünnepélyes avatáson valami nem stimmel majd, s nem sikerül az első csapolás. Elhatároztam hát, hogy még aznap ötödikén csinálok egy próbát.
Néhány emberrel ottmaradtunk munkaidő után, mindent előkészítettünk, s estefelé megindítottuk a kemencét. Dolgoztunk, figyeltük, hogyan működik.
Egyszer csak azt vettük észre, hogy az addig üres öntödében néma csöndben valóságos sokaság álldogál és figyel bennünket. Akkor jöttünk rá, hogy amint megindították a kemencét, magasba szöktek a szikrák, s a prérin (mert akkor még valóságos préri volt az öntöde körül) messzire világítva mutatták, hogy itt valami történik. És az emberek eljöttek megnézni, mi az. De mondom, néma csendben vették körül a kupolát.
Mi pedig hallatlan izgalommal dolgoztunk. A kémlelőnyíláson figyeltük, mikor jelennek meg az első vascseppek, hogyan szaladnak végig a kokszon, hogy végül összegyűljenek a kemence alján. Aztán úgy láttuk, lehet már csapolni. Más is megszúrhatta volna a csapolónyílást, de úgy éreztem, ezt nekem kell megtennem. Amikor szikrázva ömleni kezdett a folyékony vas, az addig néma tömeg egyszerre tapsolni kezdett, s tapsolt hosszú percekig.
Nagyon boldogok voltunk. Ez volt a vasmű első termelőüzeme, s az a tonnányi vas, amelyből mindjárt különféle alkatrészeket öntöttünk, a vasmű első termelése.
(A Dunai Vasmű az idén egymillió tonna acélt ad az országnak.)
Az elmaradt pártfegyelmi
Szabó Sándor. Középtermetű, zömök férfi. Kőművesként jött ide, aztán művezetőképző iskolára került, főművezető volt a Tűzállótégla-gyár építésénél. Most a Dunaújvárosi Papírgyár pártbizottságának titkára.
Üzembehelyezték a Tűzállótéglagyárat
– Főművezető voltam a Tűzállónál, amikor megkezdődött az előre gyártott nagy betontelepiek beemelése. Egész csarnokok vázát építettük ilyen óriási elemekből. Hasonló munkát még nem végeztek akkor Magyarországon. 1951 végén háromhónapos lemaradásunk volt.
A nagy elemeket kezdetleges emelőbikákkal kellett a helyükre tenni. Nagyon bonyolult dolog volt ez. Pontosan tudnunk kellett például, hol fogjuk meg azokat a rettentő nagy elemeket, hogy emelés közben ne károsodjanak, ne legyen semmi hiba. Elhatároztuk, hogy partizánkodunk egy kicsit, előbb kezdjük az emelést, mint ahogyan azt előírták. Mindent megbeszéltünk a szakemberekkel és a munkásokkal. A híres Partizán-brigád vállalta a munkát, s ami vele járt: szabad szombatjukon és vasárnap is dolgoznak.
Szombaton és vasárnap beemeltünk három keretállást. Végül a szó szoros értelmében úgy kellett lezavarni az embereket a munkahelyről.
Igen ám, de másnap reggel kitört a botrány. Már előre megszervezték ugyanis, hogy az első emelésre eljönnek a rádiótól meg a lapoktól az újságírók, ünnepélyes pillanat lesz, s mi ezt most mind felborítottuk. Pártfegyelmit kértek ellenem. Földes László, a pártbizottság akkori titkára lépett közbe, így aztán a fegyelmi elmaradt.
Az utolsó keretállások beemelésénél a tröszt igazgatója, főmérnöknője és más vezetők is ott voltak: akárcsak a munkások, ők is beálltak dolgozni, segítettek, hajtották a csörlőket. A háromhónapos lemaradást behozták, s még három hónap előnyt is szereztünk.
(Dunaújvárosnak ma 13 nagy vállalata van.)
Az esküvő
Horváth László. Keménykötésű, csupa izom fiatalember. Éppencsak elmúlt 16 éves, amikor – több társával együtt – Pápáról idejött a felhívásra. Azonnal betonozó brigád vezetője lett. Sok nagyszerű munkatett révén vált országszerte ismertté. Mást keverőolvasztás a martinnál.
– A húsz tantermes iskola. Ennek a története ma is a legkedvesebb számomra. Ez volt a város első iskolája.
Decemberben kezdtük a födémeket betonozni. Félig voltunk a munkával, amikor nagyon ronda lett az idő, nagy hó esett a bedolgozott betonra is. Nem hagytuk abba. Japánerokban, csillékben vizet forraltunk, azzal olvasztottuk le a havat, azzal kevertük a betont. Reggel háromkor kezdtünk dolgozni, s nemegyszer éjfélig folytattuk. Végül éppen december 24-én befejeztük. Holtfáradtak voltunk és éhesek. Igen ám, de már minden üzlet bezárt, hiába volt pénzünk, ennivalót nem kaptunk. Karácsony estéjén zsíroskenyeret ettünk és kártyáztunk.
Az iskola 1951 közepén készült el, s akkor ott működött a tanács. Hogy ez miért fontos, annak előzménye volt. Amikor egy alkalommal Budapesten jártunk – kitüntetést kaptunk – megismerkedtem Neugebauer Máriával, az építkezés első női brigádjának a vezetőjével. Hamarosan elhatároztuk, hogy összeházasodunk. Be is jelentettük, aztán egyik nap csak szaladtak értünk a munkahelyre: jöjjünk gyorsan, üzenik a tanácstól, hogy most lesz az esküvőnk. Siettünk is átköltözni, s mentünk házasságot kötni a húsz tantermes iskolába.
Dunapentele legjobb leánybrigádja
(Horváth Lászlóné, Neugebauer Mária ma ugyancsak a martinban dolgozik, darusként.)
Dunapentele, 1951. június 28.
Fotó: MTI/Kotnyek Antal
Az álmok városa
S végül engedtessék meg az újságírónak, a város születése első hónapjai tanújának, hogy maga is emlékeket idézzen. Pontosabban: egy régi, 20 évvel ezelőtti dunapentelei írásának néhány sorát. Nem azért persze, hogy prófétai előrelátását bizonyítsa, hanem azért, hogy igazolja, a mi korunkban nem nehéz jövendőt mondani, a jövőbe látni.
“Az álmok városa ez az új város. De ezek az álmok élnek. Napról napra megvalósul belőlük egy darabka. Amikor végigmész a sárba taposott ösvényen, már a zöldellő pázsitot, a tarka virágokat látod magad előtt, gondolatban már a betontéglás járdán sétálsz. Amikor a fiatal csemetékre nézel, már a zöldellő, lombos erdőt látod, s arra gondolsz, nemsokára ott fogsz ülni az erdőben valamelyik padon, kezedben könyv, s messziről hallod a gyár zaját. Amikor a Duna felé nézel, a szántóföldek helyén ott látod a hatalmas kultúrparkot, a sportstadiont.
Ábrándok, álmok ezek? Igen, de holnap valóra válnak, mert a kommunisták viszik harcba megvalósításukért a dolgozókat. Valóra válnak, mert itt dolgoznak már a kubikosok, kőművesek, ácsok, segédmunkások ezrei, akik a terveket, álmokat kőből, vasból és betonból valósággá faragják. Ifjú építők ezrei vannak közöttük. Itt akarnak letelepedni, a lakásokban lakni, a gyárakban dolgozni, itt akarnak megházasodni, élni. És visszafütyülnek a szélnek, kinevetik a havat, énekelve hordják a habarcsot, s ha két fok hideg van, akkor azzal dicsekszenek, hogy dolgoztak ők már 20 fokos hidegben is, és ha 20 fokos hideg lesz, akkor majd így kiáltanak, hordtam én már a habarcsot 30 fokos fagyban, is!”
(Az írás címe ez volt: Már látszik a holnap. De ha valaki akkor azt mondta volna, hogy húsz év múlva Dunaújváros ötvenezer lakosú, patinás gyárváros lesz, ebben az újságíró is kételkedett volna.)
Gál Pál
