Népszava 1951. február 18.

DUNAPENTELE LEGJOBB LEÁNYBRIGÁDJA

– Mindjárt itt lesznek – mondja Tám János munkavezető. – Sohasem várják be a hat órát. Legalább tíz perccel előbb jelentkeznek.
Nyílik a bódé ajtaja. Fiatal leány lép be rajta, derekára csavart kendővel. Bevezetik a pallérlistára s már fordul is kifelé.
– Ugye mondtam? – Tám János mutatóujjával megkopogtatja karórája üvegét: – Háromnegyed hat. Ilyen dolgos brigádom még nem is igen volt. Ég a munka a kezük alatt. Für­gék, elevenek, akár a csík.
– Az már igaz – bólint egy hórihorgas kőműves. – S ami a fő, vidáman dolgoznak. Meg se kottyan nekik. Mintha csak játszanának. Pedig hát olyan teljesítményt vágnak ki! Ma már a március 15-i tervüket teljesítik. – A versenytáblára mutat, legfelül a Neugebauer-brigád neve. Ők vezetnek, 168 százalék teljesítménnyel.

Nem olyan könnyű az épülő bivalyhoz jutni, ahol a legjobb leánybrigád: a Neugebauer-brigád dolgozik. Az út testét fekete forradások borítják, teherautók kerekeinek nyomai. Hepe­hupákon, gödrökön, salakhegyeken keresztül jut oda az ember, csillepálya akasztja meg az útjában, az épülő ház tövében transzportőrök zümmögnek, szalagjukon sebesen futnak felfelé a téglák. Ilyenkor, este még jobban hallik a gépek zakatolása, amely a letaglózott bikák remegésére emlékeztet. A bivaly első szárnyában már laknak, az ablakokból világosság szűrődik. A másik szárnyrészt most építik. A csupasz gerendák, téglasorok, vasbetonszerkezetek között villanykörték hunyorognak, az éjszakai műszak serény fényei.

Hatalmas homokkupac magasodik az épület előtt, négy fiatal leány lapátolja talicskába és iramodik a lifthez vele, kedves, könnyed mozdulatokkal. Csakugyan, mintha játszanának.
–  Mikor fogy el vajjon ez a jókora kupac? Reggelre? Vagy csak holnapra?
A leányok nevetnek. Hetykén, magabízón, boldogan. – Várja csak ki, nem sok időbe telik – mondja Marika, a brigádvezető, megpúpozza a telerakott talicskát s már a felvonó mellől szól vissza. – Ma még téglát is akarunk szállítani.
A három leány dudorászva követi. Nem látom tisztán az arcukat, az alakjukat is elmossa a sötétség, mégis érezni, milyen frissek, fiatalok. Perdülnek, fordulnak, oly könnyedén hajolgatnak, mintha virágot szednének, nem pedig homokot lapátolgatnának.
Marika az ágashoz ugrik. Nyitott füzet fekszik az ágason, kőnehezék rajta, hogy el ne fújja a szél. Sebesen ír be valamit, aztán folytatja a talics­kázást. Belenézek a füzetbe, ceruzavonások egymás mellett.

– Minden talicska után egy vonást húzok – magyarázza elmenőben. – Tizenhat talicska egy köbméter homok. S a végén összeadom a pálcikákat Tudja, hány köbméter homokot hordunk mi el?
Előre élvezi hitetlenkedő, meghökkent arcomat s olyan diadallal vágja ki, mint énekesnő a magas C-t. – Tizenöt köbmétert, ha 50 méterre kell elhordani. Téglából meg tízezer darabot szállítunk. Ne föntről kapirgálj, mint a tyúk a szemétdombon – szól a mellette dolgozó kisleányoknak, amin az sikkantva nevet. – Vágd jól bele a lapátot.
Kérdem, nem fárasztja-e az éjszakai munka. Mari csak legyint s egy szempillantás múlva a felvonónál áll.
Egyre sűrűbben sorakoznak a füzetben a pálcikák, egész sor telik meg rovátkákkal. “Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom” – énekli közben s az utána siető leányok vele dudorásznak.
A homokkupac szemlátomást fogy, forró feketét hoznak nekik, jólesőn kortyolgatják. – Éjfél után újra kapunk – mondja gyermekes örömmel. – S hogy eljön az éjfél, pihenünk egy félórát. Jani bácsi – szól a munkavezetőjének: – nem lehetne kézierővel felhordani az anyagot? Mert sokan vagyunk a liftnél, aztán csak egymás sarkára taposunk. Az épületben már betonozzák a folyosókat -fordul hozzám -, nem érdemes még egy felvonót építtetni. Most meg már nehezen férünk a lifthez. Sokszor negyedórát is elálldogálunk. Pedig hát 183 százalékot is megcsináltunk már, ha hagytak mozogni.

Ki ez a fiatal leány, aki éjfél után azt panaszolja, hogy lassú a tempó?
Dobozi kis parasztleány, se apja, se anyja. A nagyanyja nevelte. S alighogy elvégezte az öt elemit, már a kulákhoz került cselédnek.
– Cseléd nem akartam lenni – mondja másnap a barakban, ahol szemben ülünk egymással a fehérre sikált asztalnál. Az ajtó felett rádió szól s Marika tekintetével szinte unszol, hogy szóljak már valamit a rádióhoz. – Ezt a rádiót a tisztasági versenyben nyertük!
Nemcsak a szállása tiszta Mariká­nak, de arcából, mozdulataiból, repkedő szőke hajából szinte árad a tisztaság.
– Legutóbb a csorvási állami gazdaságban dolgoztam, mint gyapotgubószedő. Ott hallottam, hogy Pentelén valami nagy építkezés folyik, hát eljöttem. Nagyanyám nagyon nem akart engedni. Mondtam neki, ha vesz kabátot, otthon maradok. – Restelkedve elmosolyodik. – Ilyen voltam akkor még. – Számítgat magában. – Mikor is?… Négy hónapja. Csakugyan. Még csak négy hónapja! Mintha már esztendők múltak volna el. Mikor idejöttem, azt sem tudtam, mi az a brigád. Ketten voltunk: egy szentesi leány, meg én. Láttuk, hogy itt mindenki valahová tartozik, hát ketten csináltunk brigádot. Azt mondta nekem Juli: – Légy te a bri­gádvezető, én nem merek lenni. Én meg mertem. Aztán bevettük a brigádba Zarándok Katit, az pentelei kisleány, alig 16 éves, de ég a keze alatt a munka! Negyediknek meg Lezsák Mari jött közénk, az csepeli leány, attól lehet tanulni, mert az már tagjelölt. Őt már én választottam ki, hogy legyen köztünk olyan… Mi mind falusi leányok vagyunk, ő meg mégis csepeli. Amikor az első munkafelajánlást tették, bizony én nem tudtam, mi az a százalék. Azt se, hány darab téglánál érjük el a 100 százalékot. Felállni se mertem. Most meg már azt ajánlottuk fel a kongresszusra, hogy 121 százalékról 150-re emeljük a teljesítményünket s 167 lett belőle! Januárban 874 forintot keresett a brigád minden egyes tagja. Van már nagykabátom, itt vettem a Népboltban s cipőt is szereztem, meg csizmát. S mégse megyek haza! Még jobban fel akarom vinni a teljesítményemet, meg olvasni fogok, mert még soha nem olvastam, csak meséket iskoláskoromban. – Elgondolkozik, szép szőke feje csupa ragyogás. – Szakmát tanulok s ha kiérdemlem, belőlem is lehet tagjelölt. Mari is mondta, a csepeli leány. – Felveszi az új kabátját, kendővel köti be a fejét. – Most megyek próbára. A “Mélyszántás”-sal neveztünk be a kongresszusi kultúrversenybe és én játszom Takácsnét, a babonás öregasszonyt. Haj, de megjárta a buta vénség!

Lezsák Mariskát, a brigád csepeli tagját éppen költözködés közben találom. – Szeretnék a brigádommal együtt lakni, az lenne az igazi. Hogy megbeszélhessük minden este a másnapi munkát. Gyenge brigádban dolgoztam azelőtt, a brigád tagjai folyton jöttek-mentek, csellengtek, hazaszállingóztak, sehogyse ment a munka. Sóvárogva nézegettem azt a három fiatal leányt, akik a felvonóhoz szállították az anyagot. Mi téglát, salakot raktunk a transzportőrre s félszemmel figyeltük egymás munkáját. S amikor egy napon megszólított a brigádvezető, a szőke kis Mari, hogy nem állnék-e be negyediknek a brigádba, én ezt valóságos kitüntetésnek vettem! Ők is örültek, én is. Ők, merthogy én plombázó voltam a Cse­peli Szabad Kikötőben, nagyüzemi dolgozó és a Párt küldött engem ide, azt tisztelték bennem. Meg tán azt, hogy politikai iskolát végeztem. Megmondom bátran, ha valamit helytelenítek. S beszélek nekik arról, mit olvasok. Ha együtt laknánk, közösen olvasgatnánk. Így bizony, lassacskán megy. Kati tanyán lakik, én a Csont­ban kaptam szállást, Juli a G-barak-ban. Mari a H-barakban. Mikor foglalkozzam velük? Valamelyik éjszaka Rákosi elvtárs életéről meséltem nekik, három óra elmúlott már, amikor hazaballagtunk s ők csak kísérgettek engem, nem húzta őket haza a fáradtság, pedig ugyancsak keményen dolgoztunk. Szépen fel is takarítottunk magunk után, nem hagytunk egy szem törmeléket sem. Reggelig fennmaradtak volna, ha hagyom, úgy érdekelte őket minden, amit Rákosi elvtársról, a Rákosi-perről beszéltem. Csakúgy lesték a szót a számról.
– Úgy nőttem én fel – mondja később -, mint az árokszéli bogáncs. Hatéves koromtól menhelyen laktam. Apám homokfúvó volt a WM-ben. A mostohám meg csak ivott és aludt naphosszat. Sokszor fel sem tudom mérni azt a hatalmas változást, amely velem, körülöttem történt. Az édesapám ma rendőrnyomozó százados, én meg az ifjúság városát építem, a Dunai Vasművet s olyan derék, fejlődőképes leányokkal vagyok együtt, mint Mariék. Mari küldött volt az Országos Repülő Szövetség II. Kongresszusán s amikor Pestről hazajött, azt kellett volna látni!… Valahogyan felelősnek érzem magam a fejlődésükért. Azt mondom Marinak valamelyik nap: Tudod-e, hogy én itt kitanulok gépésznek, már fel is iratkoztam! Ő meg nagyon elgondolkozik ezen s csak sokára szólal meg: – – Én még nem tudom, mi leszek, talán kőműves, talán betonozó. De az biztos, hogy itt maradok. Semmivel se lehetne engem elhúzni innen. S magyar nevet választok magamnak, olyat, amelyik örökké emlékeztessen rá, hogy ide vagyok nőve. Dunai Mari leszek!

Palotai Boris

Felhasznált képek forrása:
Matussné Lendvai Márta – Sztálinvárosi nők

Dunaujvaros