Szabad Nép – 1955. november 8.
KI A NAPFÉNYRE
Ha két “régi” sztálinvárosi összeakad, s elkezd beszélgetni az első napokról, a “hőskorszakról”, mindig azzal kezdik a szót, hogy “…esett az eső…” Mert akkoriban valahogy mindig esett, vagy legalábbis esni akart, vagy ha véletlenül még esni se akart, hát sár az mindenképpen volt.
Azért kellett mindezt elmondani, mert azon az estén véletlenül éppen nem esett az eső és Horváth László 17 éves brigádvezető nyakán hagyta azt a rikító cowboy-sálat.
Ezen az estén tartották az első “igazi” DISZ-gyűlést Sztálinvárosban, illetve akkor még Dunapentelén. Talán negyvenen ha lehettek a gyűlésen. Horváth László a második sorban ült. Világosbarna munkaruha volt rajta, a fején félrecsapott, piros svájci sapka és nyakában az a rikító sál. (Volt neki ehhez a sálhoz egy egész öltözéke is: csizma, fekete csizmanadrág, kockás ing, széleskarimájú, barna kalap; ha felöltözött. egészen olyan volt benne, mint “Z”, a fekete lovas.)
A gyűlés után az egész DISZ-bizottság (mind a két tag) körülülte Horváth Lacit. És elkezdték agitálni: vegye le azt a sálat, mert ez jampis, egy komoly ifjúmunkás így nem öltözik, az amerikai ficsúrok hordanak ilyent, és így tovább. Addig-addig, míg Horváth Laci mosolyogva levette nyakából a nagy gonddal vállrasimított sálat és zsebregyűrte.
Persze senki ne gondolja, hogy a bátor, kemény fiatal fiú fejéből ezzel máris eltűnt a prérin száguldó “példakép”. Az életben nem ilyen egyszerűek a dolgok, nem ilyen könnyen változnak az emberek.
A szobából egyetlen lépéssel a napfényre lehet jutni. A társadalomban ez sokkal nehezebben megy.
Horváth László, ez a vidám, sűrűhajú, középtermetű, fiatal gyerek, 1950 áprilisában jött Dunapentelére, Pápáról. Volt vele néhány földi, meg az építkezésen is hozzájuk csapódott néhány fiatal; brigádot alakítottak, úgy kezdtek dolgozni. Laci volt köztük a legerősebb, a leghatározottabb, ő érdeklődött leginkább a világ egyéb ügyei iránt – őt választották hát vezetőül. Először téglát raktak ki a vagonokból, aztán ahogy a nagy építkezés megkezdődött, jöttek a „városba“ ők is. Ment a munka, mint a karikacsapás. És a Horváth-brigádot egyre gyakrabban emlegették, dicsérték. Nem csoda, hiszen akármilyen rohammunkáról volt szó (és ilyen akkor nagyon gyakran akadt), Horváthék mindenütt ott voltak. Nekik semmi munka nem volt sok, nekik nem számított, ha 24 órát kellett egyfolytában dolgozni – “vagány” gyerekek voltak ők.
Az “eső-ügyben” is ők törték át a frontot. Csak úgy – kivagyiságból.
Akkoriban az volt ugyanis Dunapentelén a helyzet, hogy ha elkezdett akárcsak cseperegni is az eső, mindenki abbahagyta a munkát, s fedett helyen sem kerestek maguknak tennivalót. Ez pedig nagyon nem jó dolog volt, sok idő kiesett, erősen lelassult az építkezés üteme. A DISZ-bizottság tagjai most is Horváth Lacihoz mentek. Beszélgettek vele, próbáltak “hatni” rá, még a Komszomolszk város építéséről szóló regényt is elolvastatták vele. Tetszett is a könyv Horváth Lacinak, de azért csak mosolygott ezután is a bíztatásra. Egészen addig, míg az egyik elvtárs nem legyintett lemondóan:
– Hát, ti se vagytok valami kemény legények!
Ez aztán már sok volt. És ettől kezdve a Horváth-brigád nem bújt el a csöpögő eső elől, ha meg rákezdett komolyabban, akkor védett helyen keresett munkát magának. Hamarosan akadtak a brigádnak követői is.
Csakhogy a sok dicséret végén már komolyan azt hitték: messze földön nincsenek hozzájuk hasonló legények az országban. Annyira, hogy amikor Makszimenko elvtársat, a híres szovjet sztahanovistát várták Dunapentelére, s elmondták Horváth Lacinak, hogy ez a szovjet elvtárs mennyi téglát rak fel egyetlen műszak alatt, a fiú csak mosolygott:
– Megeszem a kalapomat, ha én nem rakok fel annyit, mint ő.
Hiábavaló volt minden szó, minden érv, minden bizonygatás, Horváth Laci mosolygott és ígérte a kalapevést.
Most öt esztendeje történt. 1950. november 7-én Makszimenko elvtárs ünnepi műszakot tartott Dunapentelén. Állt a magasodó fal mellett, kezében a szívalakú kanál, ütemesen mozgott egész teste, s a téglák mintha csak maguktól álltak volna glédába. Persze, sok volt a néző is. Villanyszerelők, vasbetonszerelők, tisztviselők – mindenki látni akarta a kőműves-művészt. S egyszercsak feltűnt a sok komoly ember között egy magabiztosan mosolygó arc. Horváth Laci jött el megnézni a dolgot.
Nem érdemes a szót szaporítani: negyedórával később, Laci beállt önkéntes téglaadogatónak, s a végén csendesen azt mondta, hogy ezt a kőművesszakmát ő is szívesen kitanulná…
Ti fogjátok téglába öltöztetni ezt a földet…
Szovjet sztahánovisták a Dunai Vasműnél
A jó munka nemcsak sok pénzt fiadzott, hanem másféle elismerést is. Horváth Laci megkapta a Munkaérdemrend bronzfokozatát. Pestre jött fel kitüntetéséért, s amikor átvette, megismerkedett egy kislánnyal, Neugebauer Máriával, a dunapentelei építkezés első női brigádjának vezetőjével, a pártválasztmány tagjával, akit ugyancsak akkor tüntettek ki.,.
…1951 október végén Dunapentele csaknem 15000 építője irta alá a kérést, hogy városukat Sztálinvárosnak nevezhessék el. S amikor összegyűltek a József Attila Kultúrházban, hogy megválasszák azokat, akik a vörös bőrbe kötött kérelmet elviszik Rákcsi elvtárshoz, 4000 ifjúmunkás nevében Horváth Lacira esett a választás. Tizennyolc éves volt, amikor az újságok első oldalán megjelent a fényképe, amint átnyújtja Rákosi elvtársnak az albumot.
Hogyan született meg a Dunai Vasmű építőinek Rákosi elvtárshoz intézett levele?
De ő mindezt valahogy egészen természetesnek vette. “Nincs hozzám hasonló munkás, világos, hogy megérdemlem.” És annyi baj volt vele az építkezésen, mint kevés más fiatallal. Ekkor már az erőműnél dolgoztak, az építésvezető – ismerve őket – azzal fogadta a brigádot, hogy itt, a hatalmas betonelemek beemelésén “kivirtuskodhatjátok magatokat”. Virtuskodtak is, persze, nemcsak a munkában.
Egy ízben például valami miatt megmakacsolták magukat, s elhatározták, hogy nem mennek el este a DISZ-gyűlésre. Bogó Lacinak, a gyárépítkezés akkori DISZ-titkárának főtt is a feje – elvégre a Horváth-brigád nem akármilyen társaság, vigyázni kell rájuk. Bogónak, ennek a hosszú, fiatal kommunistának igen nagy tekintélye volt a fiúk előtt. Mindig ott volt közöttük, nem volt nap, hogy ne beszélgetett volna velük, segített elintézni ügyes-bajos dolgaikat, s a brigád tagjai hallgattak rá. Elindult hát Bogó egyiktől a másikig. Estére, az eredetileg hozott közös megállapodás ellenére a brigád minden tagja egyénileg úgy határozott, hogy elmegy a gyűlésre. Ott is voltak.
DISZ jelvény /saját gyűjtés
Máskor határozatot hozott a brigád, hogy csak félórás politikai iskolát hajlandó meghallgatni. Az iskola egy perccel sem tarthat tovább félóránál. Két ízben meg is tették: a tanulás kellős közepén felálltak – letelt a fél óra, ők mennek a szállásra. Hanem harmadszorra már Gere Jancsi jött el megtartani a politika! iskolát. Gere Jancsi maga is brigádvezető volt, mielőtt a DlSZ-bizottságra került, vele is úgy voltak, mint Bogó Lacival. Gere nem szólt semmit a fél óráról, csak vezette a tanulást. A fiúk a fél óra leteltével kicsit pislogtak egymás felé, de nem állt fel egyikük sem. Gere Jancsival mégsem illő ilyet csinálni..
Az erőmű építésénél volt a brigádnak néhány ellensége. Akadtak, akik nem jó szemmel nézték, hogy ezek a fiúk milyen lelkesen dolgoznak, milyen jól keresnek.
Egy délben aztán az ebédlőhelyiségben csúnya verekedés kerekedett. Valaki megtámadta a brigád egyik tagját, Horváth Laciék pedig – voltak vagy huszonnégyen – egy szempillantás alatt az asztalok tetején termettek, ütöttek, rúgtak, repültek a tányérok, csattantak az öklök. És Horváth Lászlónak nem ez volt az első verekedése Sztálinvárosban.
Azonnal visszavonták tőlük a sztahanovista jelvényeket, pedig a brigád minden tagjának kettő is volt már. Horváth Laci ölben vitte vissza a sok jelvényt. Behivatták a brigádot az irodára. Amikor odamentek, igyekeztek nagyon levert, bűnbánó arcot ölteni magukra, de belül csak mosolyogtak. “No és, mi történhet?” Ahogy beléptek a tanácskozóterembe, a vezető elvtársak még nem voltak ott. Egy kicsit körülszaglásztak, aztán kuncogva elkezdték csúsztatgatni a hamutartókat a hosszú asztalon. Amint lépéseket hallottak, egyszerre megint felöltötték a komor arcot, összedugták a fejüket és csendben leültek. De nem a székekre, hanem a padlóra, egymás mellé, a fal tövébe. Alig tudták visszatartani a nevetést.
Bejöttek az elvtársak, köztük Földes elvtárs, a pártbizottság akkori titkára is.
– Mi van veletek? – nézett végig rajtuk Földes elvtárs.
– Mi bűnözők vagyunk, nem ülhetünk egy asztalhoz az elvtársakkal – hangzott a válasz.
De néhány percen belül komolyra, nagyon komolyra fordult a szó. Más hangon kezdtek velük beszélni, mint eddig. Súlyosabban, keményebben. Felálltak, levették a sapkájukat, asztalhoz ültek. Hamarosan kezdett világossá válni előttük, hogy most már végsőkig feszült a húr. Túllépték a határt. Az építkezés vezetői nem úgy vizsgálták már tetteiket, mint fiatal, a múltban elhanyagolt gyerekek csínytevéseit, vagányságait, hanem mint felnőtt emberek tudatos tetteit.
Amikor aztán arra fordult a szó, hogy még egyszer próbát tesznek velük, lehetőséget adnak számukra – már valósággal fellélegeztek.
S amikor befejeződött a hosszú beszélgetés, a fiúk lassú léptekkel hagyták el a termet. Odakint is komoly, gondterhelt maradt az arcuk. Csak Laci szólalt meg csendesen:
– Ideje lesz tényleg meggondolni a dolgot…
Néhány hónapig Horváth László brigádjáról nem írtak az újságok, nem beszélt a rádió – mintha nem is lettek volna az építkezésen. Csak az elvtársak jártak hozzájuk még gyakrabban mint azelőtt, s beszélgettek velük. Fél év múlva aztán visszakapták a jelvényeket, s nemsokára harmadszor is megkapták a kitüntetést.
Közeledett a Martin megindításának ideje. Horváth Laci brigádjából is elküldték tíz embert tanulni Ózdra és Diósgyőrbe. Laci Diósgyőrbe került, a dolomitzsugorító kemencéhez. Hamar megfogta az üzem rendje, fegyelme, s különösen: a martinkemencék. Már az első naptól kezdve ott sündörgött a pódiumon. Nézte a fövő acélt, a megfontoltan, fegyelmezetten mozgó embereket.
Visszatérve Sztálinvárosba. a dolomitzsugorító kemence vezetője lett. De innen is csak átjárt a Martinba. Addig-addig, míg kérte: engedjék őt a martinkemence mellé. Kemencevezető volt, s most önként vállalta a takarító munkáját. Mondták is neki a társai:
– No, te Kossuth-díjas takarító, hát jobb itt?
Az elsőként megépített III. számú Martin-kemence első acélcsapolása 1954. augusztus 20-án fotó: Gallai Sándor / Fortepan
Jobb volt, mert szerette a Martint. Odaállt a harmadik segéd mellé, kérte, hogy tanítsa, s hamarosan maga; is harmadik segéd lett. De máris kezdett ismerkedni a második segéd munkájával. Nagy igyekezettel, ügyességgel és szorgalommal csinálta ezt, úgyhogy nemsokára második segéd lett. Alighogy ezt elérte, azonnal elkezdett a csapoló körül sündörögni. Ma már csapoló, A jövő év, elején megindul a harmadik sztálinvárosi martinkemence is, s az elvtársak úgy döntöttek, hogy Horváth László ott már olvasztárként fog dolgozni.
Nyugodtan rá lehet bízni ezt a rendkívül felelősségteljes munkát. Komoly, felnőtt ember már, aki a munkában nem ismer tréfát, nem ismer fegyelmezetlenséget, szívósan tanul, szakmai tanfolyamra és szemináriumra jár, s nagyon-nagyon szereti a Martint
A sztálinvárosiak kint sétálnak a ragyogóan tiszta utcákon. Közöttük van Horváth László csapoló is, oldalán a felesége, Marika, az első dunapentelei női brigád valamikori vezetője. Laci ölében a kétéves Éva, mellettük lépked a “nagyobbik”, a kis Marika. Elsétálnak a város minden részébe, útközben köszöntik a rengeteg barátot, ismerőst, s Horváth Laci mutogatja a házakat a kis Marikának: “Látod, ennek az alapozásánál is dolgozott apuka, annak a födémjeit betonozta, ott meg a téglákat rakta…”
Aztán hirtelen eszébe jut valami, s a távoli gyár felé mutat: “Éppen most négy éve, hogy először öntöttek vasat a mi öntödénkben. Annak az építésénél is dolgozott a mi brigádunk.”
Gál Pál
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
Felhasznált képek:
Épül Dunapentele – Bauer Sándor képei
Fortepan
