Uj Hang – 1953. március
SZTÁLIN HALÁLA UTÁN
Pénteken reggel tudtam meg a hírt s ma hétfő van, hétfő délután. Most jutok először valamennyire szóhoz, most kezdenek tisztulni az első gondolatok. A nagy érzések mindig megbilincselik a nyelvet, s ez a fájdalom oly nagy volt, hogy első rohama közben nem volt szó, mely nyomába szegődhetett volna.
Nem, ezeknek az érzéseknek most sem tudok hangot adni. Csupán néhány dadogó gondolat, mit a viharból megfoghatok, előhalászhatok. Megkísérlek megrögzíteni valamit ebből a roppant pillanatból, melyben az emberiség legmélyéig tárja fel lelkét, a halhatatlanságnak e ritka jelenéséből, melynek halvány előképe volt csupán, mikor az emberek tudatában csillagképpé változott Héraklész s az istenként tisztelt Romulus fényes felhőben az örökkévalóságba ragadtatott.
“Nem hal meg az, ki milliókra költi dús élte kincsét, ámbár napja múl, hanem lerázván, ami benne földi, egy éltető eszmévé finomul.”
Sztálin agyvérzést kapott – megbénult az agy, mely új korszakot teremtett az emberiségnek. A nyelv, melyen a történelem maga szólt, néma lett, és eszméletlenül feküdt, ki eszméletet adott népeknek és osztályoknak.
Ez képtelenség. Áthághatatlan törvény, hogy az embereknek meg kell halniok; éppen Ő tanított erre: a természetben minden születik, kiteljesedik és elhal.
Az Ő halála mégis váratlanabb, mint bárki másé, talán éppen azért, mert az ő élete nem csupán az övé volt. Hetvenhárom évig élt és életével mégis történelmi korszakokat fogott át.
Kitűzte célul a kommunizmust, Lenin oldalán megalkotta a forradalmat, megtervezte és felépítette a szocialista társadalmat, ismeretlen történelmi tájakon, vicsorgó, vad ellenségekkel megverekedve elvezette népét a kommunizmus küszöbére, megrajzolta, félreérthetetlenül, világosan megmutatta az utat, bizonyossá tette a nagy cél megvalósulását – és meghalt.
A Szovjetköztársaságok Szövetségének, s így valójában az egész emberiségnek láthatárán feltűnt a kommunizmus – és Sztálin eltávozott.
Visszaadta óriás lelkét teremtőjének – a népnek.
– Milyen megdöbbentő: az élet megy tovább… Ez borzasztó vagy nagyon is nagyszerű, egyelőre nem tudom eldönteni és felfogni sem – mondotta pénteken, a híradás napján valaki, akivel a budapesti körúton jártam, a fekete és piros zászlók alatt, míg az emberek dolgukra siettek, a villamosok csöngtek és búgtak szokás szerint.
Én megértettem ismerősöm szavait: valóban olyan különösnek hatott, hogy nemcsak hogy az emberi élet folyt tovább, hogy az ország, a város, a társadalom élt s lélegzett, hanem a természettől is elvártuk volna, hogy megváltoztassa örök mozzanatait; szinte csodálta az ember, hogy nem áll meg a nap és nem történik olyasvalami, mint a mithoszokban s legendákban szokott megrendítő események után.
Pedig ennek így kellett lennie; nem azért, mintha a képzeletből mindeddig riadtan elűzött s felmérhetetlen gyász súlya nem lett volna képes az életet megállítani. Nem, így kellett lennie, mert Ő parancsolta így.
Sztálin életet parancsol. Az élet megy tovább.
Olvasom a részvéttáviratokat.
Államfőktől, követségektől mennek a szovjet kormánynak. Még a luxemburgi nagyhercegnő is küldött táviratot.
A kommunizmusnak hatalmas erkölcsi győzelme olvasható e táviratokból. Még sok megrögzött antikommunistában is megrendülést keltett a legnagyobb kommunistának a halála: még azok is, kik harcolnak a kommunisták ellen – a tisztelet érzésével fordultak Sztálin felé. Megragadta figyelmemet az indiai miniszterelnök távirata, részvétét fejezte ki a családnak is.
A gyászoló családnak.
Milyen csodálatos. Az első pillanatban e szó alatt a szovjet népet, illetve minden kommunistát, vagyis a béke és a szocializmus táborához tartozó mind a nyolcszázmilliót értettem, magamat is. Pedig Nehru nem rám gondolt, amikor ezt írta. De bizonyára Vaszo Kanasvili, a grúz kolhozparaszt is így értette, tán ugyanabban a pillanatban, aki kilencünk előtt, magyar falvak küldöttei előtt a családtagok képeivel tele falon függő Sztálin-képre mutatva így szólt: “Ő is családtag.”
S íme, szemembe ötlik egy távirat: az Amerikai Egyesült Államoké.
A távirat szerint az USA kormánya hivatalos részvétét fejezi ki a szovjet kormánynak.
Így: hivatalos részvétét.
Őszinte távirat, az tény. Őszintén bántó és durva. Mit is várhatnánk tőlük?
1946-ban láttam egy Rákóczi úti moziban a “Szépség Ünnepé”-t, a minden évben megrendezett moszkvai tornaünnepélyről készült színes híradófilmet. Az ünnepélyen rendszerint megjelent Sztálin is; a Vörös Téren rendezték a csodálatos bemutatót, amely elhozta Moszkvába a hatalmas ország egész színpompáját és népi gazdagságát. Az egészségnek, az erőnek, a duzzadó, kicsattanó életkedvnek és vidámságnak a csapatai egymásután vonultak el a vásznon, ragyogó szépségű ifjak tömegei, karjukat lengetve és hangos szóval üdvözölve őt. Már az maga meghökkentett, ahogyan üdvözölték; olyan áradón, olyan robbanó lelkesedéssel, olyan, végtelen szeretettel, ami nekünk, Horthy-világból jött, agyonnyomorgatott fiatal lelkeknek szokatlan volt. Megcsapatván a szeretetnek ettől az erejétől, a lelkeknek e filmkockákból is áradó szabadságából, úgy éreztem magam, mint azon a napon, amikor a tábori kórház fülledt, nehézlevegőjű kórterméből – az aradi várnak egyik kazamatájából – hosszú hetek után először léptem ki a friss levegőre. De másfelől megdobogtatta szívemet az az érzés is, amelytől valójában senki sem tudott szabadulni, félreérthetetlenül éreztem és tudtam, hogy ezeken a fiatal arcokon és ennek az egész ifjú tömegnek arcán Annak az arca tükröződik, aki ott áll a Lenin-mauzóleum tetején, akire valamennyien sugárzó szemmel néznek! Még a filmvásznon is látni lehetett ezt az óriási tükörképet, – semmi kétség: a vonuló tömeg arca – Sztálin arca volt. A film utolsó percei voltak ezek.
Sztálinvárosban minden Róla beszél
Végül a felvevőgép lencséje Sztálin felé fordult. Egyre közeledett, tányérsapkában, integetve, míg végre is arca betöltötte a vásznat, úgy, hogy pontosan látszott minden részlete.
Szembe néztünk.
Nem, sohasem felejtem el, még mindig az az arc volt előttem. Sztálin arcán tükröződött az egész lenti vonulás, szemében viszontláttam az egészségnek, az ifjúságnak, a boldogságnak imént csodált pompás seregét. Mélységesen emberi arc volt. Nem látszott rajta semmi mesterkéltség, nem gondosan ellenőrzött színészi elrendezés, sem államférfiúi vagy tábornoki “szigor” – nem. Gyűjtőlencse volt ez az arc, mely a Vörös Térről áradó szeretetsugarakat felfogta és sokszoros erővel sugározta vissza.
A nép arca volt.
S akkor egy könnycsepp jelent meg a szemében. Lassan kiült a szempillára, a szeme sarkába s alig észrevehetően gördülni kezdett lefelé. A szeretet s a meghatottság ott ragyogott az arcán, őszes bajusza játszadozott kicsit a szája fölött. S a nézőtéren, mintha nyárfalevelek közé besurran az esti szellő, kelt az izgatott, elbűvölt suttogás: “Sír!…”
A lámpákat felgyújtották.
Még mindig a vászonra tapadtak a szemek és ebben a pillanatban bámulattal kellett észrevennem, hogy itt, Budapesten, a Rákóczi úti mozi közönségének arcán ugyanaz a kép tükröződik, mint a filmvásznon vonuló orosz, üzbég, grúz, mongol, finn, szőke és barna, fehér és sárga, egyenes és ferdeszemű szovjet ifjaknak. Sztálin arca tükröződött az arcunkon, Sztálin könnye ragyogott a szemünkben. Egymásra mosolyogtunk, idegen emberek. Néhány másodperc tette ezt, szemtől szembe Sztálinnal.
Sztálin a nép szemébe nézett és képe a nép arcán, mint óriás, eleven Veronika-kendőn, mindörökre ott maradt.
Egy kislányról szeretnék még szólni, ott dolgozik a sztálinvárosi Erőmű turbófúvójának építkezésén.
Nevezzük Erzsinek, gesztenyehajú és nyúlánk, annak a női brigádnak a tagja, amely ma, a temetés napjának reggelén nem állt munkába, hanem sírt és veszekedett. Csúnya nézeteltérésük támadt a munkavezetővel, mert vakolásra osztották be a brigádot, fent, a magasban, az égretörő betonpillérek tetején, a nyurga pillérfalakon.
S ők nem mentek föl; üres volt az állás, amelyhez keskeny lajtorja vezetett, függőlegesen, akárcsak a cirkusz porondján az akrobaták létrája.
Erzsi különösképpen félt fölmenni, pedig felajánlásuk volt és Sztálin-őrség, de a félórák is teltek, termelés nélkül, ami veszteség az országnak is, meg nekik is személy szerint.
Erzsi félt, igen, ez előfordul. Mászik, mászik az ember a létrán, nem tartja semmi, csupán a saját keze és lába. Alatta növekszik a mélység, a szív dobog, egyre jobban befészkeli magát a félelem: jaj, ha leesnék! S egyszer csak szédülni kezd, lába megremeg, karja megbénul s egy lépést nem tud tenni tovább. Vagy már fent van az álláson s ott keríti hatalmába a félelem, görcsösen markolja a fát és hozzá sem tud nyúlni vakolókanálhoz vagy téglához. Szakasztott így járt Erzsi tegnapelőtt is az egyik álláson, majdnem leesett s ez ijesztette meg a többit is.
Ez lelkierő kérdése.
A férfiak gúnyolódtak, minek mennek a nők kőművesnek, ha félnek a magasban? Ők meg csak veszekedtek és követelték, adjanak nekik kevésbbé félelmetes munkát.
Veszekedés közben érte őket a tíz óra, országnak, világnak e megrendült öt perce, amikor százmilliók tették le a munkát és csendben megállván, az utolsó útjára induló Sztálinra gondoltak. S hát mivel a női brigád most belemerült a saját sérelmébe, mikor a nagy építkezés szirénái, mozdonysípjai és hajókürtjei felzúgtak, annál hirtelenebből szakadt rájuk a megdöbbenés, az árvaság: Sztálint temetik.
Erzsiből kibuggyant a sírás. Ó, ha Ő élne, ha itt volna, megértené őket és megdorgálná a gúnyolódó férfiakat! De Sztálint most temetik…
– Most temetik – jegyezte meg Paticsné.
Erzsinek szaporán hullottak könnyei. Csönd volt, csak a sípok harsonája zúgott. A nagy építkezés megállt, a gépek elhallgattak, az utak forgalma megmerevedett. Lehajtott fővel álltak az emberek, ki hol volt, földön, állványon, föld alatt, vastraverzeken, betongerendákon.
– Most ki lesz az utód? – kérdezte suttogva Erzsi, nyugtalanul, kicsit riadtan.
Az az öreg viharsarki kubikos, akinek szavát is alig hallani, őszes bajusza eltakarja száját és mindig csendben dolgozik, ott állt közöttük. Felelt is Erzsinek. Az is egy kicsit inkább csak magának szólt.
– Malenkov elvtárs, meg a többi elvtársak… Ott vannak. Nem is tudott volna meghalni addig, míg nincs kire hagynia a népet!…
Mély csend volt, a szél csattogtatta csupán a lobogókat.
Mi történt Erzsiben két perc alatt, mi nem – annyi bizonyos, hogy az öt perc letelvén, a munkavezető megkérdezte:
– No, mi lesz, asszonyok?
Erzsi egyszer csak azt mondta:
– Én fölmegyek.
Egy pillantást vetett az öregre, de az már újra olyan szótlan volt, mint máskor és emelte a talicskát, elmerült munkájában. Erzsi a meghökkent brigádtagok előtt fölment a létrán. Szíve dobogott, lába remegett, szédült, de ment és csak fölfelé nézett. Iszonyúan félt. Mégis fölért az állásra. Előtte volt a habarcsosláda, benne a kanál. Felcsapta az első kanálhabarcsot a falra. S ebben a pillanatban elszállt a félelme, mintha sohse lett volna. Már le is mert nézni. Paticsné jött utána, már a létra közepén mászott. Olyan érdekes volt innen, a magasból az építkezés. Mint a hangyák nyüzsögtek az emberek és a munka zaja különös harmóniában szállt fel idáig. Gesztenyehajú, nyúlánk Erzsi vidáman és félelem nélkül vakolt. Nagyon büszke volt és kicsorduló buzgalom fogta el. Mintha egy kicsit megnőtt volna, belülről. Azt hiszem érezte, hogy most mindnyájunknak többet kell tennünk, mint eddig.
SÁNDOR ANDRÁS
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
Felhasznált képek forrása: Fortepan/Bojár Sándor
