Kis Ujság – 1951. január 3.

DUNAPENTELE

II.

Négyezer dolgozó építi vasból, cementből, kőből és álmokból a Fiatalok Városát.
Az első is, akivel e kemény négyezer közül összejövök, fiatalember. Forgó Imre a neve.
– Hány éves vagy?
– Huszonkettő.
– Honnan jöttél?
Gépek zúgnak. A sártenger közepére fektetett pallón lépkedünk:
– Szegedről.
– S mi voltál azelőtt?
Ő vezet. Átugrik egy keskeny árkot, új pallót keres a cuppogó sárban s mire biztonságba kerül, visszakiált:
– Ma is orvostanhallgató vagyok, pajtás.
Orvostanhallgató? Dunapentelén?
– S miért jöttél ide?
Jobbról kotrógép dohog, a sarkon téglával terhelten kövér teherkocsi fordul be; ő meg a zúgó szélben, a munka kemény zenéjében kiáltva mondja:
– Dolgozni.
A szó néhány röpke pillanatig a légben száll, mint zsolozsma. Mint a mi imánk. Azután elárad kövek, emberek, vakolókanalak, a szélben lobogó fejkendők, vastraverzek és téglahegyek között. Van-e szebb szó a magyar nyelv tízezer szava közt? Dolgozni jött.

Nemcsak magunkért élünk

A munka hangjai összefonódnak a zúgó széllel s a zene hangjával; mert hangszóróból muzsika száll felénk.
– S mennyit dolgozol?
– Heti 51 órát.
– S ezen túl? – kérdem, mert tudom, látom, hogy a munkának itt olyan forró sodrása van, amelyben nem lehet megállni.
– Ezen túl még heti negyven órát ajánlottam fel társadalmi munkában.
– S azon túl?
– Azon túl, mire hazakerülök a szállásomra, kezdődik az én munkám. A könyv. Mert két szigorlatot kell elvégezzek addig, míg beiratkozhatom az ötödik félévre. Gondoltam, amíg e két szigorlatra felkészülök, eljövök ide Pentelére dolgozni.
– Miért? – kérdem s megállok. Bevallom, az új ember színevallomását várom.
Miért? – e kérdés mögött csiholódik az új, a más. Miért? – e kérdés mögött érik a mélyben, emberek eszméletében, fiatalok szívében az új erkölcs.
Biztosítani kell a gépek jobb kihasználását.
Ő is megáll, szemével átfogja a Fiatalok Városát, az emeletnyi magasságokat, a nyers tégla piros színét, a dróthuzalokat, melyek előttünk magasodnak, az utcákat, melyek olyan földön nőttek ki, ahol még 1950 elején homokbuckákat kergetett a pentelei szél – áll s így felel:
– Mert nemcsak magunkért élünk.
De szépet mondtál, testvér.
A muzsikát hallgatjuk, amint a hangszóró szórja az új falak és emberek felé:
“…mint röpke szellő, dal messze szállj,
Boldog hazában új ifjúságunk
Országot épít már.”

Hajdú Magda Bodrogkeresztúrról

“Új ifjúságunk” – milyen ez?
– Magda, gyere már ide!
Magda leteszi a malterhordót, szép haja meglibben a nyargalászó szélben, átugrik egy vizesárkot és piros kezével a tenyerünkbe csap:
– Újságíró?
– Az.
Egy “Bivaly” előtt állunk. A “Bivaly” nem állat. Ház. Így nevezik a Fiatalok Városában, ilyen mókásan-derűsen a legnagyobb lakóépületeket. Két Bivaly van Dunapentelén. Nagyok, szélesek, hosszúak, magasságuk két emeletnyi.
– Magda… Magda… és a másik neve?
– Hajdú Magda.
Jó, meleg hangja van.
– Hány esztendős?
– Huszonkettő.
– Hova való?
Huncutul villan a szeme: oda, ahol szép lány s tüzes bor terem, mondja a villanás.
– Tokajra… illetve Bodrogkeresztúrra.
– S hogyan került ide?
– Budapesten elvégeztük a háromhónapos vöröskeresztes ápolónői tanfolyamot és december 1-én tizenharmadmagammal eljöttünk ide.
Forgó közbeszól:
– Azt is mondd, hogyan?
– Hogyan? Hát félcipőben.
S erre mindhárman ránézünk a sárra, s elkezdünk nevetni.
– S miért jöttek?
– Segíteni. Ingyen tanultunk – gondoltuk, visszafizetjük a népnek, amit kaptunk tőle.
Tizenhárom ápolónő – első nap félcipőben kezdtek dolgozni a kőművesek mellett. Az első hét után vettek gumicsizmát. Azután a mélyépítőkhöz kerültek. Ástak, gödröt, fűrészeltek fát, égettek kokszkályhát az új házak szobáiban.
– Na minden jót – s azzal már fut is felfelé egy épülő ház ormára.
Még visszakiált:
– Brigádvezető vagyok… a brigád neve? Hámán Ka-tó-bri-gád! – tagolja, mert erős a zúgás, a szél és a munka ütemes zaja.

Kovács Mihály Békésről

Hideg van?
Csudát!
Belül úgy fűt valami – az álmok fűtenek. Az álmok melengetnek. Az álmok dobogtatják a sok fiatal szívet, az álmok kergetik a vért, s e fiatal Magyarország a vassal és téglával, cementtel és malterrel, szemöldökfával és vasbetonnal együtt beépíti az álmokat is a Fiatalok Városába.
Az álmokat – ha majd felnő az erdő a város mellett! Ha majd megnyílik a Tanács Háza. A bölcsőde… a napközi otthon…
– Hogy vagy, öcsi? – kiáltja fel Forgó egy szőke legénykének egy kocsi tetejére.
– Vacakul, mint a rongy. Hideg van.
Ennyit mond “Öcsi”, mivel a dolgozó ember nem szereti a nagy szavakat. A dolgozó ember a nagy tetteket szereti.
– Szállj le már egy kis szóra – kiáltjuk vissza, öcsi leugrik, elénktoppan, jól megrázza a kezünk és a szemünkbe néz ő tizennégy-tizenötesztendős életével.
Kovács Mihály, Békésről.
– Miért jöttél ide?
– A munkáért.
– Hol dolgozol?
– A rakodóknál.
– S milyennek képzeled el ezt a várost?
Milyennek? Két karját kitárja, azután visszaejti. Mondani akar valamit. de félúton megáll. Valaki utánakiált, ugrik fel a kocsira, megyen tovább. Úgy kiált vissza:
– Nagynak. Nagyon szépnek.

Folytatás hamarosan!

Dunapentele I.
Dunapentele II.
Dunapentele III.

Bauer Sándor, az MTI fotóriporterének képei a városépítésről

Ruffy Péter

Dunaujvaros