Településtudományi Közlemények – 1965. május

ÉLETMÓD ÉS KÖRNYEZET KÖLCSÖNHATÁSAI

Adatok Dunaújváros szociográfiájához

Dr. WEINER TIBOR

c. egyetemi docens,
a műszaki tudományok kandidátusa

Weiner Tibor neve elválaszthatatlan Dunaúj­várostól. Az első vázlatos tervektől kezdve egész tervezői, városépítői munkája első szo­cialista városunkhoz kötötte. Ott élt, dolgozott váratlanul bekövetkezett haláláig. Gazdag tapasztalatait, tudását az egyetemi oktatásban és tudományos munkásságában adta át az új épí­tészgenerációnak és a tudományterületnek. Itt közölt utolsó elméleti munkája mintegy össze­foglalása széles körű városépítési tapasztalatainak, melyekhez Dunaújváros életének állandó, szorgos megfigyelése társult. E tanulmány egy­ben az első kísérlet is egy új város társadalmi életének elemzésére a városépítő és városszo­ciológus szemszögéből. Weiner Tibor ezt a mun­kát folytatni akarta egy kiválasztott városrész mélyebb feldolgozásával. Ez a feladat azonban már másokra vár.


A város és alkotója

Dunaújváros építésének tizenötéves múltja alatt a városépítési elvek sok tekintetben meg­változtak. Változtak a városépítési normák, a lakásépítés alapvető szempontjai, fejlődött az építőtechnika és változott az ízlés is. Mindezek a tényezők olyan mértékben hatottak a város fejlődésére, amennyiben azt az általános terv­ben rögzített városszerkezet és az időben egy­más után megépült lakóegységek valósága le­hetővé tette.
Dunaújvárosban ennek következtében az utolsó 15 év városrendezési és építési módszerei eredményeinek sajátos konglomerátuma alakult ki. Az egyes városrészek beépítési rendszere különböző, a közintézmények és lakótömbök kapcsolata különböző elvek szerint alakult, fő­útvonalai is eltérő jellegűek, lakókörzeteinek nagyságrendje, ellátottsága sem egyenlő mér­tékű. A város egységét szerkezete, szépen fej­lődő zöldterületei és a dunai táj csodálatos természeti környezete biztosítja. A városias élet e keretek között évről évre jobban bontakozik ki. Igények, követelések jelentkeznek a lakosság részéről, a tervezés adta kereteket az élet for­málja, alakítja, tágítja.
A város fejlődésének mai szakaszában csak sokoldalú diagnózis útján válik ellenőrizhetővé a városépítés eredményessége, a megteremtett környezet és a benne élő emberek egymásrahatása. A Dunaújvárosban folyó élet összeve­tése a város szerkezetével, létesítményeivel, be­rendezéseivel, kritikája egyben mindannak, ami már megvalósult. Ez derítheti fel új városépí­tési koncepció kialakításának szükségességét, amely a város további építését irányíthatja.
E vizsgálat főként adatok hiteles tényeire támaszkodik, de figyelemmel kíséri azokat a jelenségeket is, amelyek a város lakossága kö­rében a környezet megváltoztatására vagy ki­alakítására vonatkozó igényt jelenthetik. E je­lenségek ösztönösek, és ezért különösen figye­lemre méltók, még ha torzításokban jelennek is meg.
Vannak e jelenségek között olyanok, ame­lyek csak Dunaújváros sajátos fejlődésviszo­nyaira érvényesek, más településekben nem lelhetők fel, de van közöttük általános érvényű is, hiszen a városok fejlődési viszonyai közt országosan sok a hasonlóság, sőt az azonosság. A fejlődés általános érvényű jelenségeit mindig kísérik specifikusak is, amelyek városaink egyedi karakterére, egyedi fejlődéstörvényeire mutatnak rá. A városok egyedi fejlődéstörvé­nyeinek kimunkálása pedig az egyetlen eszköz a sematizmus elleni védekezésre, amelynek ve­szélye napjainkban – a beruházások lebonyo­lítási szempontjainak prioritása idején – váro­saink egészséges fejlődésének komoly veszedel­me.

A lakosság összetételének jellegzetességei

Az 1960. évi népszámlálás eredményei és a Központi Statisztikai Hivatal által a követ­kező években elvégzett becslések szerinti né­pességszám és népességnövekedés adatai:

* A népesség évenkénti növekedését, a természetes szaporulat és a véglegesen letelepülő lakosságon kívül az ideiglenesen letelepülők oda- és visszavándorlási külön­bözeié határozza meg.

A lakosság kor szerinti megoszlása – szembeállítva az ország lakosságának kor sze­rinti megoszlásával – a következő különbséget mutatja (1960 évi adatok):

A városi demográfia adatai az országos adatokkal szemben eltérő állapotot tükröznek. Az eltérés annak a telepítéspolitikának a kö­vetkezménye, amely a város alapítása idején kizárólag a munkaképes korú lakosság beván­dorlását segítette elő, előnyben részesítette a kis létszámú családok és a nőtlenek letelepedé­sét, és nem volt tekintettel a városias élet ki­fejlődéséhez szükséges családtörzsek letelepíté­sére. Ennek következménye a 20-49 évesek korosztályának túlsúlya. A fiatal házasok le­telepedése okozta viszont a 0-14 évesek kor­osztályának magas arányát. A 0-14 évesek korosztályának relatív létszáma azonban az 1960-64-ig terjedő időszakban állandóan csök­ken: 1960-ban 28,4% az országos 25,4%-kal, 1964-ben 25,5% az országos 23,0%-kal szemben.
Alacsony ezen felül e korosztály száma a szaporodó (20-49 éves) lakosság létszámá­hoz viszonyítva is. A két korosztály viszo­nyában ezek a hányadosok jelentkeznek: 1960-ban 0,54 az országos 0,622-vel szemben, 1964-ben 0,49 az országos 0,573-mal szemben. A természetes szaporodás tehát a városban lassúbb, mint országosan, és az országosan romló arányszámokhoz viszonyítva is csökkenő tendenciát mutat.
Feltűnő ezen kívül az 50-59 és 60 éven felüli korosztályok alacsony létszáma. 1960-ban a két korosztály Dunaújvárosban 11,6% az országos 26,1%-kal szemben. Jelenleg Du­naújvárosban kevés nyugdíjas él. Megfigyel­hető azonban a nyugdíjasok számának igen gyors ütemű növekedése. 1961-ben 750 nyugdíjas élt a városban, 1964-ben már 1524, a la­kosságnak 3,75%-a. Mivel a város lakosságá­nak döntő többsége a 20-49 évesek korosztá­lyába tartozik, ez egy idő múlva a város ro­hamosabb elöregedéséhez vezet, mint az or­szág többi városában várható. 1980-ban az 1960-ban nyilvántartott 18 ezer kereső közül – 10% elhalálozást figyelembe véve – több mint 5 ezer fő már nyugdíjas lesz, és a vár­ható további betelepülés ezt a számot csak növelheti.
A lakosság nemek szerinti megoszlása: 1000 férfire jut 1960-ban 824 nő, 1961-ben 805 nő. A nők alacsony létszámával függ össze a házasságkötések alacsony száma a vá­rosban, valamint a házasságban élők aránylag alacsony száma is.

Házasságkötések: 1960-63 évek átlagában: 281/év

Családok és családtöredékek száma az 1960. évi népszámlálás szerint: 7591 család

Házasságban élő férfiak és nők száma: 15 661 fő


Népességszaporulat 1960-1964

A házasságok alacsony száma mellett fel­tűnő a válások igen nagy mennyisége.
63-ban évi átlagban 170 válás volt. 1964-ben 10 hónap alatt 237 bontás történt. Az 1960-63-ban megkötött házasságok közül 68 már felbomlott.

* 1960. évi népszámlálás adatai.
** 1964. évi becslés.

Az átlagos gyermeklétszámok az adatok alapján megállapítható viszonylagos csökke­nése azzal magyarázható, hogy a városba köl­töző családtagok megnövelik a családokban élők számát és egyben a város lakosságát is.
A városi szaporulatra tehát jellemző, hogy az elenyésző természetes szaporulat (évenként kb. 300 fő) mellett lényegében az állandó és ideiglenes letelepedőkből – be­vándorlókból adódik. A bevándorlás kategó­riái megkülönböztethetők.
A bevándorlók kis hányada népgazdasági érdekből letelepített szakember vagy szak­munkás. Ezek a városba rendezett körülmé­nyek közé érkeznek, lakáskiutalást kapnak, és előre elhatározott munkahelyen kezdik meg működésüket. A bevándorlók más része olyan munkavállaló, aki családtagjához érke­zik és náluk is települ meg ideiglenesen. Ezeknek a munkában való elhelyezkedése már eleve biztosított, és szerzett jogaik alap­ján előbb-utóbb lakáshoz jutnak. Más cso­portja a bevándorlóknak a letelepedés lehe­tőségének reményében érkezik, hozzátarto­zóik a városban nincsenek; egy részük albérletben, más részük munkásszállókban helyez­kedik el. A bevándorlók képezik a lakás­igénylők törzsgárdáját. Vannak, akik több mint tíz éve családjuktól távol élnek. (1960-ban 1256 volt az ilyen családtagok száma.) A városban letelepülni szándékozók között a környékbeli falvak lakóinak egy része is sze­repel, hiszen Rácalmás dolgozó lakosságának 50%-a és a többi környező község lakosságá­nak is igen magas %-a dunaújvárosi dolgozó a kezdeti időktől fogva. A munkaerőigény növekedése növeli az ingavándor-forgalmat, az albérlők és az ideiglenesnek nyilvántar­tom lakosság számát. Ezzel együtt növekszik természetesen a letelepedni szándékozók száma is.
A bevándorlás karaktere fentiek követ­keztében teljesen anarchikus. Az 1960-ban Dunaújvárosban letelepedett 18 ezer munka­vállaló és az 1964-ben számon tartott 26 ezer munkavállaló letelepedését nem segítette terv­szerű telepítéspolitika. A telepítés az igény­lők szociális körülményei, munkához való viszonya, erkölcsi magatartása szerint törté­nik, a városi lakosság összetételének kívána­tos alakulásához nem járul hozzá.
Különös jelenség, hogy a Dunaújvárosban letelepedett lakosság egy része külső munka­vállaló. 1960-ban 49 fő dolgozott Budapesten, 1964-ben ezek száma már 200 fölé emelkedett. Szaporítja a külső munkavállalók számát az építőipar extenzív tevékenysége is.

A lakosság életkörülményei

A lakosság életkörülményeire lakásviszo­nyai, gazdasági és szociális helyzete, ellátása, valamint a város társadalmi és kulturális életének kibontakozása szolgáltat adatokat. Csak az adatok azonban nem lehetnek elegen­dők az élet bonyolult kölcsönhatásainak tük­rözésére. A lakosság életkörülményei a fő funkciók: a munka, pihenés, közlekedés vo­natkozásában, a funkciók napi ritmikus is­métlődésében bontakoznak ki. E folyamatban nyilatkoznak meg a különböző korú, foglal­kozású, kultúrájú emberek ellentétes érdekei – a különböző igények és a környezet ellent­mondásai.
Az ember környezete az egyéni élet, csa­lád, a társadalmi keretek különböző fokozatai felé tágul. A vizsgálat ennek megfelelően a lakás, a lakótömb, a városnegyed és a teljes városi környezet fokozataiban követheti az élet kibontakozását.
Lakáshelyzet. Dunaújváros lakossága részben az új város területén, részben az ős­községben, részben barakktáborokban él.
A barakktáborok lakossága

A csoportos szálláson lakók száma évi középérték, mert az igényeknek megfelelően számuk 3000 fölé is emelkedik egyes idősza­kokban, idénymunkások érkezése esetén. A barakkok felszámolása érdekében a városi ta­nács komoly erőfeszítéseket tett. 1960-ban olyan határozat született, amely megtiltja 30 km-es körzetből a lakosság betelepülését a városba, hogy a lakások 50%-át a barakktá­borokban élők betelepítésére fordíthassa. A barakktáborok felszámolása néhány éven be­lül megtörténik.


A déliváros utolsó napjai

A városban levő új lakások részben az újváros területén, részben az óvárosban épül­tek meg. Az 1960. év óta Dunaújváros teljes területén megépült lakások megoszlása a kö­vetkező:

Az újváros területén ebből

  • 6560 állami lakás
  • 787 szövetkezeti
  • 44 öröklakás épült.

A lakosság megoszlása Dunaújváros területén:

Fentieknek megfelelően az újvárosban 1960-ban 3,95 fő/lakás, 1964-ben 4,22 fő/lakás telítettség (2,12 fő/szoba) uralkodott, szemben a lakások effektív kapacitásával, amely 1964- ben 3,68 fő/lakás, ill. 2,00 fő/szoba.
A lakásoknak látható túlterheltsége nem indokolható a családok nagyságával, mert ezek túlnyomó többsége gyermek nélküli és egygyermekes család. E jelenség főleg az albérlők magas számának tulajdonítható, ami koncentráltan a város egyes házaiban je­lentkezik, az utóbbi időben különösen a szö­vetkezeti lakások esetében. A lakosság a szö­vetkezeti lakások okozta anyagi megterhelést az albérlők útján szerzett bevétellel igyekszik csökkenteni. Előfordul ezekben a házakban a 4,00 fő/szoba, sőt egyes esetekben a 10-12 fő/lakás érték is. Vannak ezzel szemben épü­letek, amelyek kimondottan alacsony laksű­rűségükkel tűnnek ki. Az albérlők által oko­zott túlterhelést, valamint a városban nyil­vántartott 68 sokgyermekes család természe­tes terhelését leszámítva, a lakások helyzete bizonyos kategóriákban kedvezőnek mond­ható, hiszen a túlnyomórészt két-három fős családok részére négy férőhelyes lakások áll­nak rendelkezésre. Szembeállítva a családok összetételét és a lakások nagyságát, az alábbi ellentétek jelentkeznek:

Ha a családok összetételét a rendelkezésre álló lakások szobaszámával összevetjük, úgy határozottan hiány mutatkozik a 3 személyes lakások tekintetében, amelyeket – a helyze­tet felismerve – már 1964-ben is tömegesen épít a város. Hiány mutatkozik az 5-7 férő­helyes lakások tekintetében is, amelyeket a sokgyermekes családok elhelyezése és a csa­ládok szaporulatának ösztönzése érdekében kell megépíteni. A 4 férőhelyes lakások két szobás megoldása nem kedvező, mert a csa­ládok a leggyakrabban férjből, feleségből és különböző nemű két gyermekből tevődnek össze. Ezekben a lakásokban pedig szervezett családi élet lehetetlenné válik, ha a két gyer­mek serdülő korúvá növekszik. A 4 férőhelyes lakásokat egy szobás és két félszobás típusú lakások módjára kell megépíteni.
A lakásépítés és lakásgazdálkodás terén mintegy folytatódik a telepítéspolitika tervszerűtlensége. A lakások elosztása mechaniku­san, az éves sorrakerülés ütemében történik, tekintet nélkül a családok és a lakások nagy­ságrendjére.
A kétszemélyes családok elég magas száma, valamint az öregek egyre növekvő aránya különleges lakástípusok (garzonház, aggok háza stb.) alkalmazását indokolná. A kísérlet egy 80 lakásos garzonház megépí­tésével nem sikerült, mert ezeket normális la­káskiutalás keretében jórészt családosok fog­lalták el.
Majdnem minden dunaújvárosi lakás tel­jes háztartás vitelére alkalmas, teljes közmű­vesítéssel. (A város újabb épületei, amelyekbe a távfűtést és a gázt be kell vezetni, 1965-re már szintén teljes közművesítéssel rendelkez­nek.)

Gázfogyasztás napi grafikonja

A lakáskultúrának ilyen magas fokán megépített lakások használatára vonatkozóan a lakások energiafogyasztása ad felvilágosí­tást. Feltűnő a vízfogyasztás igen magas ér­téke, amely a vízszolgáltatás hiányosságainak ellenére 167 liter/fő/nap fogyasztást jelez. Az értékeket a lakóépületek vízóráin mérték, te­hát nettó fogyasztási adatok. Ehhez még hozzá kell adni az utak és parkok locsolásához szükséges vizet, a városi iparok által igényelt vízmennyiséget stb., hogy a teljes városi víz­fogyasztást megkapjuk. A bruttó fogyasztás a Vasmű fogyasztásával együtt a 400 li­ter/fő/nap mennyiséget is eléri. E magas fo­gyasztás egyik tényezője kétségkívül a min­den lakáshoz tartozó fürdőszobák használata. Ennek bizonyítékául szolgál a gázfogyasztás időgrafikonja, amely a hétköznapok és a va­sárnapok meglepő különbözőségeire mutat rá. Köznapokon az éjszakai egyenletes terhelés után (amely a város iparából származik), reg­gel 6 órakor emelkedni kezd a fogyasztás, és az emelkedés egyenletes 10-11 óráig, a köz­étkeztetési konyhaüzemek terhelésének meg­felelően. 11 óra után süllyedni kezd, 17 órától 20 óráig ismét emelkedőben van, hogy azután az éjszakai egyenletes terhelésre süllyedjen. Az emelkedés tehát a reggeli és esti idősza­kokra esik. Kiesik teljesen a déli főzési idő­nek megfelelő terhelés – a csúcsok a reggeli és esti családi életre, tehát a kisebb mennyi­ségű főzés és a tisztálkodás idejére esnek. A fürdőszobák általános használatának ellent­mond ugyan a város nem túlzott mennyiségű szappanfogyasztása (0,66 kg/fő/hónap), de ez azt jelzi, hogy a vízfogyasztás további emel­kedése várható.
Vasárnapokon a gázfogyasztás teljesen más jellegű. Az éjszakai ipari szünet a fo­gyasztást minimálisra csökkenti. Reggel 7 órától indul meg a fokozatos fogyasztásnö­vekedés, és a normális hétköznapok mérté­kének kétszeresét éri el csúcsban 11-13 óra között. Ezután rohamosan csökken, és az esti órákban a köznapi fogyasztásnak megfelelő mennyiségek jelentkeznek. A fogyasztásnak ez a jellegzetessége azt mutatja, hogy a város lakossága csak vasárnap főz otthon ebédet.
Az elektromos fogyasztás lakásonként 40-50 kWó/hónap. A csúcsfogyasztás télen 5 óra körül jelentkezik, este 8 óra után hirte­len a felére csökken.
Az energiák felhasználásának ilyen kü­lönleges karaktere a lakások sajátos haszná­latára mutat rá. A vízfogyasztás bizonyítja, hogy lakosságunk élni tud a modern lakások felszereltségével. A gázfogyasztás világosan utal arra, hogy a konyhák kihasználtságának foka igen alacsony, a villanyfogyasztás pedig a lakosság életmódjára utal. A lakásokba való visszavonulás egyéb tényezői mellett (te­levízió) bizonyítja a korai pihenőre térést, ami ipari városokban elég általános.

Lakóterületek

A lakóterületet 300-800 m széles zöldsáv választja el az ipari területtől. A dolgozó né­pesség 70%-ának munkahelye a zöldövezeten túl van.

A munkahelyek távolsága a városközponttól:

A munkaidő kezdete az iparban reggel 6 óra. A vállalatoknál és az intézmények egy részében 7 óra. Az iparban a munka három műszakos, a második és harmadik műszakban dolgozók mintegy 15-20%-a vesz részt. A munkaidő kezdetének egyidejűsége és a munkahelyek távolsága a műszakváltások ide­jén a városra jellemző forgalmas időszakot eredményez. A gépjárműforgalom hirtelen megnövekedése, az embereknek az autóbusz­állomások körüli csoportosulása a nagyvárosi forgalmat és zajt idézik néhány órára.
A munkakezdés egyidejűsége a munka-pihenés fő funkcióinak megfelelő, periodikus életütemet eredményez. A városban állandóan dolgoznak és állandóan pihennek is. Csupán négy óra naponként az az idő, amelyben feltételezhető, hogy a teljes város ébren van. Ezért a csönd a városnak elsőrendű igénye. Ezt az igényt a közlekedés – amely a mű­szakváltások idején válik lökésszerűvé – nem zavarja.
A dolgozók életütemétől lényegesen kü­lönbözik a gyermekek napi életritmusa. A kétműszakos iskolai oktatás a gyermekek felét a nap egy részében az otthonokra bízza, hiszen a napközi otthon a 6831 beiskolázott gyerekből csak 898-at lát el. Az otthon fo­galma kertváros esetében pedig nemcsak la­kást, hanem játszóteret és utcát is jelent. Ez­zel különösen a lakóegységek belső területei válnak zajossá.


A dolgozók napi periodikus életüteme: munkában és pihenéssel eltöltött idő

A város különböző korú lakosságának igényei ennek következtében a lakások köz­vetlen környezetében ütköznek. A város lakó­egységeinek tömbbelsőiben elhelyezett játszó­terek zaja elviselhetetlen. Ez nemcsak Duna­újvárosra, hanem minden bányász- és ipari településre általánosan érvényes. E körülmény azt követeli meg, hogy felül kell vizsgálni az új ipari települések szerkezetét. Biztosítani kell a lakóházak csöndes üdülőterületeit, ahol legfeljebb a legkisebb gyermekek kis játszó­területei foglalhatnak helyet, de ki kell emelni a lakótömbök közül – nyilvános par­kok módjára – azokat a zöldterületeket, amelyek a játék és sport céljára alkalmasak.
A zöldterületeknek közpark módján tör­ténő kialakítása feltételezi a lakótömbök be­építési rendszerének változását, a lakótömbök laksűrűségének növelését, a szabad zöldterü­letek kialakítása érdekében. A parkok zöld gyűrűjében elhelyezett, sűrű beépítésű lakó­tömbök rendszere egyben feloldaná az új településeken jelentkező, egyenletesen szétszórt épületek sematikus rendjét, és optimálisabb megoldásokat igér út- és közműhossz szem­pontjából a gazdaságosság vonatkozásában is.
A város 3000-10 000 fő nagyságrendű szomszédsági egységekre osztva épült. Létre­jött az egységek alapfokú kereskedelmi háló­zata. Egységenként az országos irányszámok alapján kerültek elhelyezésre a gyermekintéz­mények. A kulturális hálózat nincs kiépítve. Az a két kultúrház, amely rendelkezésre áll, két szomszédsági egység körzeti létesítménye csupán. Még két körzeti kultúrház hiányzik egy központi kultúrintézményen kívül. A vá­ros teljes területéhez viszonyítva központi fekvésűek az egyedi közintézmények: rendelő­intézet, szálloda, mozi, hivatalok székháza stb.
Elsősorban a körzeti kulturális létesítmé­nyek hiánya és a kereskedelem szaküzletei­nek szétszórtsága folytán a lakosság a szom­szédsági egységek szervezetét nem élvezi ezek elméleti lehetőségeinek arányában. A város kiterjedése sajátos konfigurációja következté­ben volumenéhez képest nagy. Másfél-két km-es távolságok bejárása akár a vásárlás, akár a központi szociális vagy kulturális in­tézmények felkeresése szempontjából fárasztó, annál is inkább, mert a város belső napi for­galma megfelelő belső közlekedési eszközök hiányában jórészt gyalog bonyolódik.
A szomszédsági egység elve még kevésbé érvényesül az óvodák és iskolák esetében. Természetes, hogy egyes körzetekben épülő nevelésügyi létesítmény városi jelentőségű, és így a város teljes területéről látogatják. Ilyen a zeneiskola, a zenei tagozatú általános iskola vagy a gyógypedagógiai egység, amelyek a város egyes lakóegységeihez tartozó iskolák­ban nyíltak meg. Magyarázható az is, hogy a város külső területeiről, a barakktáborokból több kilométer távolságból kénytelenek a gye­rekek (felső tagozaton) iskolába járni. Meglepő azonban az a tény, hogy az egyes egységekbe telepített létesítmények nem funkcionálnak nor­málisan, nem képesek a körzetükhöz tartozó gyermekeket (egységen belül) kiszolgálni. Fo­kozottan áll ez az óvodákra. Legfőbb oka en­nek természetesen az, hogy az újabb lakóegy­ségekben még nem épültek meg a gyermekintézmények. További oka az, hogy a város ab­szolút gyermeklétszáma nagyobb az országos átlagnál, amelyek arányában az intézmények megépültek. Az óvodák esetében a túltelített­ség fokozódik azáltal is, hogy az óvodai nevelés a város lakosságának szeme előtt bontakozik ki és így a felvételi kérelmek száma maximális. A helyhiány miatt visszautasított felvételi ké­relmek (1963/64. tanévben 150 fő, az 1964/65. tanévben 200 fő) nem árulják el a felvétellel kapcsolatos reális igényt, mert a városi tanács csak a kis keresetű családok esetén ismeri el az igényjogosultságot.
Mindezen tényezők nem a város speciális adottságaiból fakadnak, – országosan általá­nos jelenségek. Speciális dunaújvárosi jelenség azonban már az óvodáknak és iskoláknak ide­gen körzetből való feltöltése. Ennek oka az, hogy egyes óvodákban és iskolákban üres fé­rőhely marad e körzetek igényeinek teljes ki­elégítése esetén is. Az óvodák és tantermek száma az országos normáknak legtöbb esetben megfelel, és a körzetek ki is használták az in­tézményeket még néhány évvel ezelőtt. De megállapítható, hogy a körzetek elöregednek. A 0-6 és 6-14 évesek korosztályának meg­oszlása a különböző körzetekben ezt a folyama­tot bizonyítja. A régi városrészekben csökken egyrészt a teljes gyermeklétszám és csökken az az óvodások száma is az iskolás korúakhoz vi­szonyítva. Ezzel szemben a fiatal városrészek­ben megnyitásuk után egy-két évvel igen ma­gas a gyermeklétszám. A városrészek elörege­dése a beköltöző lakosság azonos életfolyamatá­ból következik. A lakásra való hosszú várako­zás után természetesen következik a családala­pítás, és egy generáció csaknem egy lakóegység méreteiben születik meg és öregszik el. A vá­ros fejlődésének e sajátos, szakaszos üteme előre mérhetővé teszi a gyermek-közintézmé­nyek leterhelését.


A város lakókörzeteinek terhelése és a korcsoportok megoszlása

E jelenségek alapján az iskoláknak és óvo­dáknak a lakóegységhez való viszonyát kell nyitott problémának tekinteni. Úgy látszik, hogy egy lakóegység túl kis egység ahhoz, hogy a gyermekintézmények egy bizonyos szintre megállapított kapacitásának megfeleljen, illet­ve, hogy e kapacitás túl merev a lakóegysé­gekben tapasztalható demografikus változások­hoz viszonyítva.
Több lakóegység együttes kiszolgálása na­gyobb volumenű tanintézményekkel olyan gyermekvárost hozhat létre a lakókörzetek közt elfekvő területen, amely a nagy számok törvénye szerint már képes kiegyenlíteni az egyes lakóegységekben mindig előforduló gyermeklétszám-különbségeket. A gyermekváros egy­ben lehetővé teszi azt is, hogy demográfiai vál­tozások esetén egyes létesítményei körzeti ren­deltetés helyett városi vagy akár regionális jellegűvé változzanak.
Fenti tapasztalatok azt mutatják, hogy Du­naújváros szomszédsági egységekben szerve­zett körzetei nem szolgálják maradéktalanul a lakosság igényeit. Nem biztosítják a környék nyugalmát, és a gyermekeknek azt a környe­zetet, amelyet a teória ígért. Az egységek kü­lönböző nagyságrendje, az ellátás különböző fo­ka, különböző beépítési módok szerint végre­hajtott kísérletek sem igazolták az elveket, amelyeket az 1950-es években az egész világon alkalmaztak. Az UIA VII. Kongresszusán a szomszédsági egységekről megtartott vitában az elveket funkcionális és szociális oldalról is tá­madták. Dunaújváros is hozzájárulhat tanulságaival egy új városszerkezet kialakítására irányuló munkához.


Iskolába járó gyerekek vándorlása


Óvodába járó gyerekek vándorlása

A város élete

A városi élet specifikus jellegének kialaku­lásában a szolgáltatások a legjelentősebbek. A szolgáltatások e rendszerében az életszínvonal állandó emelkedésének hatására egyre újabb igények jelennek meg az anyagi és szellemi élet minden vonatkozásában. Az emberek fej­lődése a szolgáltatások tudatos fejlesztése út­ján befolyásolható. A fejlődést – a városi élet egyre jobb kibontakozását – az igények és a városi környezet (a berendezések és a gazdasági, szociális, kulturális intézmények munká­ja) egymásrahatása irányítja.
A lakosság gazdasági és szociális helyzete. A Dunaújvárosban foglalkoztatott munkaerő, a város munkaerőhivatalának 1964-es kimutatása szerint a város ipari üzemeiben, vállalatainál és intézményeinél összesen 26 500 fő. Ebből 11 747 fő dolgozik a Vasműben, 4747 fő az épí­tőiparban, 2257 a könnyűiparban, 525 az élel­miszeriparban, 2285 a közlekedésben, a többi a város vállalatainál és intézményeinél.
Az összes munkavállalók közül helyben la­kik 21 000 fő, 5500 fő ingázó. A nem állami szektorban foglalkoztatottak megoszlása:

Férfi munkaerőben állandó hiány mutat­kozik, különösen az építőiparban. A női mun­kavállalók esetében 1962-ben még 1300 mun­kanélkülit tartottak nyilván, ez azonban 1964-re – különösen a Vasmű fáradozásainak ered­ményeképpen (1962-64 közt 650 nőt vettek fel) – 530-ra csökkent. Ezek elhelyezését a mindennemű végzettség hiánya és csökkent ér­tékű munkaképesség nehezíti meg. A város a női munkaerőfelesleg okozta 1962-es állapoto­kat oly módon szüntette meg, hogy lezárta a várost a környék női munkavállalói elől. A je­lenlegi helyzet viszont azt eredményezi, hogy a közeljövőben bővítésre kerülő könnyűipari üze­mek munkaigényét már kizárólag csak a kör­nyékről jelentkező munkaerők elégíthetik ki. Kétségkívül az 1962-ig meglevő női munkaerő­felesleg hozzájárult a nők alacsony letelepedési létszámának kialakulásához a városban.
A városban dolgozók bruttó munkabérének alakulása egy 1962-ben készült analízis alapján az MNB által kifizetett bérek szerint 491 000 mFt A dolgozók átlagbére 1750 Ft
Az 1962. évi adatok szerint a kiadások ala­kulása főcsoportonként a következő volt:
Állandó jellegű kiadások:

a kifizetett bérek 9%-a.
Kereskedelmi forgalom:

a kifizetett bérek 55%-a.

A lakosság bevételeinek felhasználását fen­ti adatok nem teljesen tükrözik. Az ingázó dol­gozók bérük egy részét lakóhelyükre exportál­ják. Ezzel szemben a kereskedelmet és szol­gáltatásokat igénybe veszik a környékbeli la­kosság szélesebb rétegeivel együtt. Megállapít­ható az is, hogy a helyi lakosság jövedelmének egy része Székesfehérváron és Budapesten csa­pódik le.
A számok a durva megközelítés ellenére is világosan utalnak az állandó jellegű kiadások rendkívül alacsony szintjére. Rámutatnak arra, hogy a városban fölös vásárlóerő van, hiszen nem valószínű, hogy a Dunaújvárosban lakók másutt történő vásárlásai és a környékbeliek dunaújvárosi vásárlásai összegben lényegesen különbözzenek egymástól.
Szolgáltatások tekintetében a Vegyesipari V. kapacitását a lakosság 100%-ig igénybe ve­szi. Az igények felmérése szerint a vállalatnak kapacitását:

kell megemelnie. Kivételt képez a Patyolat­üzem, amelynek kapacitását a lakosság 50%-ig használja ki, kizárólag vegytisztítás és festés céljából.
Mosását a lakosság otthon végzi, kis gépe­ken lakásán belül, sok esetben még az épü­letekben elhelyezett mosókonyhákat sem hasz­nálja.
A kereskedelmi hálózat jelenlegi állapotá­ban nem elégíti ki a lakosság igényeit. Üzlet­területei az O. T. normák által meghatározoti üzletnagyságokkal szemben a következők:

Megállapítható, hogy a Kiskereskedelmi V. és a vendéglátóipar helyiségei összességükben a normáknak megfelelnek, de elosztásuk olyan, hogy az élelmiszerüzletek alapterülete nem ki­elégítő. Ennek megfelelően az élelmiszerboltok túlzsúfoltak. A lakosság kénytelen hosszú utat megtenni, hogy a jobb ellátású és kevésbé zsú­folt üzletekben vásárolhasson.
A vendéglátóipar egységeinek forgalma 1962-ben 48,5 millió Ft. Az egységek kihaszná­latlanok. Hétköznapokon a vendéglátóipar alig működik, a hét végén viszont a helyiségek ke­vésnek bizonyulnak. Az egységek közül az ital­boltok 100%-os, az éttermek és cukrászdák 50%-os kapacitással dolgoznak.
Az üzemi vendéglátás Dunaújvárosban az országosnál lényegesen nagyobb forgalmat bo­nyolít le. Tíz éttermében (1970 hely) 18 000 na­pi étkezőt szolgál ki. E szolgáltatáshoz még hozzájárul a vendéglátóipar is, amelynek köz­étkeztetése napi 1170 főt lát el. A közétkezte­tés a város dolgozóinak igényét nemcsak dél­ben elégíti ki, hanem lehetőséget nyújt arra is, hogy az ételt hazaszállítsa, és az otthoni főzést feleslegessé tegye. Ez a szolgáltatás a város életében és a lakások használatában különleges jellegzetességek kialakulásához vezet. Kihatása a város energiafogyasztásának területén is mér­hető. A szolgáltatások bármely rendszerének fejlesztése a háztartási munka csökkenését von­ja maga után. Gazdaságossági vizsgálatnak kel­lene eldöntenie, hogy a szolgáltatások fejlesz­tése és a lakások egyes funkcióinak csak igen redukált kielégítése a lakásépítés terén általá­ban milyen költségcsökkentést eredményezne. A dunaújvárosi ösztönös folyamat a háztartá­sok leegyszerűsítése felé a fejlődés útját egy­értelműen meghatározza.
A fölös vásárlóalap jelentkezése, az OTP betétek mennyisége, a gazdaságos szolgáltatá­sok maximális kihasználása a lakosság részéről a városban érezhető felhalmozást eredményez. E felhalmozást a lakosság elsősorban lakásának bútorozására és felszerelésére (televízió, ház­tartási gépek) fordítja.
A felhalmozás egy része gépkocsik vásárlá­sa céljából történik. A városban jelenleg 397 magánautó van és 713 motorkerékpár, tehát 100 fő részére egy gépkocsi és 50 fő részére egy motorkerékpár áll rendelkezésre.
A város gazdasági életére jellemzők a pos­ta adatai is.

1963-ban a posta 1096 ezer levélküldeményt vett fel, és 1200 ezer db-ot kézbesített.

Az adatokból kitűnik, hogy a városi lakos­ság összbevételének egy részét távolállók ré­szére utalja át, viszont élelmezésének egy ré­szét a csomagküldemények száma szerint kí­vülről kapja meg. A postautalványok forgalma megfelel az országos átlagnak. A kézbesített utalványok nagy száma annak tulajdonítható, hogy SZTK kifizető hely csak a Vasműben van, a város egyéb dolgozói részére az SZTK kifizetéseket postán kézbesítik. A postacsomag­forgalom az országos átlagnak mintegy kétsze­rese, bizonyítéka a lakosság erős vidéki kap­csolatainak.
A lakosság gazdasági helyzetére vonatkozó tények összességükben bizonyítják a lakosság egyre fejlődő igényeit. Az igények egészséges kifejlődésére pozitívan hat a kommunális jel­legű kiadások alacsony szintje, néhány szolgáltatás (közétkeztetés) jó szervezettsége és a la­kásoknak a felszereltsége, kényelme. Negatívan hat a kereskedelmi szolgáltatás épületállomá­nyának és szervezettségének alacsony szintje.

Kulturális helyzet

A város kulturális élete talán a város leg­erősebben vitatott problémája, az a terület, amelyben az állapot felmérése, a város kultu­rális szintjének megállapítása a legbonyolul­tabb. A kulturális életet reprezentatív módon a kultúrházak munkája képviseli. Igaz, hogy ezek sem volumenükben, sem felszereltségük­ben nem elegendők ahhoz, hogy a város jelentkező kulturális igényének reális értékeit mérni lehessen. A kultúrházak munkája első­sorban szakköri tevékenységekben merül ki. 19 szakkör működik több mint 1000 taggal.
Mindezek tevékenysége négy klubszobában, egy táncteremben, egy színházteremben és az előcsarnokokban zajlik. Esti látogatottság 200 fő. A Vasmű Klub helyiségeiben (10 klubhelyi­ség) – kényszerűségből – a dolgozók általá­nos iskolája működik.
A kultúrház 635 férőhelyes termében 1964-65-ben

szervezett meg.

A kultúrházak kulturális munkája mellett jelentős részt vállalnak a nagy iparvállalatok szakszervezetei és azok a politikai és társadal­mi testületek, amelyek a város területén tevé­kenységet fejtenek ki. Ilyen a KISZ, a Haza­fias Népfront, a Nőtanács, a TIT (238 előadás/év) stb. Jelentős a városi és járási, vala­mint a Vasmű-könyvtár tevékenysége is, és nem utolsó sorban a Városi Tanács Művelődé­si Osztályának munkája, amely az esti általá­nos iskolai és középiskolai oktatás keretében 2500 dolgozónak nyújt segítséget a tanulásban. A szaktanfolyamok és a műszaki továbbképzés ügye a termelést irányító szervek feladata. Mindezek a testületek az üzemekben és mun­kásszállókban tartják rendezvényeiket, és így a város kulturális munkájának egy része a munkahelyre korlátozódik. Kötött jellegüknél fog­va hatásfokuk nem közelíti meg az öntevékeny formák között kibontakozó kulturális életet.
A szervezett kulturális munkával szemben a lakosság ösztönösen a televízió felé fordul. Lakásokon, cukrászdákban, üzemi klubokban, munkásszállásokon gyűjti nap mint nap a te­levízió maga köré a lakosságot. Ennek hatása a világszerte észlelt hatással azonos. A mozi telí­tettsége 1964-ben 56%-os az 1950-es évek 95-100%-ával szemben. A kultúrházak előadásait és általában a rendezvényeket csak a televíziós szünnapokon sikerül megvalósítani, örvendetes e körülmények között, hogy az 1964-65-ös évad színházi előadásai iránt igen nagy volt az érdeklődés. Igaz, hogy az előadásokat televízió­szünnapokon tartják, de még így is a jelenlegi állapot a legteljesebb ellentéte annak, amely a megelőző években lehetetlenné tett – közön­ség híján – bármely színi előadást vagy hang­versenyt.


Vasmű út – 1964. május 9.
fotó: Járai Rudolf

Az eredmények, amelyek a város kulturá­lis életében az utóbbi időben mérhetők, annak a széles körű és céltudatos munkának tulajdo­níthatók, amelyet a város kulturális szervei offenzívaszerűen indítottak meg. A lakosság kulturális tájékozottsága a televízió program­jainak és a városban folyó kultúrmunkának hatására szélesedett, és ezzel párhuzamosan kulturális igényei is megnőttek.
A kultúra fejlődésének két oldala ismere­tes: a kulturális szolgáltatások igénybevétele és a kulturált magatartás az élet minden vo­natkozásában.
Az öntevékeny csoportosulás, a társas élet kibontakozása, a kulturális események figye­lemmel kísérése Dunaújvárosban a kultúra fej­lődésének első jelei. A lakosság különböző ré­tegeinek igénye egy szabad klubélet iránt egy­re határozottabban jelentkezik. A kultúrházak támogatják ezeket a csoportosulásokat lehető­ségük, kapacitásuk szerint. Az igény azonban fokozottabb, mint a kapacitás, és ezért meg­kezdődött városszerte a helyiségek felkutatása egy-egy csoport befogadására. Egyre gyakoribb az a jelenség, hogy a lakóházak szabad pin­céiben, használatlan mosókonyháiban – jobb híján – klubhelyiségek nyílnak. Sakk-körök, nyugdíjasok, tartalékos tisztek stb. klubja mű­ködik ilyen helyiségekben. Ha megoldásában nem is optimális, de mint az igény éles jelent­kezése figyelemre méltó jelenség.
A kulturális fejlődésnek induló város e je­lenségeit megelőző passzivitás azzal is össze­függ, hogy a letelepedés kezdetén a lakás volt a gondozatlan környezet egyetlen eleme, ame­lyen belül a kulturális életigény egyáltalán helyet talált. Innen ered a város komoly szín­vonalú lakáskultúrája. Az igény a lakásból közvetlen környezetére terjedt tovább. A szé­pen ápolt parkok, a lakosság gondja a parkok védelme érdekében, a város tisztasága, a la­kosság jólöltozöttsége a lakások közvetlen kör­nyékén és a város egészén a kulturált környe­zet megteremtésének igényét bizonyítja.


Légi felvétel a városról – 1964. június 2.
fotó: MTI/Járai Rudolf

A város kultúrája fokozatokban fejlődött. Az ember társadalmi szintű igényei – párhu­zamosan az üzemekben folyó szocialista bri­gádmozgalommal, a szakmák körében folyó egyesülésekkel – a városi kultúra területén is elérkeztek a kibontakozás stádiumába. Fékezi e kibontakozást a helyiségek teljes hiánya. A megoldás műszaki szempontból lehetségesnek látszik. A vendéglátóipar helyiségei üresek. A társadalmi igény helyiségszükségletét a hét minden napján kielégíthetnék, ha az üzemelte­tés szemlélete nem állná ennek útját. A két funkció rokon, és a közös funkció-kielégítésnek hagyományai is vannak mind Magyarországon, mind a világ minden részén. A régi vendéglők különtermei társas összejövetelek célját szol­gálták a vidéki városokban évszázadokon keresztül. A kulturális célú helyiségek összevo­nása az étteremmel a régi vigadók típusát idézné – mindkét funkció maximális kibonta­kozásának a lehetőségével, gazdaságos és op­timális módon.

*

A vizsgálat, amely Dunaújváros mai álla­potának és jövő fejlődésének problémáját veti fel, felderített néhány olyan jelenséget, amely a város egészséges fejlődését gátolja.
A vizsgálat azt is bizonyítja, hogy fejlődé­sünk üteme szocialista társadalmi viszonyaink közt sok vonatkozásban különbözik a hagyo­mányosan ismert fejlődés menetétől. A fejlő­dés ütemének ismerete előrelátóbb, gazdaságo­sabb építést tesz lehetővé. Ezért a város éle­tének analízise állandó jellegű feladat.
Rávilágít a vizsgálat arra is, hogy minden város egyedi szervezet saját fejlődési törvény­szerűségekkel. Minden olyan intézkedés, amely sematikus, a város egyedi fejlődésével ellen­tétben áll, sérti a város lakosai és ezzel együtt a népgazdaság érdekét is.


Weiner Tiborral kapcsolatos cikkek, bejegyzések az oldalon:


Beszélgetés Sztálinváros jövőjéről


A város és alkotója


Weiner Tibor – A városépítés módszere


111 éve született Weiner Tibor

 

Dunaujvaros