Bécsi Napló – 2006. július-augusztus
Eddig így tudtuk…
Új adatok az 1956-os forradalom és szabadságharc katonájáról, Nagyéri Károly századosról
Gosztonyi Péter hadtörténész két kiadásban közzétett leírása szerint az 1956. évi szabadságharc utolsó szervezett ellenállása november 12-én ért véget Sztálinvárosban, a mai Dunaújvárosban. Ekkor tette le fegyverét a honvéd helyőrség, amely eddig a Vasmű munkásságával együtt több szovjet páncélos rohamot visszavert. Páncéltörő lövedékük elfogyott, a várt külföldi segítség elmaradt. Nagyéri Károly századosnak a szovjetek teljes büntetlenséget ígértek. A legújabb hadtörténeti monográfiában, Horváth Miklós könyvében nem szerepel Nagyéri Károly neve. A dunapentelei (ahogyan Sztálinvárost a forradalom idején nevezték) ellenállás Horváth Miklós adata szerint november 7-én omlott össze a szovjet légierő csapásai, továbbá a tüzérségi tűz következtében. A két végletesen ellentétes álláspont indokolja a levéltári források felidézését.
A dunapentelei légvédelmi tüzérezred forradalom és szabadságharc alatti történetéről a Nagyéri Károly százados által vezetett bizottság – hasonlóan a többi alakulatéhoz – a vezérkari főnök utasítása szerint jelentést állított össze (feltehetően 1956 utolsó napjaiban), amit néhány sor kiegészítéssel aláírt a hadosztály parancsnoka, Sántha Károly alezredes. Jelentést állított össze a dunapentelei Városi Kiegészítő-parancsnokság is, amihez terjedelmes, 1957. január 4-én hitelesített kiegészítést írt K. Kovács Albert százados, volt kiegészítő parancsnok. Személyesen adta át nekem visszaemlékezését Gabula János nyugállományú alezredes, akkor dunapentelei lakos, korábban a dunapentelei ezred felettes légvédelmi hadosztályának parancsnoka, aki az eseményeknek részese és szemtanúja is volt. Átnéztem a Budapesti Katonai Bíróság Pados István és társai szervezkedés ellen indított büntetőperének anyagát is, amely perben Nagyéri Károly százados a II. rendű vádlott volt.
A sztálinvárosi (dunapentelei) 142. honi légvédelmi tüzérezred parancsnoka 1956 őszén Nagyéri Károly százados (1923-1994) volt. Az elemi iskola hat osztályát végezte el, a háború előtt villamoskalauzként dolgozott. Polgári személyként hurcolták el a Szovjetunióba, ahonnan 1947-ben engedték haza. Belépett a Magyar Kommunista Pártba. 1950 májusában tartalékos tiszti iskolára vették fel. Karrierje nagyon gyorsan ívelt felfelé: októberben ezredparancsnoki tanfolyamra sorolták, majd zászlóaljparancsnoki beosztást kapott. 1955 januárjában a Szovjetunióba küldték tanfolyamra. Decemberben századosi rendfokozattal kinevezték a dunapentelei légvédelmi tüzérezred parancsnokává. A laktanya épülete elhagyatottan ma is áll Dunaújváros dunapentelei városrészében.
Rozsnyai Sándor grafikája
A forradalom eseményei október 25-én érték el Dunapentelét. Délután 17 óra tájban mintegy 1.500 fős tömeg indult a légvédelmi tüzérezred Tolbuhinról elnevezett laktanyájához, és követelte a laktanya nevének eltávolítását, a vörös csillag levételét a katonák sapkájáról, az előző nap a városba érkező és elfogott katonák szabadon engedését, továbbá azt, hogy fegyver nélküli katonák vegyenek részt a városi nagygyűlésen. Nagyéri Károlyszázados hozzájárult a követelések teljesítéséhez, a tömeg hosszú éljenzés után elvonult.
Később újabb, egészen más hangulatú tüntetők érkeztek a laktanya elé, akik már fegyvert követeltek, hogy Budapestre induljanak harcolni. Ezt a követelést Nagyéri százados elutasította, mire a tömeg erőszakkal fenyegetőzött. Nagyéri százados kiment a kapuhoz, és beszélt a tüntetőkhöz. Ők azonban előrenyomultak, betörték a laktanya kapuját, és behatoltak. A katonák riasztólövést adtak le, hiába. Ekkor egy, utasokkal teli teherautó is érkezett a laktanya elé. A következő sortüzet a tovább nyomuló tüntetőkre és a teherautóra lőtték. A Nagyéri Károly százados által vezetett bizottság jelentése szerint 2 halott és 16 sebesült maradt a helyszínen. Egy résztvevő szerint a teherautó sofőrjét, Viczkó Sándort lőtték agyon (a közös síremléken Miczkó Sándor név olvasható). A következő napokban az alakulat visszavert több kisebb akciót. Október végén az alakulatnál is megválasztották a forradalmi katonai tanácsot, amelynek tagja lett Nagyéri százados is.
Október 31-én a városi tanácsházán megalakult a Nemzeti Bizottság, amelynek elnöke Pados István (a későbbi per I. rendű vádlottja), katonai parancsnoka Izinger Gyula főhadnagy lett (a későbbi III. rendű vádlott). Pados utasítására azonnal megkezdték a volt ÁVH tisztjeinek a letartóztatását. November 1-én Izinger főhadnagy a Nemzeti Bizottság elhárító osztálya tagjaival kiment a laktanyába, és ott – tisztjei és katonái tétlen jelenlétében – letartóztatta Nagyéri századost, akit a Vasmű pincéjében kialakított fogdába vitetett, ahol 12 letartóztatottal, közöttük volt ÁVH-s tisztekkel együtt tartották fogva. Egyikőjük, az ezredparancsnok volt politikai helyettese 1957. január 30-án a Nagyéri tevékenységét felülvizsgáló bizottság előtt azt vallotta, hogy látta: Nagyérit többször megütötték, miközben a kihallgatásra felvitték. Az ő véleménye szerint Nagyéri százados kommunistához illően viselkedett.
November 4-én hajnalban kezdődött a szovjet haderő Forgószél hadművelete. Izinger Gyula főhadnagy, a Nemzeti Bizottság katonai parancsnoka azonnal beteget jelentett. A Nemzeti Bizottság általános mozgósítást rendelt el (kevés eredménnyel). Felkérte Gabula János alezredest, korábbi hadosztályparancsnokot, hogy vállalja el a város katonai főparancsnokának a tisztét. Pados István elnök, Gabula alezredes és két honvédtiszt kiment a különböző állásokba telepített ütegekhez, és beszéltek a katonákkal. A tisztek figyelmeztették őket, hogy ne lőjenek az oroszokra, Pados elnök az ellenkezőjére utasította őket. Ezt követően Gabula alezredes nem vállalta a főparancsnokságot. Ekkor a Nemzeti Bizottság úgy döntött, hogy felhozatja a pincéből Nagyéri századost, és megbízza a főparancsnoki teendőkkel.
Nagyéri Károly – Sztálinváros furcsa parancsnoka
Nagyéri Károly századost a város közvéleménye bűnösnek tartotta a véres eseményekért, és követelte felelősségre vonását. Ötgyermekes családapa volt. Most elvállalta a főparancsnokságot. A következő napokat szoros megfigyelés alatt töltötte, haza nem mehetett, többen állandóan kísérték őt. Utóbb sokan mentették is a nyilvánvaló kényszerhelyzet vállalásáért Nagyéri századost.
November 6-án a Dunaföldvárt már elfoglaló szovjet páncélos hadosztály parlamentereket küldött a Nemzeti Bizottsághoz, és felszólította a fegyverletételre. A Nemzeti Bizottság közölte, hogy a városban nem fasiszták kezében van a fegyver, azt letenni nem fogják, támadás esetén védekezni fognak.
Másnap, november 7-én délelőtt néhány MIG-17-es szovjet repülőgép felderítő repülést végzett Dunapentele fölött. Három alkalommal nyitottak rájuk tüzet. Délután a szovjet tüzérség tűzcsapást mért a kitelepített ütegekre, a laktanyára. 6-8 repülőgép támadta az ütegeket. A csapás legfeljebb két órán át tartott. A katonák elhagyták állásaikat. Szétszórt felszereléseik még másnap is beterítették az utcákat. Veszteségük Nagyéri százados tudomása szerint két fő, a hadbíróság szerint nyolc fő volt. Az elhagyott lövegeket a támadásba lendülő szovjet harckocsik tiporták össze. Megsemmisült az ezred harci technikája, 41 közepes és könnyű légvédelmi löveg a tűzvezetéshez szükséges eszközökkel együtt. Leégett a laktanya ruházati raktára. Néhány lakást is találat ért. A benyomuló szovjet csapatok nem ütköztek ellenállásba. Körülzárták a laktanyát, és onnan a következő hetekben senki nem engedtek ki. November 20. táján a Honvédelmi Minisztérium rádió útján hívta fel a hivatásos tiszteket arra, hogy jelentkezzenek a Budapesten kijelölt laktanyákban. Itt kellett aláírniuk a Tiszti Nyilatkozatot. Aki ezt nem írta alá, vagy a szövegén módosított, azt leszerelték. Nagyéri Károly százados továbbra is az ezred parancsnoka maradt.
A forradalom és szabadságharc alatti tevékenységének a felülvizsgálatára kirendelt bizottság január 30-án ült össze, a tárgyaláson Nagyéri Károly százados mint ezredparancsnok vett részt. A bizottság számos enyhítő körülményt mérlegelt, így a külső kényszerítő körülményeket is, de leszögezte, hogy Nagyéri százados megszervezte a város védelmét, bevonultatta a tartalékosokat, tűzparancsot adott ki a szovjet csapatok ellen, aláírt röplapokat, dokumentumokat, amit a fenyegetettség tényleges mértéke már nem mentett. Ezért a hadosztályparancsnok által vezetett bizottság 1957. január 30-án javasolta Nagyéri Károly százados tartalék állományba való helyezését. Röviddel ezután előzetes letartóztatásba helyezték.
A katonai bíróság úgy határozott, hogy a Pados István és társai elleni bűnügyben Dunapentelén tart nyilvános tárgyalást. (Gosztonyi Péter egy korábbi tanulmányában zárt tárgyalást írt.) Erre 1957. május 20, 21, 22, és 23-án került sor. Nagyéri Károly II. rendű vádlott minden ellene felhozott vádat elismert, de hivatkozott a kényszerítő körülményekre, ezért bűnösségét csak részben ismerte el. A bíróság életfogytiglani börtönre ítélte. A Legfelsőbb Bíróság egyaránt elutasította a súlyosbításra (tehát halálos ítélet meghozatalára) irányuló ügyészi, és az enyhítésre irányuló vádlotti fellebbezést.
A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1961. december 6-án kegyelemből 8 évi börtönre mérsékelte a büntetést. Ezt harmadolták, ami után, 1962. július 1-ével feltételesen szabadlábra helyezték Nagyéri Károlyt. Nyugdíjaztatásáig a Dunai Vasműben dolgozott.
A bevezetőben hivatkozott egyik vélemény sem osztható. Egyrészt Gosztonyi Péter leírásának egyetlen elemét sem igazolják a források, másrészt Horváth Miklós felfogásával ellentétben Nagyéri Károly nélkül nem írható le a szovjetek elleni dunapentelei ellenállás története.
Tanulságos a későbbi történések felidézése is. 1990. szeptember 12-én Gosztonyi Péter, az első bekezdésben idézett, akkor Svájcban élő hadtörténetíró levelet intézett Für Lajos honvédelmi miniszterhez. Tájékoztatta őt arról, hogy Nagyéri Károly november 7-éig két szovjet támadást is visszavert. Utána – mert elfogyott a páncéltörő lőszer – elfogadta a fegyvernyugvást, életfogytiglant kapott, a hatvanas évek végéig ült, Dunapentelén él.
E levél nyomán megindult Nagyéri Károly rehabilitációja, sajátos körülmények között. Gosztonyi Péter aláírta levelét, de nevét írógéppel nem írta ki. A Honvédelmi Minisztérium Rehabilitációs Bizottsága nevében dr. Fehér József ezredes, a bizottság elnöke felkérte Nagyéri Károlyt, hogy forduljon a bírósághoz ítéletének semmissé nyilvánítása ügyében. Az elnök “Sontonyi Péter úr” Bernből keltezett méltató levelére hivatkozik, amiből következik az, hogy számára az ajánló személy neve semmit nem jelentett, őróla miniszterétől nem kapott eligazítást, továbbá, hogy senki nem nézett utána, hogy a fejlécen megnevezett Osteuropa-Bibliothek hogyan kerül az ügybe, és a vélemény miért érdemel méltánylást? A levél fénymásolatát közlő, és szövegét – sajtóhibával – feloldó tudományos kutató, egykori dunapentelei felkelő, Zecher János “olvashatatlan aláírás”-sal és kipontozással helyettesíti be Gosztonyi nevét. A Nagyéri Károly sorsáról értékes adatokat felkutató Miskolczi Miklós 2005. őszi évfordulós újságcikkében megmarad “Sotonyi (vagy Sontonyi?) Péter” névnél, az Osteuropa-Bibliothek (Gosztonyinak a szakirodalomban elég gyakran megnevezett munkahelye) őt sem vezeti el a név helyes feloldásához.
Ezek alapján nem csodálható, ha Gosztonyi nézeteit nem tükrözik a hazai feldolgozások. Gosztonyi leveléből az is kiderül, hogy új adatai birtokában ő maga is felülvizsgálhatta volna Nagyéri Károlyról korábban írt nézeteit. Ezt csak annyiban tette meg könyvének Magyarországon megjelent harmadik, átdolgozott kiadásában, hogy azt írja: Nagyéri Károlyt életfogytiglani börtönnel sújtották. Többi állítását nem helyesbítette, és ez a javítása sem pontos, mert, amint fentebb olvasható, Nagyéri Károly öt év öt hónap után szabadult, és Gosztonyi e könyvének a kiadásakor otthonában élt. Ugyanitt annyival bővíti korábbi leírását, hogy a Nemzetőrség és a forradalmi honvédség utolsó szervezett ellenállása a dunántúli Sztálinvárosban, november 7-én ért véget. Ez a mondat – a helyesbített dátum kivételével – nem támasztható alá: a várost Dunapentelének nevezték, itt a forradalmi honvédség szervezett ellenállásáról nem beszélhetünk, a nemzetőrség máshol – például a pesterzsébeti Jutadombon – november 10-én tette le a fegyvert.
Rozsnyai Sándor grafikája
Miskolczi Miklós cikke részletezi Nagyéri Károly történetének szomorú epilógusát. Adatai figyelembe véve úgy látszik, hogy a Gosztonyi levele alapján elinduló rehabilitációs eljárás végén, 1991. októberében az akkor már nagybeteg Nagyéri Károlyt ezredessé léptették elő. Ezzel nem értett egyet Zecher János, aki akkor a POFOSZ dunaújvárosi szervezetének az elnöke volt, és azon a teherautón ült, amelynek sofőrjét a laktanyából – Zecher szerint célzott lövéssel – agyonlőtték, és feljelentést tett. A feljelentés kivizsgálása közben felkérték a nagybeteg ezredest, hogy rangjáról és a vele járó nyugdíjról önként mondjon le. Ezt Nagyéri Károly írásban megtette. Hosszú procedúrák után azonban a HM Rehabilitációs Bizottsága nem látta bizonyítottnak Nagyéri Károly tevőleges szerepét a sortűzben, ezért ezredesi előléptetését jóváhagyta. A Fővárosi Főügyészség Nyomozó Hivatala 1994. május 19-én bűncselekmény hiányában megszüntette a nyomozást, azaz ártatlannak nyilvánította Nagyéri Károlyt. Ő pontosan öt hónap múlva, 1994. október 19-én húnyt el. A dunapentelei temetőben nyugszik.
Dr. Marossy Endre
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
