Sztálin nevével épül a világ


Szabad Ifjúság – 1951. november 18.

Sztálin nevével épül a világ

Sztálin! Mennyi mindent je­lent ez a név. Reá gondol a szovjet ember, amikor újjá­formálja a természetet és megváltoztatja a föld arcát. Reá gondolnak a felszaba­dított országok hálás népei.
Sztálin a reménysége az Aranypart néger munkásainak, a bresti kikötőmunkásoknak, a katalán bányászoknak.
Sztálin neve a béke, a jövő zászlaja. Ezt a nevet vésik a partizánok a jugoszláv hegyek meszes szikláiba és ez a név látszik messzire a dimitrovgrádi erőmű magasbaszökő csúcsáról. Legnagyobb békeműveink: új városok, hatalmas gyárak viselik büszkén Sztálin nagy nevét.


A dimitrovgrádi Sztálin vegyigyáron “Sztálin a béke!” felirat hirdeti a világ dolgozói nagy vezérének dicsőségét

Sztálingrád tanítása

A fiatal szovjet államra támadó csapatok az in­tervenciós hábo­rúban Sztálin városánál, Cári­cinnél, a mai Sztálingrádnál szenvedték el legnagyobb vere­ségüket. Itt mérték a dön­tő csapást a Vörös Had­sereg katonái 1943 ja­nuárjában a hitleri hadigépezetre. És Sztálin városa előljár a kommunizmus építé­sében is. Ahol a második vi­lágháború alatt a legszörnyűbb harc tombolt, az egy­kori Szaratov-utca helyén, szétporlott tégladarabok, tűz­ben meggörbült vasak, felté­pett úttestek helyén egy évvel ezelőtt új utcát avattak – a Béke-utcát. Ahol a tankcsa­ták dúltak a Volga partján – most vizierőmű épül.
A sztálingrádi vizierőmű 1956-ban kezdi meg teljes teljesítőképességgel az áramter­melést. A Volga-menti kujbisevi vizierőművel együtt 5-6 év alatt 20 milliárd kilowattal növekszik a Szovjetunió vil­lanyenergia termelése. Moszk­vának 1956-ra 10 milliárd 100 millió kilowattóra villanyenergiatöbbletet ad a két vizi­erőmű, Kujbisev és Szaratov ipari vállalatainak 2 milliárd 400 millió kilowattórát.
A mezőgazdasági vidékek­nek hét és félmilliárd kilowatt­óra villanyenergiát juttat majd a két új vizierőmű. Ily­módon 23,800.000 hold terüle­ten válik lehetővé az öntözés és a bőséges vízellátás. Annyi villanyárammal látják el a vidék mezőgazdaságát, amennyi a termelési folyama­tok további gépesítéséhez szükséges.
Az erőmű méltó lesz név­adójához.
Összehasonlításul érdemes megemlíteni, hogy az Észak­-amerikai Egyesült Államok­ban a Columbia-folyón tervezett vizierőmű, amely a legna­gyobb vizierőmű lesz Ameri­kában, mindössze 200.000 kat. hold öntözését biztosítja. Az amerikai kormányzat egész tevékenysége az öntözés te­rén 1900-1945-ig abban állt, hogy 50.000 farmer számára biztosította az öntözési rend­szer használatát, tehát az Egyesült Államok farmereinek mindössze 0,8 százaléka ön­tözheti a földjét. A Szovjet­unióban tízmilliók élnek és dolgoznak öntözött területe­ken.
A már most öntözött terüle­tekkel együtt a Szovjetunió öntözéses földművelést foly­tató területeinek nagysága 1956-ban már felülmúlja az egész kapitalista világ öntözött területeinek nagyságát.
A város, amely Sztálin ne­vét viseli, a békés építést jel­képezi, de egyúttal kifejezi a Szovjetunió legyőzhetetlen.


A sztálingrádi Béke-utca

Sztálin neve minden nyelven a békét és boldogságot jelenti

Kínában történt, ez év ta­vaszán.
A mukdeni békegyűlésen mintegy negyvenez­ren vettek részt. Az emelvényen, az elnökség soraiban a munkában kitűnt dolgozók mellett kedves szov­jet vendégek is ültek.
A gyűlésen sorra felszólal­tak a dolgozó nép hősei. Ép­pen Csao Kuo Ju, Kína első élmunkása, a 3-as számú gép­gyár ifjúmunkásokból álló brigádjának vezetője számolt be a munka frontján elért újabb győzelmeiről, amikor hirtelen néhány kínai jelt tar­talmazó cédula került kézről kézre, előre az elnökségi asztalig. A szovjet vendégekhez szólt: “Kedves elvtársaink! Mi, a 7-es mukdeni gyár Sztálin-brigádja már olyan régen vártunk titeket és íme, megjöttetek. De mi olyan messze ülünk, hogy nem lá­tunk benneteket. Kérünk, jöj­jetek el majd hozzánk is, mi hátul, jobboldalon ülünk.”
A szovjet vendégek elhatá­rozták, hogy eleget tesznek a kérésnek. De hogyan? Negy­venezres embererdőn kellett keresztül haladniok. Mégis elindultak. Minden oldalról baráti kezek nyúltak feléjük, kifejezve üdvözletüket. Aztán üdvözlő kiáltások hangzottak és az anélkül is keskeny út, amelyen haladtak, egyre szű­kebbé vált.
Végül, keresztüljutottak a gyűlés részvevőinek tömegén s ott álltak az üzenetet kül­dők előtt. De a tolmácsok le­maradtak, mert olyan gyor­san összezárult körülöttük a tömeg, hogy nem tudtak szo­rosan a vendégek nyomában haladni.
Akkor egy fiatal, munkaruhás kínai lány lépett a kedves szovjet vendégek elé és élénk kínai taglejtéssel beszélni kezdett. Bizony, a szov­jet vendégek egy szót sem értettek szavaiból, de megérez­ték a feléjük sugárzó szerete­tet. Amikor a lány befejezte szavait, kitárta karjait, rámosolygott a vendégekre és elő­ször magukra, aztán rájuk mutatott, majd csak ennyit mondott: “Sztálin”.
“Sztálin” – válaszolták a szovjet vendégek és ez az egy szó mindennél többet mondott. Mert Sztálin neve a legjobban fejezi ki minden nyelven a békét és a boldog­ságot.

Az olajmezők városa

Krisztina Dzsemali az albániai Pasali faluban született. Nyomorúsá­gos, szenve­désekkel teli gyermekkora volt. Szülőföldje, a termékeny müzetyei síkság Bej Janina bég tulajdona volt, aki rabszolgaként használta ki a földjén dolgozó parasz­tokat.
A felszabadulás után bol­dog élet költözött a faluba. Pasadban iskola épült. A dol­gozó parasztok fűrészt, csá­kányt fogtak, szekereiken fát, terméskövet szállítottak. Lel­kes, önkéntes munkájuk való­ságos ünnepséggé avatta az iskola építését.
Egy napon Krisztina Dzsemali így szólt apjához:
– Apám, itthagyom a falut, Sztálinvárosba megyek. Az iskolában azt mondta a ta­nító, hogy ott lányok is dol­goznak. Ott a helyem nekem is.
Így is történt. A fiatal lány kitartó szorgalommal, nagy akaraterővel tanult. Elhatározta: soha nem hagyja el az olajkutakat. Felajánlotta, hogy egy év alatt megszerzi a szivattyúkezelői képesítést. Ki­váló olajipari munkás lett. Most tovább tanul és mérnök lesz.
Krisztina – egy a sok közül. A hozzá hasonló öntuda­tos albán lányok százai dolgoznak Sztálinváros gyárai­ban, üzemeiben, olajmezőin.

A SZTÁLINVÁROSI ÖNTŐ TERVE

Albertfalván, az EMAG-gyár öntödéjében több mint két évig dolgoztam meg­szakítás nélkül. Úgy isme­rem gyárunkat, mint a sa­ját tenyeremet. Előttem nőtt egyre hatalmasabbá, gazdagodott új szovjet gé­pekkel a mi szeretett “felszabadult óriá­sunk”. Így neveztük a gyár öntödéjét.
Sok jó barátom van az üzemben. Munka­társaim megbecsültek, hisz akkor is 140-150 százalékra teljesítettem tervemet. Prohászka József fiatal öntő barátommal együtt neveltük, segítettük a gyengébben dolgozó elvtársainkat. Türelmesen bátorítottuk azo­kat, akik féltek az öntőkanáltól, s csak úgy távolról mertek az izzó vas fölé hajolni.
Azt mondtam én annak idején, hogy senki sem tudna elszakítani engem Albertfalvától. – Dehogy megyek én innen, csak nem ha­gyom itt a környékbeli leányokat – vála­szoltam tréfásan, ha Pestre, vagy más munkahelyekre hívtak dolgozni. Még a táj is vonzott. No, mit beszéljek annyit, nagyon szerettem a mi Albertfalvánkat.
Már régen kíváncsi voltam arra, hogy milyen is lehet a mi első szocialista váro­sunk. Milyenek lehetnek azok a fiatalok, akik legnehezebb körülmények között is bát­ran, dalolva végzik munkájukat. Olvastam például a Lőwi Sándor ifjúsági brigádról, amely kora tavasszal a hideg Duna-vízből hordta a farönköket, hogy teljesíteni tudja a tervét. Hallottam az L. Szász Antal ifjú­sági sztahanovista kubikosbrigádról, amely sár- és iszapkubikolás közben is sztahano­vista munkamódszerrel dolgozott.
Nagyon szerettem volna meglátni a hatal­mas építkezést, együtt dalolni, szórakozni a hős fiatalokkal, de arra nem mertem rá­szánni magam, hogy itthagyjam megszokott munkahelyemet, barátaimat és elmenjek az építkezésre dolgozni. Erre – de majd el­mondom – csak jóval később került sor.
Október vége felé váratlan dolog történt velem. Prohászka József fiatal öntő kipirultarccal, boldogan szaladt felém:
– A pentelei dolgozók azt kérik Rákosi elvtárstól, hogy városukat Sztálin elvtársról nevezzék el.

DUNAPENTELE-SZTÁLINVÁROS!

Nagyon meghatódtunk mind a ketten. Olyan forróságot éreztem, mint amikor na­gyon közel hajolok az izzó vas fölé. Az albertfalvi fiúkkal együtt már én is sokat gondolkoztam azon, hogy vajjon mi lesz ami békeművünk neve, de arra, hogy azt ma­gáról Sztálin elvtársról nevezzék el, soha nem gondoltam. A penteleiek híre egyre jobban legyőzhetetlenné tette bennem azt a vágyat, hogy elmenjek a Vasműhöz. Minden óhajom az lett, hogy én is harcoljak Sztálin elvtárs nevének kiérdemléséért, hogy elmen­jek azokhoz a fiatalokhoz, akiket ugyancsak az újságon keresztül ismertem, de tel­jes szívemből nagyon szerettem.


Tevan Zsófia mérnök, a nőépítkezés vezetője és Tóth Éva, a nőépítkezés egyik munkavezetője boldogan szemlélik hatalmas békeművünk új alkotásait, a napról napra szépülő Sztálinvárost

Most itt dolgozom Sztálinvárosban. Még nemrégen vagyok itt, de azt elmondhatom, hogy eddig is olyan élményekben volt ré­szem, amilyenekben még soha: részt vettem én is abban a nagy munkában, amelyet az első öntésért végeztünk.

Ünnep Sztálinvárosban

November 7-én én is öntöttem az acélt! A pattogó szikraesőben engem is áthatott az a felemelő érzés: munkámat az egész város, egy egész ország figyeli. Magamon éreztem azoknak a nagyszerű fiataloknak a tekinte­tét, akikről én hónapokon keresztül csodálattal olvastam. Amikor pedig Farkas Mihály elv­társ a forgácsolóműhelyben tartott beszédé­ben megdicsérte az öntöde nehézségeket nem ismerő építőit, büszkén álltam ott. Én is közéjük tartozom.
Albertfalván kisméretű kupolókemencénél dolgoztam. Itt hatalmas kemencében olvasz­tom a vasat. Csupán öntőcsarnokunk felső világitóaknája akkora, hogy abban kényel­mesen el lehetne helyezni egy közepes nagy­ságú textilüzemet. Mégis, ha arról beszélek, hogy miért örülök annak, hogy Sztálin­város építője lehetek, nem elért eredmé­nyeimről, hanem terveimről, az én nagy cél­jaimról szoktam beszélni.
Szépek és nagyok a terveim. S teljesíthe­tők, mint ahogy Sztálinváros minden építője elérheti célját, ha becsületesen helytáll a nehézségek elleni harcban.
Kohómérnök akarok lenni, úgy tervezem, hogy egy pár év múlva, mint mérnök olvasz­tom majd az acélt Sztálinváros nagy Mar­tin-kemencéiben. Nem tartozom azok közé, akik azt gondolják, hogy az eredmények csak úgy maguktól is megszületnek. Tudom, sok nehézséget kell még legyőzni, hisz nagy békeművünknek még csak egy kis része épült fel. Egyben azonban biztosak vagyunk: hazánkban ezrével és tízezrével élnek és dolgoznak azok a lelkes fiatalok, akik képe­sek minden nehézség legyőzésére. S mi, Sztálinváros fiataljai bízunk is abban, hogy egyre több követőnk lesz, akik segítenek ne­künk felépíteni szeretett városunkat, nagy békeművünket.

Épül a Békemű

Elmondta:
Müller Ambrus, öntő ifjúmunkás, Sztálinváros

 

Dunaujvaros