Városépítés – 1987. január
fotó: MTI/Mező Sándor
Weiner Tibor születésének nyolcvanadik évfordulóján
Aligha tiszteleghetnék méltóbban Dunaújváros tervezőjének emléke előtt, mint hogy idézek azokból az írásokból, amelyekkel barátai, pályatársai, tisztelői 1965-ben váratlan halála döbbenetében róla megemlékeztek.
Álljon itt legelőször egy részlet a nagy költőnek, Pablo Nerudának méltatásából, amely a “Városépítés” 1965 szeptemberi számában A hallgatag építész címmel jelent meg:
Weiner Tibor hátrahagyott írásai közt van egy kis fényképalbum – írta Neruda – felismertem a fényképeken Chilét, az én hazámat. Hegyláncok, folyók, tavak, tűzhányók …….. Az albumot chilei tanítványai dedikálták neki, amikor 1947-ben otthagyta a távoli egyetemet, hogy visszatérjen hazájába. Érdemes idemásolni, amit akkor írtak:
“A Chilei Egyetem Építészeti Fakultásának Weiner-szemináriuma hallgatói örökre tisztelt mesterüknek az iránta érzett hála és szeretet jeléül, tudós tanácsai és mély ismeretei irányítása alatt végzett munkáért, amely az emberi tudás ösvényére vezette őket.”
Az ilyen szavak nem túl gyakoriak. Egy tanár nagyságáról vallanak, arról a mély nyomról, amelyet személyisége és embersége hagyott. Akik ezt a tanúságot aláírták, ma már érett emberek, akik sok mindent építettek. De egyikük se épített annyit mint Tibor, aki egy új város építésének lett az irányítója. Ebben a városban emberek élnek, dolgoznak, szeretnek meghalnak. Mindazok alatt a tetők alatt, azokban az utcákban amelyek az ő csöndes vezetése alatt jöttek létre. De ennél is többet épített: a mi éveink eszméjét, a tudást, amely egy új társadalom szolgálatába szegődik. Ez a nagy, ez a tudós és csöndes ember mindenét, amije volt: teljes életét az új társadalomnak adta, mindenét, akár esztétikai meggyőződését, általános elképzeléseit, egyéni ízlését is feláldozta azért, hogy semmi se állhasson az új város építésének útjába.
Hadd idézzem ezekután Barsi Dénesnek, Weiner Tibor életútjáról szóló – hozzá címzett – 1965-ben a Dunaújvárosi Hírlapban megjelent írásából a következő sorokat:
… természetesen nem Chilénél kezdeném, hanem a századeleji Magyarországba ágyazott gyermekkornál, bombardonos hangsúlyt adva 1929-nél, amikor a feltarajló embertelenség elől hontalanná kellett válnod. Párizs: forradalmi mozgalmak kavargása politikában, gazdaságban, művészetben, amint az egy fiatal magyar emigráns vetületében megmutatkozott. A dessaui “Bauhaus”, az Új-Építészettel és a munkásmozgalmakkal való megismerkedés. A Szovjetunió-beli hét esztendő: belépés a tudományosan megálmodott jövő birodalmába, a lelkendező, önfeláldozó munka éveitől kezdve a remények megdermedéséig, amikor a tragikus kisiklás légkörében
…….. a barátaid suttogása szerint örülhettél, hogy “csak” kiutasítottak a vágyak birodalmából és nem kellett még keményebb sorsokban osztoznod. Zúzott reményeidet cipelhetted a földgömb másik oldalára, Chilébe. Ott annál könnyebb lehetett megszokni a mindennapi földrengést, mert közben a földkerekség egész ember- történelme is a rengés állapotába került. Megfordult a történelem a tengelye körül és Te húsz évi hontalanság után hazajöttél, hogy segítsed építeni az új emberibb országot. Nem csak képletesen de szó szerint építeni. Nem sok embernek jutott ilyen nagytisztességű felelősség, hogy lelke, irányítója, főépítésze legyen egy ilyen új értelmű emberi lakóhelynek, egy ilyen múlttalan, előzménytelen alkotásnak, mint ami a pentelei határból Dunaújvárossá magasodott. S ha vannak is vitathatók a részletekben, összességének történelmi értékét és jellegét nem lehet tagadni ………..
Végül, hadd idézzek egy – ugyancsak a Dunaújvárosi Hírlapban megjelent versből. Rózsa András írta, címe Ember aki elfutott.
Lám elfutottál W. T.
Csigolyád romlott lépcsőin a teljes megsemmisülésig.
Lépted zaját mohák nyelik tikkadtan
s magányodat a gondok elkísérik.
“Alkottam én!”
Hallom vissza felmentést kérő alkudozásod.
De utódaidat nem hatja meg
sok harcod és sok elfáradásod.
A félig-groteszk mű, mit hátrahagytál
emlékezik tán egy utcanévig.
Sértene, tudom, halálodban
ha többet kapnál, ahogy illik.
A teljes vers
“Félig groteszk mű, mit hátrahagytál” – mondja a vers. “Ez a csöndes ember … mindenét, akár esztétikai meggyőződését, elképzeléseit, egyéni ízlését is feláldozta azért, hogy semmi se álljon az új város építésének útjába” – írja Neruda. Mindez igaz, hiszen Dunaújváros – első szocialista városunk – magán viseli megépítése évtizedeinek súlyos ellentmondásait. Weiner Tibor szavai szerint iskolája volt -, Tibor képességei és akarata folytán iskolapéldája is lehetett volna – a magyar városépítésnek. Valójában – mint Szirmai Viktória 1984. évi kandidátusi értekezésében megírja – az építés kezdettől fogva súlyos konfliktusokkal volt tele. Az új városokat fejlesztő gyakorlat a központi utasítások realizálásának eszközévé, meghatározott gazdasági érdekek közvetítőjévé vált. Az ipari beruházások rövidtávú érdekei uralkodtak, a várostervezésnek általában ezek kiszolgálására kellett szorítkozni.
Munka közben
Hogy Dunaújváros mindennek ellenére lüktető, élő város lett, ez nagyrészben Weiner Tibor érdeme. Ő volt az első az új városok tervezői közül, aki a távolból való tervezői irányítás helyett keresztülvitte, hogy lent tervezhessen. Emberfeletti erőfeszítései azért lehettek – részben – eredményesek, mert Tapolczai Jenő tanácselnökben megértő partnert talált. Dunaújvárosra is lecsapódtak a felszabadulás utáni évtizedek változó építészeti- városrendezési elvei, divatjai. A szabadonálló “pontházas” és “sávos” beépítés után a “szocreál” hamis pátosza, majd a gazdasági megtorpanás a sivár “Cs-lakásos” épületekkel, utána a tízszintes paneles lakótelep-építkezés. Tibor alkalmazkodott a változásokhoz, nem tehetett mást. Egyet sikerült végig megtartania, megóvnia, a város áttekinthetően logikus alapstruktúráját. Nagyrészt ennek köszönhető, hogy Dunaújváros nem csupán lakótelepek összehordott egyvelege. “Város lett csak azért is!” Miskolczi Miklósnak a “Magyarország felfedezése” – sorozatban megjelent Dunaújvárosról szóló könyvének címe szerint.
Weiner Tibor a városrendezést nem csupán műszaki, építészeti, de egyben tudományos és társadalmi feladatnak is tekintette. Mint Dunaújváros főépítésze és éveken át elnökhelyettese – ahogy Borsos József professzor a “Városépítés” 1965 októberi számában írja – nemcsak terveket készített, hanem tudományos rendszerességgel és alapossággal tanulmányozta városa életét, megállapította, hogy az elképzelésekből mi volt jó, mi volt rossz. Folyamatosan, logikus kritikával és önkritikával bírálta a terveket. Igyekezett feltárni a lakosság kívánságait. – Erről többek közt Dunaújváros szociográfiai felmérésével kapcsolatos tanulmánya is tanúskodik. – A problémákat, hiányosságokat, lehetőségeket logikusan összefoglalva tett javaslatokat a város életének javítására. Nem hagyott kihasználatlanul egyetlen lehetőséget sem, hogy a figyelmet Dunaújváros műszaki és társadalmi problémáira irányítsa.
Weiner Tiborról utcát neveztek el városában. Bronz portréját, Cyránski Mária szobrászművész alkotását a városi könyvtár fiókintézményének a bejáratánál helyezték el. Felirata a következő:
DR. PREISICH GÁBOR
Weiner Tibor dombormű /Cyránski Mária
Weiner Tiborral kapcsolatos cikkek, bejegyzések az oldalon:
Dr. Weiner Tibor – Életmód és környezet kölcsönhatásai
Beszélgetés Sztálinváros jövőjéről
Weiner Tibor – A városépítés módszere
111 éve született Weiner Tibor
2021. NOVEMBER 25. – Dunaújváros
Végh Árpád designteoretikus a Lechner Tudásközpont Dokumentációs központjának építészettörténésze Weiner Tibor magyarországi munkásságát évek óta kutatja. Előadása bemutatja, milyen építészeti elvek, hatások érték Weinert, és miként próbált építészeti eszközökkel mindvégig egy élhető, működő várost formálni a semmiből.
