Jelenkor – 1986 május

BERTHA BULCSU

Ember és gyár

Beszélgetés Borovszky Ambrussal

Dunaújváros és a vasmű, amit az építés korszakában még Sztálinváros­nak és Sztálin Vasműnek nevezték, az én életemből is elnyelt egy kis darab­kát, de úgy is mondhatnám, hogy egy sokszínű valóságszelettel gazdagította életemet, hiszen a vasműben dolgozó emberekről kötetnyi novellát írtam. A Sztálin Vasmű volt az első nagy ipari vállalkozás, ahol megfordultam, ko­rábban csak vidéki malmokat, szeszfőzdéket, mezőgazdasági szerelőüzeme­ket láttam belülről. Ünnepi érzésekkel, szívdobogva léptem be az épülő vá­rosba, a vasmű területére, a gyárak közé, de az ünnepi szívdobogásom több­ször lanyhult, szinte megszűnt, s utólag már nem is értem hogyan kelt újra élet­re. Érdekes világ volt, a nyomait ma is őrzöm a lelkemben. Én egy picurka pont voltam Dunaújvárosban, Borovszky Ambrus viszont a gazda, a főnök, a mindenható ember, a vasmű vezérigazgatója. Annak idején, amikor a vasmű kapujában az iparőröknek felmutattam az igazolványomat, Borovszkyt zord, komor embernek képzeltem, aki szemöldökének mozdításával emberek tucat­jait tudja irányítani. Akkor még véletlenül sem találkoztam Borovszkyval, személyiségéből egy keveset csak az intézkedései alapján, s az épülő, mun­kába lépő üzemek hasznosságát látva tudtam megsejteni. Borovszky Ambrus tizenhét éves korában tanulta ki az öntőszakmát, a felszabadulás után öntö­dei vezető lett, majd a minisztériumba került. Harminchét évesen már a vas­mű építésén dolgozott második emberként, s negyvenegy éves volt, amikor rábízták az egész vasmű és az épülő város irányítását. Innen hatvanhárom éves korában ment nyugdíjba. Állami díjas, azóta a Vasas Szakszervezet el­nöke. Most, hogy személyesen is találkoztunk, örömmel konstatálom, hogy Borovszkyban nincsen semmi zord. Őszhajú, jó tartású, derűs kedélyű ember, még hetvenhárom évesen is tele hittel, optimizmussal, munkakedvvel. Olyan embertípus, akikről már többször azt hittük, hogy nincsenek. Még mindig van­nak, kisugárzásuk is van. Borovszky Ambrus élete része az újkori magyar ipartörténetnek. Hosszan, kellemesen beszélgettünk Dunaújvárosról.

– Borovszky elvtárs élete nem a Dunai Vasművel kezdődött. Mondjon el valamit a gyerekkoráról, ifjúságáról. Mit csinált és mi történt önnel, mi­előtt Sztálinvárosba került?
– Születésileg érdi parasztcsaládból származom, habár édesapám iparos volt, cipész. Hat elemit jártam, s amikor abba a korba kerültem, hogy valami szakmát kell tanulni, akkor több mindenfélét megpróbáltam. De valahogy egyikhez se volt semmiféle ingerenciám, pár nap, de legkésőbb két hét múlva otthagytam őket, és majdnem kimentem abból az időből, amikor tanoncnak vagy inasnak felvesznek valakit. A szomszédban volt egy lakatos, aki az ak­kori Lipták gyárban dolgozott. Megkérdeztem, Kovács úr, hát maguk már nem vesznek fel lakatost? Kovács azt mondta, bevisz a gyárba. Pár nap múl­va én is elmentem reggel hatra, két karéj zsíroskenyérrel. Kilenc órakor a Lipták gyár kapujába kijött értem egy irodaszolga. Bevittek egy üzemi irodá­ba és ott az egyik művezető mondta, lakatost nem vesznek föl, öntőt igen. Kérdezték, hogy öntő akarsz lenni? Mondtam, hogy igen. Azt sem tudtam, hogy az öntő mit csinál. Átmentem az öntödébe, nyár volt, és derékig mezte­len, izmos emberek dolgoztak ott. Nekem megtetszett. Pár nap múlva föl is vettek és elkezdtem ezt a szakmát. Ez éppen 1929-ben volt, amikor kezdődött a világválság. Akkor a Ganz gyár megvette ezt a Lipták gyárat és becsukta. Én egy fél éves, háromnegyed éves inas voltam akkor. Megkérdezték, hova akarok menni, a Ganz Vagongyárba, vagy a Ganz Hajógyárhoz. Valaki azt mondta, hogy jobb szakemberek vannak a hajógyárban, de az lényegesen messzebb volt Vekerléhez, ahol én laktam. Mégis odamentem dolgozni. Év vé­gén, amikor az inasiskolának az évzárója volt, szakmai előmenetelből kitünte­tést kaptam, s ez akkor nagyon jól esett nekem. Attól kezdve, vagy talán az első perctől kezdve, mindig jobban megszerettem ezt a szakmát. Viszonylag fiatalon az elismert szakemberek közé tartoztam, ennek az a bizonyitéka, hogy a szakszervezetben bizalmi voltam. Akkor ez nagy dolog volt, mert a szak­szervezetnek az volt a nézete, hogy jó, elismert szakembereket kell választa­ni bizalminak, mert a jó szakemberre a gyárnak is szüksége van, de a gyen­gét azt elbocsáthatják. 1936-ban, amikor a katonaságtól visszajöttem, bizal­minak választottak, ebben a házban, ahol most is dolgozom. Ez rettentően jó érzés. A felszabadulásig bizalmi voltam a Ganz Hajógyárban. Élnek ott még olyanok, akik emlékeznek rá.


Az egyetlen kép, amely Borovszky Ambrus öntőmunkást ábrázolja (balról a második) a Ganz Hajógyár öntödéjében. A hátoldalra írt dátum: “1936”. Akkortájt műhelyekben igen ritka vendég lehetett a fényképezőgép

Visszatérve a Lipták gyárra, 1949-ben Diós­győrből át kellett telepíteni egy hengerállványt a Lipták gyár üresen maradt csarnokába. Ebből a termékből a magyar iparnak több kellett volna, s azt mondták, ha áthozzuk, itt kb. a dupláját lehet rajta gyártani. Én voltam az egyik megbízott, aki ezt a telepítést megszerveztem. Huszonöt évvel később, amikor a Dunai Vasműnek voltam a vezetője, megkértek, hogy a Lőrinci Hen­germű dolgozóinak mondjak egy ünnepi köszöntőt. A hajdani Lipták gyár Lőrincen volt. Akkor egy olyan részen mentem keresztül, amire inas koromból emlékeztem. Megmaradt valahogyan, ahogy régen állt, nem került se átalakí­tásra, se bontásra. Körbenéztem és akkor visszapergett nekem az inaskorom, ahogy én ott az öntödében rövidnadrágban jövök-megyek. Amikor én ott föl­álltam az ünnepi beszédemet elmondani, eszembe jutott az egész és elmond­tam, hogy mit éreztem, amikor itt szegény gyerekként inaskodtam, s most itt állok, mint a gyár vezetője. A Lipták gyár hozzá tartozott a Dunai Vasműhöz. Egyszercsak elakadt a szavam és nem tudtam befejezni a mondatot. Nagy taps, meg minden, de nem volt valami világos meg értelmes amit mondtam, mert annyira friss volt az élmény.
– A felszabadulás után gondolom, új feladatokat kapott?
– 1945-ben visszamentem a Ganz Hajógyárba öntőnek. A sors úgy hozta, hogy azt a vezetőt, aki ott volt, nem engedték vissza. A segédművezetőt visszaengedték, de kellett egy vezető az öntödének. Fiatal, nagyon fiatal segéd koromban az volt a vágyam, hogy én egyszer öntőmester leszek. Ez volt a csúcsa az életemnek. Nagynak tartottam, hogy valaki egy öntödét vezet, rábízzák, ezért még segédkoromban megtanultam olyan dolgokat magánszorgalomból, amit egy öntőmesternek tudni kell. Fiatal gyerek voltam, mindenki a keresztnevemről szólított, mindenkinek Ambrus voltam, tegeztek. Ki legyen a vezető? Idősebb, jó szakemberek, mások is azt mondták, hogy az Ambrus. Akkor így ennek az öntödének én lettem a vezetője. Életem legnagyobb elis­merése volt. Jóvátételi munkákat csináltunk akkor, és rettentő büszke voltam arra, hogy ezt én csinálhatom. Azt hiszem, olyan boldog ember, mint amilyen az öntödében, életemben nem voltam. Minden az enyém volt. Az ember gye­rekkorában odamegy, és a sors úgy alakul, hogy ő lesz a főnök. Az életem­nek ez egy nagyon boldog szakasza, de a sors állandóan változik és egyszercsak kapok egy értesítést, a budapesti pártbizottságról, ahol akkor Földes László volt a káderes: alakul egy minisztérium, ipari minisztérium áll szer­vezés alatt, és engem ott kohászati főosztályvezetőnek gondolnak. Az öntőszakma az se nem gépészet, se nem kohászat, az egy speciális terület, de na­gyon sokan összetévesztik. Azt mondták, keresnek egy főosztályvezetőt, akihez a kohászat tartozik. Őszintén szólva nem is nagyon értettem, mit kell csinálni, aztán kiderült, hogy üzemgazdasági főosztályvezetőnek kell lennem. Megmondhatom, azt sem tudtam, hogy az üzemgazdaságot eszik vagy isszák. Összesen volt hat elemim, az öntödében gyakorlatból el tudtam intézni az adminisztrációt, ami ott volt, annál többet nem. Hát bekerültünk ebbe többedmagammal, én, Czottner Sándor Csepelről meg még többen, és hát ott meg­próbáltunk valamit csinálni. Az üzemgazdasági főosztályon mi próbáltunk, próbálkoztunk. Mondták, hogy olvassuk el ezt, meg olvassuk el azt. Olvas­tam, de utána se voltam sokkal okosabb, mint amikor semmit sem olvastam. Ez egy nagyon feszültségekkel terhes időszak volt, mert szerettem volna dol­gozni, de nem rendelkeztem olyan adottságokkal, hogy én ott rögtön föltalál­tam volna magam. Nekem nem voltak ilyen adottságaim, és most utólag, ha az ember őszintén megmondhatja, én nem voltam egy gyorsan fejlődő ember, aki gyorsan kiismeri a helyzetet, nekem idő kellett mindenhez. Itt ez egy na­gyon nehéz időszak volt. Főosztályvezető lettem, aztán iparigazgató, a kohá­szatnak az iparigazgatója viszonylag rövid ideig. Végre egyszer hívtak a párt­központba. Akkor még létezett az úgynevezett kádertanács, ez harminc em­berből vagy mennyiből állt. Az asztal végén Kiss Károly ült, és azt mondta ne­kem, hogy Magyarországon épül egy kohászati kombinát, és mellette lakóte­lep. Nem mondta, hogy város, mert az furcsán hangzott volna azt hiszem. Két ember lesz a vezetője, a Sebestyén János és én. Nem tudom ismeri-e hírből Se­bestyént, az OMRT-nél ő számított okos embernek. Mellesleg most, hetven­négy éves és aktív. A kádertanács úgy döntött, hogy Sebestyén János Pesten, én pedig lenn a helyszínen fogom a munkákat irányítani. Nos, ez már nekem egy kicsit közelebb állt. Azt persze, hogy egy teljes vertikumú kohászati üzem igazán micsoda, magam sem tudtam.
– Ez hányban volt?
– Ez 49-ben volt. Amikor én ezt a megbízatást kaptam, a vasmű először Mohácson kezdett épülni.


Épül a mohácsi kombinát

– El is kezdődött az építkezés? Mert én úgy emlékeztem…
– Csak egy pár ház készült el, a gyárat nem kezdi ük el építeni. Öt-hat vagy nyolc ház készült el. Akkor a déli szomszédokkal bekövetkezett a rossz viszony, és határozat született, hogy ezt beljebb kell hozni az ország közepe felé. A másik két kohászati üzemnek sok problémát okozott a vízhiány Bor­sodban, tehát ezt víz mellé kellett telepíteni, a Duna vagy a Tisza mellé. A Duna szimpatikusabb volt az illetékeseknek. Amikor a Dunapentele melletti területet kiválasztották, én valahol a tizedik sorban hátul mentem. A 70-es kilométerkőnél megálltunk. Két feltételnek kellett meglenni, az egyik a víz mellettiség, a másik pediglen az, hogy körülbelül 35 kilométeres körzetből – mert Magyarországon ennyiről mondják, hogy be lehet járni naponta dolgoz­ni – munkaerőt kapjon a vasmű. Ha Budapestre és mondjuk erre az új ipari területre leszúrok egy körzőt, akkor a két terület éppen találkozik, mert 70 kilométerre van egymástól. Ennek a két szempontnak, a magyar szakemberek és főleg a szovjet szakemberek ítélete szerint megfelelt Pentele környéke. Dombos vidék volt, de le lehetett gyalulni, a Duna, a város és a vasút szintje között 50 méter szintkülönbség van. Ennek vannak előnyei és hátrányai. 1950 tavaszán elkezdődött a város építése.


Miért pont itt?

– Akkor ön már kinevezett igazgatója volt a vasműnek?
– A helyettes igazgató, Sebestyén János volt az én főnököm.
– Igen, de ő Budapesten dolgozott.
– Budapesten, de minden héten kétszer-háromszor lejött megnézni, hogy mi történt. Azokon az értekezleteken, melyeket a város és a vasmű építésé­vel kapcsolatban tartottak, mind részt vettem. Tulajdonképpen azt hiszem, ak­kor kezdtem felszedni az ismereteket, és ezeken a tanácskozásokon nagyon sokat tanultam. Talán megalapoztam az egész további életemet. Én halló tí­pus vagyok és nagyon odafigyeltem, mert minden érdekelt, és azt, amit én egy-egy ilyen másfél-kétórás tanácskozáson hallottam, annak a lényegét meg tudtam jegyezni. És bizonyos idő múlva úgy tudtam alkalmazni, mint a sajá­tomat, a magamévá tudtam tenni. A két ember között, Sebestyén János és köz­tem óriási különbség van. Ő egy budapesti mérnök, mint tervezőmérnök dol­gozott már. Sebestyén János kiemelkedő figurája volt akkor ennek az iparo­sításnak. Kiváló képességű embernek tartom ma is. 1936-ban végzett Brünnben, többen végeztek ott, nem tudom pontosan kik, hát ismerem a Karádi Gyuszit, aki miniszterhelyettes volt, Sebestyént. Aki Brünnben végzett, az új élet indításakor mind szerepet kapott és mindegyik nagyon eredményes mun­kát végzett. Hogy miért nem Magyarországon, azt ugye tetszik tudni. Sebes­tyén 36-ban, amikor végzett, belépett a Vasas Szakszervezetbe, mint villamos mérnök. Hát aki az akkori kasztbeli különbségeket ismeri? Nem tudom, hogy egyáltalán volt-e mérnök tagja akkor a szakszervezetnek? Ha volt is, nagyon kevés. Sebestyén János ma is tagja a Vasas Szakszervezetnek. Itt van a tagsá­gi könyve a fiókomban, én rendezem neki. Tehát akkor én már kezdtem föl­szedni annak a tudásnak az alapjait, ami szükséges ahhoz, hogy valaki ipar­vezető legyen. 1953-ban, amikor már a Nagy Imre politikának a szele fújt, Se­bestyén János leült velem este a vendéglőben. Akkor az volt a divat, hogy úgy általában nyolcig-tízig szoktunk dolgozni. Leültünk az étterembe vacsorázni, és azt mondja, te belejöttél már itt a dolgokba, most már elviszed egyedül. Et­től én nagyon megijedtem. Mert egy erős emberrel jó dolgozni, aki nem csi­nál napi ezt azt amazt, de a háta mögött áll az embernek. Nekem nagyon se­gített az a tudat, hogy Sebestyén János mögöttem áll. Sebestyén akkor elment Czottner Sándor mellé miniszterhelyettesnek, ahol megkapta az elektromos területet. Ott is nagyot alkotott. Sztálinvárosban én egyedül maradtam.


Ritkán (vagy soha) nem látott esemény, amikor (1954-ben) Borovszky jóváhagyó mosollyal nézi, hogy a gyárban alkoholt fogyasztanak. Alighanem valamely munkasikert ünnepelnek az építők. Sörrel

1953-ban, amikor érettségi után a városba érkeztem, Dunapentele és környéke olyan volt, mint egy szürrealista álom. Kitűzőként dolgoz­tam az építőknél. Szép szőlők és kukoricások közé vertük le a karókat, s a bezsinórozások után a kubikusok napok alatt kiemelték az alapokat. Kordésok hordták el a tőidet, hat-nyolc ló mellé tartozott egyetlen haj­tó. Libasorban jártak a lovak, engedelmesen, szinte vakon. Odább, kö­zel a Dunához földgyaluk dolgoztak. Más földgépet nem is láttam. Em­bergépek dolgoztak mindenütt. Már állt a Május 1. utca, a Sztálin út, és a Duna partján is elkezdődött az építkezés. A vasmű kerítése mögött (oda akkor még nem volt belépési engedélyem) különös alakú gyár óriá­sok álltak, a félig kész kohó, az erőmű kéményei, s a kokszmű hatalmas pepita kéménye. Szinte varázsütésre nőttek ki a földből, s mindenki, aki ott dolgozott, büszke volt rájuk. Már kész volt, és működött a Vasas sportpálya, én is ott atlétizáltam Eső Pál edző keze alatt. A sportegye­sület tárt karokkal várta a fiatalokat, mindenki azonnal szerelést kapott, leigazolták. A vidéki sportegyesületek nyomorúsága után olyan volt ez, mint az álom. Mégis haza kellett innen mennem. Egy olyan házban laktunk, görög családokkal együtt, ami kívül-belül vakolatlan volt, s az épület tele volt poloskával. Halálra martak minden éjszaka. Megpróbálkoztam az ófaluval is. Kiköltöztem Dunapentelére egy pa­rasztház szobájába, de ott még több volt a poloska, mint a munkásszál­láson. A koplalást, bizonytalanságot és sok mindent megszoktam a há­ború alatt és után, de a poloskákat nem bírtam elviselni. Lementem a Dunapartra, beáztattam az összes ruhámat a vízbe. Egy szál gatyában álltam egész napon át a parton. Hazautaztam. De aztán nem bírtam so­káig otthon, izgatott az épülő vasmű és a város, s valamikor november táján visszatértem Sztálinvárosba.

– Mikor nevezték ki első vezetővé?
– 53-ban valamikor, amikor Sebestyén János elment.
– Ez azt jelentette, hogy a vasmű gazdája volt, vagy a melléje épülő város ügyeit is irányítania kellett?
– 54-ig a városépítés is hozzám tartozott. 54-ben már akkora kezdett lenni a város mindenféle gondjaival, élelmezés, üzletek meg egyebek, hogy már nem illett bele a mi profilunkba, és akkor leváltunk. Megalakult a városi tanács, az első tanácselnök egy aranyos ember volt, Berecz Bertalan nevezetű. Utána jött, aki Sztálinvárost nagyon ismertté tette, a Tapolczai Jenő. Már meghalt szegény. Ő azokban az első időkben nagy propagandát csinált a vá­rosnak. Olyan személyiség volt, ha bement valahova, tele lett vele a helyiség.
– Ekkor keletkezett a “szocialista város” legenda?
– Igen. Ezt akkor szerintem jól csinálta.
– 54-ben, úgy emlékszem, a kohó első egysége már működött.
– 54. február 28-án avattuk az első kohót. Ez volt itt az első ami való­ban kohászat volt. Az öntöde az 51. november 7-én indult be. Hát még annyit erről, hogy 50-ben, 50 tavaszán gyalultuk még a földet, hogy egyenes legyen a dunántúli dombos vidék. Valamikor 50 nyarán kezdtük ezt a gyárat, és 51. november 7-én egy forgácsoló üzemet, öntödét és vasszerkezeti üzemet, úttal, vasúttal együtt már felavattunk. Macskakörmök között megjegyzem, hogy ma képtelenek lennénk rá. Volt ennek az akkori időszaknak egy ilyen fura definíciója, “hőskorszaknak” szoktuk nevezni. 1952 végén kb. húszezer em­ber dolgozott itt. Hozzá kell tenni, hogy Sztálinváros kiemelt státuszt kapott akkor, kormánytól, párttól, mindenkitől. Munkaalkalom sem volt az ország­ban annyi, hogy ez a sok, esetleg itt fölszabaduló ember másutt mind munkát kaphatott volna. Elég mostoha körülmények között kellett itt dolgozni. Olyan elképzelések voltak, hogy minden nagy legyen, gigantománia uralkodott. Csi­náltunk egy nagy barakot, és hatvan ember aludt bent emeletes ágyakban. Vagy mit tudom én, ezer személyes konyhát, aztán kiderült, ha széthordják az ételt, akkor az megtörik, gond lesz vele. De ebben az időszakban az ottani vezetés a művezetőtől kezdve mindenki, nagyot alkotott, és a szellemet, ami akkor ott természetes volt, azt ma nagyon nehéz elképzelni. Tele voltunk lelkesedéssel, hogy én, az természetes, de kisemberek, az egyszerű emberek is. Mindenkiben sok-sok ambíció, lelkesedés volt, ezt vagy azt megépítjük ekkorra vagy akkorra. Ami kell, meglegyen. Őszintén, tisztán lelkesedtünk. Utána sok mindent mondtak, de én azt mondom, hogy mindennel együtt erre a nagyon szép korszakra, mely ilyent alkotott, ennek a népnek, az országnak, a fiatal társadalmi rendnek nagy szüksége volt.

– Már elfelejtjük, de akkoriban ott járt Örkény István, Szécsi Margit, akik nagyon érdekes riportokat, novellákat, verseket írtak róla. Egy kötetnyi novellát én is írtam Sztálinvárosról.
– Novellák vannak. A novellákban bent vagyunk.
– Talán arra gondol, hogy ipartörténetileg nincs megírva az a korszak?
– Igen, igen …
– Értem. A húszezer ember kapcsán megkérdezném, tulajdonképpen kik voltak ezek, kikből állt ez a húszezer ember? A felső rétege Sebestyéntől a művezetőkig kvalifikáltabb, szakmailag képzettebb emberek voltak. De ren­geteg emberre emlékszem, akik mindenhonnan összecsődültek s darukötözők, vagonrakók lettek. Gond is volt velük. Milyen emberek voltak, akik ezt az egészet felépítették?
– Kérem szépen, itt volt munkaalkalom. Nem egy vállalatnál volt ez a húszezer ember, hanem több vállalatnál. Magasépítő, mélyépítő, csőszerelő, burkoló vállalat, sorolhatnám, legalább egy tucat vállalat dolgozott itt. A munka föl volt parcellázva, tehát ez a sok ember nem egy vállalatnál volt alkalmazva. A pénzről, arról, hogy a vállalat tudjon lakást adni, szállást épí­teni, étkeztetni az embereket, erről nekünk kellett gondoskodni. Tehát ez a NEB gondja volt. Nehézipari Beruházási Vállalatnak hívtak bennünket. Azt hiszem, ezt többé-kevésbé jól megszerveztük az akkori körülmények között.
– Nem tudom, abból mennyit érzékeltek, hogy ezek között az emberek között olyanok is akadtak, akik loptak, részegeskedtek, késeltek, néha egé­szen elképesztő dolgok történtek a városban. A NEB szintjén lehetett ezt ér­zékelni, vagy ez egy távoli mellékkörülménynek számított?
– Miután ott éltem, ott a helyszínen, nem valahol a toronyban, érzékel­tem a helyzetet. Természetes, hogy ahová mindenfelől, börtönből kiszabadult, meg mindenhonnan, mindenféle fajta ember odajött, voltak gondok. Voltak renitenskedők. De én este nyolckor, kilenckor sétáltam az építkezéseken, és nekem soha senki nem mondta, hogy menjek arrább. Még bementem a talponállóba is.

A Béke téri talponálló mögött növendékerdő állt, frissen telepített három-négyméteres fákkal. A kocsma hátsó ablakai az erdőre nyíltak. Nagy verekedések alkalmával kinyitották az ablakokat, s a kikészült embere­ket a győztesek, vagy a pincérek kihajigálták az erdőbe. Mire megérke­zett a razzia, már mindenki csendesen kortyolgatta a borát, pontosabban a sörét rummal, mert akkor az volt a divat. – Visszatérésem után én a SZÁLLRAK-nál dolgoztam forgalomirányítóként, és a Sztálin út 1-ben a tiszti szálláson laktam. Itt már nyoma sem volt a poloskáknak, tisztaság volt és rend. Mégis előfordult, hogy amíg szabadságon voltam, ellopták a gumicsizmámat, s amikor kipillantottam reggel a hátsó ablakon, egy hulla feküdt a frissen nyírt gyepen a rézsű oldalában. Szilveszter éjszaka egy részeg műszaki rámtörte az ajtót és késsel hadonászva az orrom alatt, valamilyen Klárit követelt rajtam, akiről soha életemben nem hal­lottam. Akkor meglehetősen romantikus volt még ez az új város. Egyéb­ként huszonnégy órát dolgoztunk, s a téli hóviharok idején, amikor nem jöttek be a váltások, gyakorta negyvennyolc, vagy ötvenkét órát egyfolytában. Akkor már a kohó nyersanyagellátásánál dolgoztam, s a kohó nem állhatott meg.

– A Béke téren?
– A Béke téren… Oda is bementem. Voltak ott hangoskodók meg min­denféle ember. De ezen én nem akadtam fenn, az ország tele volt ilyenekkel. Tele. Hogy is mondjam, az akkori körülményekhez és viszonyokhoz képest én ezt nem tartottam szenzációnak. Olyan volt az egyén, mint amilyen az élet. Ilyen emberekkel dolgoztunk, meg cigányokkal. Egy példa: Nagyon ve­szekedtem azzal a vállalattal, s annak építésvezetőjével, aki a cigányokat nem akarta fölvenni. Mondtam nekik, hogy ebben a társadalmi rendben a cigány is olyan ember, mint a többi, ha dolgozni akar, fel kell venni. Így aztán egy csoport cigányt a reggeli órákban fölvetettem. Közben föl kellett jönnöm Pestre. Estefelé megyek haza Sztálinvárosba, és jön velem szembe az úttesten vagy húsz ember. Akkor az volt ott a rendszer, hogy akit fölvettek, megkap­ta a lepedőt, a pokrócot, és a gumicsizmát. Kapott egy ágyat, de ha leszámolt, akkor le kellett adni a lepedőt és az egészet. Megyek hazafelé, s az én reggeli cigányaim már Adonynál jönnek szembe velem, és mindegyiknek a lepedő, a pokróc meg a gumicsizma a vállán. Bementem az adonyi rendőrségre, a többi aztán az ő dolguk volt.
– Borovszky elvtárs, ön régen szervezett munkások között dolgozott, akik elég karakterisztikus rétegét alkották a magyar népnek. Összehasonlít­va ezzel a meglehetősen képlékeny társulattal, akik Sztálinvárosban összeve­rődtek, mi volt az alapvető különbség, a régi szervezett munkáscsapat és az itteni építők között?
– Régi szervezett munkásokkal nem nagyon találkoztam itt, nagyon ke­véssel találkoztam, aki mondjuk a felszabadulás előtt is szakszervezeti tag volt. Régen a munkahelyek is olyanok voltak, ahol dolgoztak, hogy tilos volt szervezkedni. Hát ugye olyan gyár, mint a hajógyár meg az öntöde, ahol száz százalékban szervezett munkások dolgoztak, olyan nem sok volt ebben az országban. A hajógyárba nem lehetett fölvenni, csak olyan öntőt, aki innen közvetítőlapot hozott. Az akkori ipari munkásságnak, az üzeminek is, a szer­vezett munkás nem volt egy vastag rétege. Ha szabad dicsekednem, mennyi van most, 85? Én ötvennégy éve vagyok szervezett munkás. Több mint egy fél évszázad. 1931-ben szabadultam és rögtön beléptem a Vasas Szakszerve­zetbe. Közben volt munkanélküliség meg minden, de én úgy gondoltam, hogy ide tartozom, s ez egy biztonságos érzést adott. Nagyon sokat köszönhetek a szakszervezetnek, mert én ide, az épület alagsorába jártam szemináriumba 35-ben, 36-ban, 37-ben. Itt az ember általános műveltséget kapott. Olvastuk a Népszavát. Nem tudom, a Keleti Mártont, talán a fiát, a filmrendezőt hírből ismerte?
– Ismertem.
– Annak az apja egy tanárember volt, Keleti Mártonnak hívták, én ah­hoz jártam szemináriumba az alagsorba. Ő megtanított bennünket olvasni. Ha elolvastunk egy regényt, abban az író mit akar mondani, hova rejtette el egy személybe, családba, valamilyen viszonyba azt, amit ő mondani akar? Keleti Márton írt egy könyvet, sajnos nem találom meg, az volt a címe, hogy Az elpusztult saroküzlet. Benne van a harmincas évek válsága, a húszas évek háború utáni állapota, hogyan megy tönkre ebben a társadalmi rendben va­laki. Belerejtette az egész társadalmi rendet ebbe a szatócsüzletbe. Mi tulaj­donképpen a felszabaduláskor már társadalmi ismeretekkel rendelkeztünk, tudtuk, hogy mi a kapitalizmus, mi a szocializmus, mi a Szovjetunió, amikor a széles társadalom még ezekkel nem volt tisztában. Akkor minket ki is emeltek sorba, és kiből lett ez, kiből az. A szakszervezet nagyon sok kádert adott a társadalomnak. Legyen szabad hivatkoznom a Vasas Szakszervezetre. A napokban mondta Czeizel Endre a tv-ben, hogy a Vasas Szakszervezet intézte el, hogy fölvegyék az egyetemre, mint jó futballistát.
– Érdekes. Ezzel szemben Sztálinvárosban ez a sok ember nem rendel­kezett ilyen szakszervezeti háttérrel, bár akkor ha akartak, beléphettek.
– Akkor beléptek. Igen, volt itt egy olyan társadalmi réteg, a munkás­osztálynak olyan rétege, ami akkor azt se tudta, mi az a szervezett munkás. Akkor beszervezték őket, fokozatosan munkássá váltak. Ezek között nagyon sok ember új szakmát tanult. Jöttek a földművelésből és itt ácsok, kőművesek lettek. Tehát ez arra is jó volt, hogy egy csomó ember a nulláról tudott indul­ni, főleg fiatalemberek. Amikor innen elmentek, már szakemberek voltak.

Ha jól emlékszem, a 722-es ipari pályaudvaron a gépgyár, az öntöde és egy törőmű között együtt dolgoztam egy darus brigáddal. Brigádve­zető és kötözők. Az akkori körülmények között nagyon sokat kerestek. Ötször-hatszor annyit, mint én. A munkájuk persze kemény emberpró­báló volt, legfeljebb az örökké izzó kokszkosarak felett melegíthették meg egy kicsit a kezüket. A pénz, az iszonyúan sok pénz, amiért akkor havonta katasztrális holdnyi földet vehettek volna az Altöldön, a több­ségüknek kifolyt a kezéből. Tizedikéig elitták, elmulatták, elkurvázták az egészet, sokszor az utolsó fillérig. Attól kezdve, a következő fizetésig, sós kekszen és teán éltek, amit ott mindenki védőételként kapott, ingyen.

– Egy személyes kérdést tennék tel, Borovszky elvtárs. Azt mondta, lent lakott attól kezdve, hogy elkezdődött a munka. Ez mit jelent, az egész család mindjárt leköltözött?
– Ma is ott van a strandon egy beton alap, egy épület alap, amit én a szántóföld egyik részébe elsőként letetettem. Már volt egy úthálózati rajz, nem messze az úttól felépült az én ideiglenes irodám, hálószobám, a tanács­terem, minden együtt. Meg lehet nézni, hogy az milyen kicsi. Miután akkor már kezdtem önállósodni, mondta a Sebestyén, hogy terveztess magadnak egy épületet, ahonnan irányítani lehet ez a munkát. Abba elfértünk öten vagy tízen, egy év múlva a NEB apparátusa már ötszáz emberből állt. Mondta, hogy nagy apparátus lesz, ami ezt az óriási munkát irányítja, ellenőrzi. Én oda leköltöztem, és 52-ben lejött a családom. 52 elején. A gyerekek ott jártak iskolába.
– Akkor a Sztálin út már állt, vagy még az sem?
– A Május 1. utca állt egyedül. Akkor még az is vakolatlanul, nem volt kész épület. Kis kályhákkal fűtötték a helyiségeket. A Május 1. utcában volt az első irodánk, a pártbizottság is ott volt, és még a 26-os építőipari vállalat. Belülről be volt vakolva és az irodánk hajópadlóval lerakva.
– Ekkor még folyt az építkezés, de közben már termelt a vasműnek egy része. Mi volt ezekben az években az ön számára a legnehezebb?
– Az első üzemekhez, a forgácsolóhoz, öntödéhez összeszedtük azt a párszáz embert, aki kellett oda. Amikor a kohászat kezdett indulni, született egy olyan teória, hogy 40 százalék kohászatban dolgozó, jártas embert kell odahozni, és 60 százalékot rá lehet rakni. Ez egy teória volt. Csepelről, Ózdról, Diósgyőrből hozták az embereket. Emberi dolog, hogy kialakultak a klik­kek. Majd mi csepeliek megmutatjuk, majd mi diósgyőriek, majd mi óz­diak… De kiderült, hogy ebben a gyárban úgy nem lehet dolgozni, mint a régiekben. Ez más. Kiéleződtek a dolgok, s ezt nem lehetett hagyni, meg kel­lett mondani, hogy ez nem Csepel, nem Ózd, nem is Diósgyőr, hanem ez a Sztálin Vasmű, egy új kohászat, más berendezésekkel, követelményekkel. Viszonylag sokan vissza is mentek. Érdekes dolog, hogy azok az emberek, akik itt tanulták a szakmát, itt lettek kohászokká, azok öt-hat év múlva le­hagyták azokat, akik máshonnan jöttek, ők már ezt tanulták meg, jó szak­emberek lettek. Ezt sem lehet általánosítani, de nagyon sokan, egy nagyon vastag réteg már tudja magáról, hogy ő itt lett kohász. A fiatalemberek na­gyon gyorsan átvették ezt a tudatot és nagyon használható emberek lettek belőlük.
– Mi okozta ezekben az években a legtöbb örömet?
– Nagyon szerettem, mikor egy-egy üzem indult. Egy üzemindítás ren­geteg gonddal jár, mindenféle probléma támad. Emberi problémáktól kezd­ve a műszaki problémákig mindenféle. A kohászatnak az a tulajdonsága, hogy folyamatos, ha egy nagyolvasztót megindítunk, annak öt évig, nyolcig men­ni kell. Akkor még olyan stílussal vezettünk, mivel csak pár üzem volt, hogy minden reggel mindegyiket megnéztük, dolgozik-e vagy nem? Akkor jónak tartottuk ezt a vezetési módot, ma kimosolyognánk saját magunkat, ha igy csinálnánk. Amikor bementem és folyt a nyersvas, vagy éppen csapolták az acélt, boldognak éreztem magam.


A híres hintóval a gyárban

Akkor vidéken szokássá vált, lehet én vezettem be, de az is lehet, hogy nem én, nem tudom,- vasárnap délelőtt kilenc órakor minden vezető bement a gyárba. És volt nekem egy hobbim, nagyon szerettem a lovakat. Hétköznap autóval jártunk, vasárnap volt egy ilyen ko­csi, fiakker, vagy homokfutó, és arra négyen-öten-hatan fölkapaszkodtunk. Állatszerető ember vagyok, én hajtottam a lovakat. Mivel én bent voltam, az összes többi vezető is úgy érezte, hogy kötelessége bejönni. Ez jó tradíció volt. Amikor délfelé, egy óra felé jöttünk haza ebédelni, akkor bementünk egy kocsmába, megittunk egy korsó sört, vagy fröccsöt, és aztán úgy men­tünk haza. És akkor ez jó érzés volt, mert vasárnap délelőtt felszabadultan néztem a gyárat. Vasárnap délután, pláne este, már kezdtek nyomni a gon­dok, hogy mit kell csinálni hétfőn? De vasárnap délelőtt olyan nagyon jó ér­zés volt bent járni, hogy sajátomnak éreztem a gyárat. Én nem dolgozni jár­tam oda, én mentem és csináltam. Ha ezt összegezném, akkor nagyon szeret­tem öntő, öntőmester lenni, amikor a minisztériumba kerültem, ott nem ta­láltam a helyem, a Dunai Vasmű azonban az enyém volt, őszintén mondom, hogy ma is az enyém. Úgy vagyok vele, mint szülő a rossz gyerekével, nem tud olyan rossz lenni, hogy ne szeressem. A kohászattal mindenféle gondok, problémák adódnak, evvel együtt az én gyerekem, én minden baját a lelkemen viselem ma is.
– Azt szeretném megkérdezni, hogy amikor ez a Sztálin Vasmű elké­szült, legalábbis ez a kohászati része…
– Ez folyamat volt.
– Folyamat. Már nem emlékszem, három egységből áll?
– Kettőből. Ennek az a lényege, hogy Magyarországon ilyen nincs, hogy kokszgyártás, nyersvas gyártás, acélgyártás, hengermű együtt. Teljes verti­kum, mindent egy kerítésen belül állít elő, csak alapanyag jön be, tehát szén jön be és vasérc.
– Amikor elkészült, korszerű volt ez a kohó?
– Igen.
– Mihez viszonyítva? Diósgyőrhöz, Csepelhez, vagy pedig az európai, esetleg nyugatnémet gyáregységekhez képest?
– Ez a kohó ma is modern. Amikor épült, úgy hívtuk, hogy óriáskohó. Aztán kiderült, hogy közepes, most már a közepesnél is kisebb. Szóval köz­ben összement. Bár maradt akkora, ugye, amekkora volt. Ezek a korral vál­toznak együtt. Ma Európában sok ilyen üzem dolgozik, jól és gazdaságosan. Ennek az üzemnek vannak bizonyos gondjai, most itt bele kellene menni a technológiába. Mindenki csak azt nézi, hogy ilyen olyan amolyan bajok van­nak, de hogy annak a gyökerei hol vannak, és miért vannak, arra már keve­sen kíváncsiak. Nem az üzem a hibás.
– Én arra emlékszem, hogy amikor az első egység elkezdett működni, akkor a nyersvasat, amit kiolvasztottak, levitték vagy ötszáz méterre, és vas­pogácsát készítettek belőle. Tárolták egy darabig, majd vagonokba rakták és elszállították. Exportra ment, vagy más célra…
– Exportra. Főleg baráti országokba exportáltuk, mert nekünk még nem volt martinunk. Most a martinba folyékonyan viszik át. Vagy az új konver­terbe folyékonyan viszik be és gyártanak, csinálnak a nyersvasból acélt. Ak­kor még nem volt ennek a továbbfinomítására lehetőség, le kellett blokkokba öntenünk.
– Azon gondolkodom így utólag, hogy a kokszmű egyszercsak elkezdett működni, de előtte jött a lengyel koksz. A kohóhoz orosz vasérc, és valamennyi rudabányai, meg a vashulladék. Borzasztó messzeségből jött sok minden. Nyereségesen tudott így működni a vasmű?
– Most felidéznék egy nagyon téves hiedelmet. 56-ban az ellenforrada­lom egyik fő témája, egyik fő támadási területe az volt, hogy azért élünk olyan szegényen, mint amilyen szegényen élünk, mert megépítettük a Sztálin Vasművet, és néhány üzemet. Ezt sajnos nagyon sokan átvették, olyanok is, akiknek ezt nem lett volna szabad. Nekem nagyon sok vezetővel kellett győz­ködnöm, és bebizonyítanom, hogy erre az üzemre ennek az országnak, az iparnak feltétlenül szüksége van, ezt a magyar ipar nem tudja nélkülözni. Miről van szó: Távolság, hogy nincsen ércünk. A Szovjetunió a saját orszá­gán belül nagyobb távolságokra is szállít ércet, mint ide. Az egész világ fej­lett ipara óriási távolságokról hozza az ércet, meg a szenet is. Mondjam, hogy például Ausztria itt van fölöttünk, és Amerikából hajón hozza a szenet. És nem fizet rá. Tehát ezek a távolságok nem igazak. Erkölcsi kötelességemnek éreztem, nekem be kellett bizonyítanom azt, hogy erre az üzemre ennek az országnak szüksége van, ennek az iparnak nincs további fejlődési lehetősége egy lemezhengermű nélkül, ezért én 66-67-ben készítettem egy diagram soro­zatot, mellyel bebizonyítottam, hogy a Dunai Vasmű a teljes összeget, amit a népgazdaság ráköltött, visszaadta az országnak. Materiálisán, anyagilag visszafizette. Ezt nem kisebb személyiségeknek bizonyítottam be, mint a mi­niszterelnök és a pénzügyminiszter. Nagyon sokat dolgoztam a diagramokon, de kérem szépen utána nem tudtak megtámadni, el kellett fogadni, hogy a Dunai Vasmű a magyar népgazdaságnak teljesen ingyenben van. Mindent kitermelt és visszafizetett.
– Értem. Amikor készülődtem erre a beszélgetésre, akkor a miniszté­riumban érdeklődtem, hogy most pillanatnyilag ez a vasmű nyereséges, éppen csak eltartja magát, vagy esetleg veszteséges? A válasz nem volt egyértelmű. Megtudtam, hogy valutát hoz, szükség van rá, de egyes részlegei veszteségesen működnek. Lehet valamit mondani konkrétabban?
– Mondom, abból az alapelvből kell kiindulni, hogy ma a Dunai Vasmű nélkül nincs magyar ipar, nincs hajógyártás, nincs mozdonygyártás, nincs autóbuszgyártás, nincs mezőgépgyártás, mit soroljak még? Mindnek az alapanyagát a vasmű gyártja. Ezt az alapanyagot a tábor országaiból megkapni nem lehet. A tőkés világból pedig képtelenek lennénk behozni. Tehát szüksé­ges, kell, nincs élet nélküle. Ráfizetéses-e? Ha akarom vemhes, ha akarom nem. Elhatározás kérdése az hogy hol csapjuk ki a nyereséget. Milyen telke­ket rovok erre a termelő üzemre, milyen adóztatást? Ez mind mind elhatáro­zás kérdése. Hol állapítom meg az árát, hogyan állapítom meg, milyen ala­pon. A Dunai Vasmű, én mondom, nem ráfizetéses, szükség van rá, és egyik legjobb devizatermelő ma a kohászat. Tehát erre a devizára, amit a magyar kohászat kitermel, erre ennek a társadalomnak szüksége van.
– Ez világos beszéd, köszönöm. Kicsit tovább lépnék. Fölépült itt ez a város, és a sokfelől jött húszezernyi ember kavargott benn. Volt egy olyan pillanata a város életének, amikor érezni lehetett, hogy na, most már konszo­lidálódott? Lehet ezt valamilyen dátumhoz vagy eseményhez kötni?
– Nem lehet mit tudom, március 25-re tenni, évet se lehet mondani. Az egész ország területéről ideáramlott húszezer ember. Amikor a Dunai Vasmű és a város építését leállították, egy részük ottmaradt, a többiek pedig fölszí­vódtak az országban. Amikor újra indult a munka, akkor már sokkal csen­desebb körülmények között dolgoztunk. Én erre az időre tenném a megnyug­vást. 1955-56 körül már egy konszolidált városi élet volt itt.
– Napjainkban hogyan élnek itt az emberek, mennyit keresnek, milyen itt az élet minősége, mit csinálnak szabadidejükben?
– Kérem szépen, én azt mondom, hogy itt, mint az ország többi területén is, kiegyensúlyozott élet folyik. Jövedelem szempontjából lénye­ges differencia nincsen. Ahogy Pesten és az ország más területein is van a jövedelmek között 20-30, esetenként még 50 százalékos differencia is. A szak­munkás réteg, a nagyüzemi szakmunkás réteg valahol 7-8 ezer körül keres. Van alatta egy 4-5 ezer forintos réteg, és ez alatt is van egy vékony réteg. Tehát az ország átlagával gyakorlatilag megegyezik. Na most amikor jártam a világban, mindig volt egy összehasonlító alapom. Azt mondtam, egy dol­got kell megnézni, hogy a szakmunkás mennyit keres. Mert minden más beosztás rettentő széles skálán mozog. A szakmunkás keresete meghatározó tényező. A szakmunkásnak mennyit kell dolgozni egy ingért, egy kiló húsért, mennyi ideig kell dolgozni egy kétszobás lakásért. A mi szakmunkásaink, most a dunaújvárosit értem, ugyanannyit keresnek, mint Ózdon vagy Diós­győrben, vagy hasonló beosztásban Pesten.
– Úgy hallottam, Dunaújvárosban könnyebb volt lakáshoz jutni, mint másutt.
– Valamikor igen. Ma ugyanolyan nehéz, mint az országban bárhol. Ré­gen előfordult, hogy üresen álltak lakásaink, de sajnos ma ilyen nincsen.
– Az emberek ezek szerint kiegyensúlyozottan élnek?
– Kiegyensúlyozottan. Ez egy ilyen kiegyensúlyozott kispolgári város lett, nyolc órakor üres az utca. Ugye most ebben a géemkás, meg maszek ker­tes világban mindenki a maga lakásába, víkendházába húzódik vissza.
– Mennyire meghatározó az életforma szempontjából, hogy közel van Bu­dapest és itt van a város alatt a Duna?
– Meghatározó, annyiban pozitív ez a közelség Budapesthez, hogy na­gyon sokan, sokszor járnak Pestre, színházba. A vállalat a brigádoknak oda­adja az autóbuszt és felmennek színházba. Ez szinte állandóan így van. A Duna közelsége a sport szempontjából hasznos. A kirándulásokat, a sportot a fiatalság kultiválja. Az ország egyik legszebb uszodája itt van.


Fedett uszoda

Magyaror­szágon vidéken, az első műjégpálya itt épült. Most például a férfi szóló kor­csolyázásban egy dunaújvárosi sportoló nyerte az országos bajnokságot. Jó dolognak tartom, hogy a gyerekek tudnak mozogni, korcsolyázni, úszni, so­kat vannak levegőn. Ha valaki Kispestről be akar menni a műjégpályára, akkor inkább nem megy, mert messze van. Itt meg elsétál gyalog, nem nagy a város.


Műjégpálya

– Horgászsport?
– Ó, most volt a horgászbál szombaton. Annyian vannak, hogy nem fér­nek el. Nem tudom hány százan voltak a horgászbálon, de sokan. Mindig nagy esemény.
– Tíz vagy tizenöt éve jártam a régi részeken, a Déli városban, a barakok között. Akkor még megvoltak, emberek, családok laktak a házakban. A Radarban nem jártam. Mi lett ezekkel a telepekkel, megvannak még?
– Ezek raktárak lettek mind. Már nem lakik ezekben senki. Részben lebontották a barakokat, részben meg, akinek szüksége volt rá, megvette. Többnyire vállalatok. Lakásként már egyet sem használnak.
– Egy furcsa kérdésem lenne, Borovszky elvtárs. Ha újra kezdhetné ezt az egész sztálinvárosi, dunaújvárosi életet, akkor mit csinálna másként?
– Nehéz kérdés. Engem semmiféle dolog nem tudott megtörni. Amikor megkaptam a levelet, hogy az építkezést le kell állítani, akkor sem hittem, hogy erre nincsen szükség.
– Hányban volt ez a leállítás?
– 53-ban. Én mindig hittem abban, hogy erre a vasműre szükség van. És azt hiszem, hogy ugyanolyan lelkesedéssel csinálnám, mint ahogy akkor csináltam. Valamit, amit lényegesen másként kellene csinálni, mint ahogy akkor csináltuk, ilyen nem tudom, hogy létezhet-e. Kérdés, hogy lehetne-e olyan morált teremteni, mint ami akkor volt. Bennem is, másokban is. Igazi tiszta szívvel csináltunk mindent. Más az, hogy az ember több ismerettel ren­delkezik, jobban át tud gondolni mindent, de ez nem azonos azzal a telített­séggel, hogy meg kell csinálni és meg is lesz. Más az okosság, a sok ismeret­anyag, annak a hasznosítása, és más amikor ebből kevés van, viszont ezt mind pótolja az az óriási lelkesedés, ami az emberekben van.
– Furcsa jelenetekre is emlékszem ebből az időszakból. A Szállító és Raktározó Vállalat vezetőit letartóztatták az igazgatóságon. Valami zűr volt itt.
– Le voltak tartóztatva, de őnekik semmi bűnük nem volt, semmi a vi­lágon. A következő dolog történt. Leállították a vasmű építését. A Szovjet­unió ezt nem vette tudomásul, hanem szállította tovább a megrendelt gépe­ket.
– És ezekkel tele volt az egész vasmű. A sínek mellett hevertek a gépek.
– Lerakták a sínek mellé. Utána jött egy esős időszak, és a ládákban fél méteres, vagy egy méteres víz volt. De hát tízezer tonna gépet nyomtak be oda.
– Emlékszem, mindenütt a sínek mellett…
– Mindenütt. Nem tudtak vele mit csinálni a szerencsétlenek, hát lerak­ták a sínek mellé. Engem meghívtak arra a tárgyalásra, nem jó szemmel néz­tek rám akkor, én azt bizonygattam, hogy ezeknek az embereknek semmi bűnük nincsen. Él még az a bíró aki…
– Elítélték őket?
– Ez után a tárgyalás után, ahol én mellettük tanúskodtam, egy hét múl­va szabadon bocsátották őket, többet nem is szóltak hozzájuk.
– Azokban a nehéz időkben előfordult más is. Rémlik, hogy egyszer, szinte példastatuálásképpen egy munkást, aki több embert megölt, helyben fölakasztottak.
– Erről én nem tudok. Nem emlékszem, 56-ban történt?
– Korábban.
– Én nem tudok ilyen ügyről.
– Előfordult, hogy valamiért nem tudtak időben visszajönni a nyersvas üstök, vagy a salak tálak, már nem emlékszem, hogy melyik szerelvény, és akkor a sínre csapoltak. Még csak az első egység működött a kohónál. Akkor négy óra alatt fel kellett szedni és újra lerakni a síneket, a következő csapo­lásig…
– Ez legalább ötször előfordult.
– Én csak egyet láttam.
– Ez a kohó lukadásakor volt. Kohó lukadáskor, meg egyszer az történt, hogy nem tudta még a mozdony behúzni az üstöt és ráfolyt a mozdonyra is a nyersvas. Végiglocsolta a mozdonyt, mindent, elmenekült a mozdonyvezető. Ráfolyt a csapágyra és összeolvadt minden. Én valahol egyszer mondtam, hogy ott lukad ki a kohó, ahol van kohó. Ahol nincs kohó, ott nem tud kilu­kadni. Azt mondták, ezt nem lehet így felfogni. Ezt akkor rettenetesen föl­fújták, kerestek valamiféle bűnbakot. Szabotázs történt. Semmi szabotázs nem volt ott. Most is kilukadt a kohó egy fél évvel ezelőtt.
– Ezt hallottam.
– Ez evvel a szakmával jár. Olyan nincs egy ilyen üzemben, hogy va­lamilyen baj ne adódjon.
– Az árvízre nem tudom hogyan emlékszik? 1954-ben volt azt hiszem.
– 54-ben, jeges ár…
– Jeges? Nem májusban volt valamikor?
– Zöldár volt.
– Hogyan érintette az árvíz a vasművet?
– A szivattyútelepet lent a löszfal alatt elöntötte a víz. Tehát gyakorla­tilag megszűnt a Dunai Vasmű vízellátása. Szerencsére voltak ott tartalék medencék, vannak most is, és rögtön át tudtak kapcsolni, tehát nagyobb baj nem történt. Amikor az árvíz elvonult, a szivattyúk visszaálltak … Ekkor kö­vetkezett be a világ hetedik csodája. A partcsuszamlásra nem tudom tetszik-e emlékezni?


7 millió köbméter föld

– Igen.
– Leszakadt a part két kilométer hosszúságon, és ezt a szivattyútelepet betolta harminc méterre a Dunába. Ez egy betontömbön állt, és ezt ahogy be­tolta, a Duna fenekét a Duna közepéig feltorlaszolta. Hát ez óriási nagy épít­mény. Eltolta az épületet harminc méterre be a Dunába, egy kilométeres kör­nyezetével együtt. Akkor előle meg mindenhonnan elkotorták a földet, telje­sen függőlegesen és vízszintesen állt az épület. Ma is onnan szivattyúzzák a Dunából a vizet, csak be kellett toldani harminc méter csövet. A tervezőt utólag Állami Díjban illett volna részesíteni, mert ennek szét kellett volna esni, ha nem csinálja meg ilyen jól.
– Mikor ment nyugdíjba?
– 1975-ben.


Az 1931. évi szakszervezeti tagságot igazoló pecsét

– Azóta a Vasas Szakszervezetnek az elnöke. Hetente háromszor Buda­pesten dolgozik. De hallottam, hogy a vasműben is tevékenykedik még. Vagy téves a hír?
– A vasműbe bejárok, a vasmű vezetőjével, aki mellettem dolgozott húsz évig ismerve a gondokat, konzultálok néha, próbálok segíteni. De pénzt nem fogadok el érte, rendszert nem csinálok belőle. Amikor ráérek bemegyek, el­beszélgetek, bizonyos dolgokról megmondom a véleményemet.
– Hogyan telnek a nyugdíjas napok Dunaújvárosban? Milyenek a dél­utánok, vasárnapok? Van valamilyen hobbija Borovszky elvtársnak, vagy a család kitölti az életét?
– Nem fogja elhinni, olyan furcsa. Énnekem madaraim vannak. De sok. Ötven-hatvan darabot tartok a lakásban. Ezért én télen nyáron öt órakor kelek. Igaz, hogy tíz előtt mindig lefekszem. Öt órakor kelek és nálam nyá­ron fél ötkor már madáréneklés hallatszik a lakásban.
– Milyen madarak ezek?
– Nekem csak egyfajta madaram van, kanári. A kanárinak több alfaja. Én tenyésztem őket, az is öröm, amikor látom, hogy abból a kis tojásból ki­bújik, nől.
– Ez egy régi kedvtelés, vagy új?
– Abban az üzemben, az öntödében, ahol én dolgoztam, galambász, ma­darász, nyulász legalább volt húsz. Akkor ez proletársport volt. Nem is talál­koztam értelmiségivel, csak nagyon ritkán eggyel-eggyel, akinek ilyen szen­vedélye volt. Akkor természetes dolog volt, hogy szombaton vagy vasárnap kiment az ember a galambpiacra, madárpiacra. Nem venni vagy eladni, ha­nem csak úgy beszélgetni a madarászokkal. Ma ez a helyzet teljesen meg­változott, van rádió, televízió, kiskert, autó. Csak egy viszonylag vékony ré­tegnek ez a hobbija. Tizenegynéhány éves korom óta mindig volt madaram. A feleségem gondozta, én, ha volt egy kis időm, csak gyönyörködtem benne, de gondozni soha nem volt időm. Akkor nem tenyésztettem, csak volt egy pár madaram, és énekeltek a lakásban. Most van időm – megint csak zárójelbe mondom, hogy én vagyok az országos díszmadártenyésztők elnöke – de ezért engem meg szoktak mosolyogni. De vállalom, hogy mosolyogjanak rajtam a barátaim. Érteni kell ehhez is. Amikor én leülök a fotelba és hallgatom eze­ket a madarakat, minden bajomról megfelejtkezem. Van egy családi gondom, beteg a feleségem, de ezen sajnos nem tudok segíteni. Tudomásul kell venni, az élet ilyen. De amikor leülök a madarakhoz, az nyugalmat ad. Azt hiszem Darwin könyvében olvastam, hogy a juhásznak száz juha van, és minden juhot külön ismer. Pedig a laikus számára mind egyforma. Én így vagyok ezekkel a madarakkal, minden madarat személy szerint ismerek.
– Lehet szeretni Dunaújvárost?
– Ha meglátom a várost, úgy érzem, hogy már hazaértem, otthon vagyok. Megmagyarázni nem tudom. Aktív koromban külföldről mindig na­gyon siettem haza. Amikor megláttam este a város fényét, akkor már tudtam, hogy melyik kilométerkőnél lehet megpillantani magát a várost, és akkor bol­dog voltam, hogy már itthon vagyok. Szóval ez egy otthon-érzés. Ez a város az enyém. Megyek az utcán és rengeteg ember köszön, Ambrus bácsi, meg főnők, megmaradt a jelző, hogy főnök. Szeretem az embereket.
– Akkor ez egy patriarkális várossá változott?
– Igen. Itt a családom, gyerekem, az unokám most harmadéves egyete­mista. Nyelvtanár akar lenni. Én találtam ki neki ezt a szakmát. Kislány, sze­rény teremtés. Szépen veszi az akadályokat, azt hiszem most már menthetet­lenül tanár lesz.

Néha meghívnak Dunaújvárosba irodalmi beszélgetésekre. A fiatalok pontosan olyanok, mint az országban bárhol. Nem is sejtik, hogy mö­göttük egy szürrealista tájat látok búzamezőkkel, mérnökökkel, ahogy leszúrják első karóikat, engedelmes, lebegő lovakat sok kis kordéval, jól dolgozó, de iszákos, nagy álmú munkásokat, boldog művezetőket, mér­nököket, ahogy rácsodálkoznak az első kéményekre, melyek a mezőből kinőttek, vagy az égből leereszkedtek. Ezek a fiatalok mind később szü­lettek, mint a vasmű és a város.

Felhasznált képek forrása:
Miskolczi Miklós – A Boró

Dunaujvaros