Dunaferr – 1993. november 4.

’56 október 25. a szemtanú szemszögéből

“A tűzparancsot a százados adta ki”

Zecher János, a Politikai Foglyok Országos Szövetségének dunaújvárosi elnöke 73 éves. 1956-ban a vasmű karbantartó részlege munkástanácsának vezetője, tagja az igazgatói munkástanácsnak, s nemzetőrparancsnok. A 37 évvel ezelőtti őszi események után többé nem kapott munkát a városban, a Csepeli Vasműből öntvénytisztítóként, 1963-ban leszázalékolva ment nyugdíjba.

Zecher János

Kérésünkre az 56-os dunapentelei események első napjait eleveníti fel “a szemtanú nézőpontjából”, október 23-át a huszonötödikéi laktanyai sortűzig.

*

– Az emlékezetes októberi kedd, huszonharmadika eseménytelenül telt el a város utcáin és üzemeiben. A Dunai Vasműben pontosan megtörtént a műszakváltás, az üzletek árubőséggel várták a vásárlókat, az óvodában-iskolában folyt az oktató-nevelő munka. Még 24-én is nyugodtan ébredt a város, az emberek latolgatták a magyar sportolók melbourne-i szereplését, bár a Budapesten történtekről is voltak információi jóformán mindenkinek. E napon a vasmű karbantartó gyárrészlegének dolgozói táviratot küldtek a kormányhoz, melyben ezt írták: “…Az ellenforradalmi horda fel akarta számolni békés életünket, békés szocialista fejlődésünket. Munkásokhoz méltóan fogunk helytállni, és minden romboló kísérletet megakadályozunk…” A szöveg felolvasásra került a Kossuth Rádióban is. Ugyanakkor egyre aktívabban működtek a vasműn belüli forradalmi erők, többen gondolkodtak azon, miként valósíthatják meg itt helyben az országos felhívásokat. Másnap már ténylegesen érezhető volt a forradalom szele Dunapentelén.

1956 – Munkástanácsok a vasműben

A gyár területén megalakultak az első munkástanácsok, amelyek megszervezésében részt vettem. Vasmű-szerte gyűlések folytak. Mivel a vezérigazgató, Borovszky Ambrus nem tartózkodott a városban, Pilter Pál főmérnök és Hentschel Róbert, a gazdasági ügyek vezetője dolgozta ki a gyár irányítását. Ugyanezen a napon Kocsa László, a pártbizottság első titkára, és Csoltó Dezső DISZ-titkár nagygyűlést hirdetett a Bartók Béla Művelődési ház elé. Mintegy hétezer ember állt a téren, de a gyűlést nem tudták elkezdeni, mert a Kenyérgyár egyik dolgozója bejelentette, hogy délelőtt négy honvédet – akik kenyeret vittek volna a budapesti felkelő csapatoknak – letartóztattak, s a laktanyába hurcoltak. Este a tömeg elindult a laktanyához: útközben Kocsis rendőrkapitányt kértük arra, hogy adja ki a kiskatonákat és vegye le a vörös csillagot a sapkájáról és az épületről. Tudatta az emberekkel, nem a rendőrség foglyai a honvédek, ugyanakkor az ötágú jelképet valóban eltüntette – ezért 1957-től két évig börtönben ült.
A tömeg tovább folytatta útját jelszavakat és katonanótákat énekelve; ledöntöttük az óvárosi szovjet emlékművet, így kellően “felhangolva” érkeztünk a laktanya kapujához. Később kiderült, hogy Kocsa úr kitelefonált Nagyéri Károly laktanyaparancsnoknak, hogy adja ki a négy kiskatonát. Ennek a kérésnek Nagyéri százados eleget is tett.
Még aznap este újra összeverődött a tömeg a Bartók előtt, s többen jelezték, Pestre kívánnak utazni, hogy a forradalomban harcoljanak. Négy autóbusz indult telve utasokkal a főváros felé. De a laktanya előtt megálltunk és négy-öt ember bement Nagyérihez tárgyalni arról, hogy a katonaság álljon át, adjanak fegyvereket, hogy ne üres kézzel érkezzünk meg Budapestre. Többszöri sikertelen tárgyalás után és információt szerezve arról, hogy Ercsinél a katonák visszaküldik a Pestre tartó utasokat, döntöttünk, visszamegyünk a városba.
A dologhoz tartozik, a parancsnok olyan utasítást adott a katonáknak, hogy ha a civilek megkísérlik a laktanyakapu betörését, tüzet kell nyitni rájuk. A helyőrség bejárata reflektorokkal volt megvilágítva, s több helyen látszottak a felállított gépágyúk.
Az egyik jármű – a négy Pestre induló buszok egyikéről van szó – a laktanya bejáratához hajtott, hogy megforduljon a keskeny úton és elinduljon a város irányába, ám ekkor kézifegyverekből tüzelni kezdtek a buszok utasaira. Nem ijeszteni akartak, tudatosan gyilkoltak. Nem a levegőbe lőttek, és nem igaz az a magyarázat sem, hogy gellert kaptak a golyók. Célzott lövések dördültek. Négy halott és sok sebesült maradt a földön. A laktanya különböző pontjain felállított gépágyúkból is tüzet nyitottak, s az egyik lövedék telibe találta az objektummal szemben lévő magasfeszültségű vezetéket; a robbanás több embert leterített.
Ma sem érti senki, miért kellett ezt az embertelen tömegmészárlást (adataink szerint tizenkét halott volt az “eredmény”) végrehajtani.

1956 – Csak a vádnak voltak tanúi

Azt viszont már tudjuk – Nagyéri Károly egy 1989-es nyilatkozatából -, hogy a tűzparancsot a százados adta ki. Ő ma is köztünk él, bár túl a második agyvérzésen már nem beszámítható.

Októberi sortüzek Dunapentelén Az Országos Légvédelmi Parancsnokság csapatai október 23-tól folyamatosan ki voltak téve a felkelők nyomásának, de szinte minden követelést elutasítottak és minden fegyverszerzési akciót (támadás, tüntetés) visszavertek. A szétszórt elhelyezésben, a légtér biztosítását végző osztályok nem rendelkeztek felesleges gyalogsági tűzfegyverekkel, de a laktanyai elhelyezésben lévők sem tárgyaltak a tüntetőkkel. A dunapentelei (Dunaújváros) 142. honi légvédelmi tüzérezred laktanyája előtt, 25-én zajlott le az első olyan tüntetés, amely áldozatokat követelt. A jelentés szerint “…október 25-én zömmel nyilasok, SS-ek és büntetett előéletűek indítottak rohamot a tüzérezred laktanyája ellen. Kövekkel, botokkal felfegyverkezve fegyvert követeltek. Nagyéri Károly százados, aki 1955 őszétől vezette az ezredet, előbb figyelmeztető lövésre adott parancsot, majd célzott, tüzet vezényelt…” Két halottról és 16 sebesültről számolnak be, de egyetlen akkor készült jelentés sem felel meg a valóságnak. A legtöbb helyen meg sem említik az áldozatokat. 26-án pl. a Budafokon tüzelőállásban lévő légvédelmi üteg (a 73. lé. tü. ezredtől – B. M.) kb. “1000 fő támadását verte vissza”. Áldozatokról nem esik szó. A Nagyéri-féle ezred kemény diónak bizonyult és Dunaújváros népe sok vért veszített a tűzszünet kihirdetéséig és még utána is. Mivel a Dunaújvárosban október 25-28. között eldördült sortüzek nem számítottak bűnnek, csak igen nagyvonalú és semmi konkrétumot sem tartalmazó jelentéseket találunk: “…Dunapentelén többször megtámadták a laktanyát fegyverszerzés végett (természetesen fegyver nélkül támadtak – B. M.), de az ott elhelyezett légvédelmi ezred minden esetben tüzet nyitott és nem adott fegyvert. Október 25-én és 26-án több halott és sebesült volt…” Az események leírásánál elsősorban a peranyagokra támaszkodtam, amelyek hűbb képet adnak az eseményekről, mint az elnagyolt, felületes jelentések. 1956. október 25-én “…Dunapentelén is tüntetések kezdődtek és a tüntetők soviniszta, szovjetellenes jelszavakat hangoztattak. A tüntető tömeg a Honvédség Pf. 2950. sz. lé. tü. alakulat… laktanyája elé vonult és a laktanya parancsnokságáról fegyvereket követeltek, hangoztatva, hogy azokkal Budapestre akarnak menni, az ellenforradalmi akciókon való tevékeny részvétel céljából. A laktanya akkori parancsnoka N. K. százados a tömeg követelésének ellenállt és azt feloszlásra, a laktanya környékének elhagyására szólította fel. Az erélyes fellépésre a tömeg feloszlott, rövidesen azonban újabb csoport érkezett az előbbi jelszavak hangoztatásával, s ugyancsak fegyverszerzés céljából. Ez a csoport a felszólítás ellenére sem hagyta el a laktanya környékét, s magatartása – bár fegyvertelenek voltak -az épületen belül tartózkodók számára egyre inkább fenyegetőbbé vált. Akkor, amikor a kapu betörése után a laktanya területére akartak erőszakkal behatolni, a feloszlatás céljából a laktanya parancsnokságának utasítására riasztó lövéseket adtak le. A tömeg ennek ellenére sem oszlott fel és a további fegyverhasználat eredményeként több személy meghalt.” “Október 26-án megtámadták a kiegészítő parancsnokságot kövekkel és botokkal. Fegyvereket követeltek. Ekkor mi a fegyverünket használva védekeztünk és több halott lett” – olvasható az egyik volt főhadnagy vallomásából, majd így folytatja: “…Ezután nagy volt a felháborodás ellenünk. Mi ezt követően azon tanácskoztunk, hogy a tömeget valamilyen formában megnyerjük és úgy döntöttünk, hogy kimegyünk közéjük és kijelentjük, hogy segítésükre leszünk a város megvédésében.” (Erre a kimenetelre 31-én került sor – B. M.) “…nem mentünk tovább a gondolatainkban, hogy a várost kik ellen akarjuk megvédeni, csupán arra gondoltunk, hogy a tömeg gyűlöletét … ilyen formán vezessük le…” Részlet egy másik személy vallomásából: “1956. okt. 26-án a délutáni órákban hír érkezett arról, hogy a kiegészítő parancsnokságot megtámadták. Azonnal gépkocsira szálltunk kb. huszonöten és elindultunk a kieg. parancsnokságra. Amikor a Kieg. P-hoz értünk, akkor én szálltam le elsőnek és a diákotthon felől kövekkel dobáltak és én riasztólövést adtam le…” “A város belterületén elhelyezett kieg. parancsnokság ellen is a laktanyához hasonló támadás indult, s ott is fegyverhasználatra került sor…” A Hadtörténeti Levéltár iratai szerint “itt is több halottat és sebesültet hagytak hátra… 27-én 20 órakor az ellenforradalmárok megrohanták az őrséget, a lőszerraktárt és a laktanyát. Sok volt a fegyveres. Tűzharc fejlődött ki, mely után 3 halott és 6 sebesült maradt hátra… 28-án a Duna felől indítottak támadást a laktanya ellen, de azt is visszaverték.” A különös itt is az, hogy ezekben a “tűzharcokban” egyetlen katona sem sérült meg. Berki Mihály Megjelent: Új Magyarország – 1993.12.11.

*

Zecher János hosszas szervező munkája nyomán az október 25-ei sortűz áldozatainak nevét 1990. október 22 óta márványtábla őrzi az új köztemetőben.

Tér és kopjafa

Dubniczky Miklós

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.