Népszava 1950. december 28.

“Ti fogjátok téglába öltöztetni ezt a földet…”

 

Néha úgy tűnik, mintha valami szovjet filmen látnám, amely mély igazsággal jeleníti meg, hogyan születik meg az ember munkájából, valami nagy­szerű! Vakmerő és ötletes ez a filmnek ható valóság, s ha belém villan, hogy én is részese lehetek mindannak, amiből biztonság, béke, jóét sarjad, s nemcsak papíron, vásznon élem át, de a maga felemelő valóságában, büszkeség fog el, s némi félelem is. Vajjon le tudom-e jegyezni úgy, ahogyan történt… Vajjon megtalálom-e azokat a rugalmas, célbataláló szavakat, amelyek visszaadják annak az estének a mozgató erejét, vidámságát, amikor Makszimenko elvtárs a még vakolatlan “bivaly” épület alagsorában elbúcsúzott a dunapentelei dolgozóktól. Vajjon elég biztos-e a tollam ahhoz, hogy ugyanazt éreztesse az olvasóval, amit mi éreztünk, amikor a felázott, süppedő úton meg­jelent az első mozdony parázsló szeme. Vajjon írá­som nyomán szétárad-e a Jeszenovics-brigád hősi lendülete, az a bátor nekifeszülés, amellyel elhatá­rozták, hogy másfél nap alatt három emeletet húz­nak fel.

De menjünk csak szép sorjában… A “bivaly” alagsorában még deszkapallón, zseblámpával bukdá­csol le az ember. Mégis ott tartják meg a búcsú­estét, s nem valamelyik kész kockaházban, mert Sztálin elvtárs születésnapjára kerül a “bivaly” födém alá. Makszimenko elvtárs pedig széles mosollyal, buzogó életkedvvel ült az asztalfőn, s így búcsúzik a dunapentelei dolgozóktól:

– Ti fogjátok téglába öltöztetni ezt a földet, elvtársaim. De nem elég várost teremteni, embere­ket is kell teremteni… Szeressétek egymást, segít­sétek egymást, hogy minden akadályt legyőzhessetek.

Nem lehet azt elmondani, mi volt Makszimenko elvtárs szavaiban, a hangjában, az a serkentő, bol­dogító, bízó és lelkesítő, amitől már másnap úgy nekirugaszkodtak a dolgozók, hogy a Weisz Ottó ifi-brigád teljesítménye 525 százalékra ugrott, “Jeszkóék” (Jeszenovics-brigád) pedig másfél nap alatt három emeletet húztak fel. Máskor is jól dolgozott a brigád, de így még soha. Sokan azt hitték, valami varázslat történt. Nőttek a falak, húzta őket felfelé a Makszimenko elvtárstól elsajátított szalagmódszer, meg a Makszimenko által szívbe vésett szeretet.


Szemjon Szavolics Makszimenko szovjet sztahanovista munkamódszerét adja
át a magyar kőműveseknek, jelen esetben éppen Csanádi Jánosnak
és Koós Istvánnénak

Az agyagos, ragadós utat fehér hóréteg leplezi, csak amikor rálép az ember, süpped be melyen a lába… Erre a makacsul ellenálló földre fektették le a vasút dolgozói a hatkilométeres pályát, ezt a járhatatlan területet zabolázták meg töltéssel, sínek­kel, s a vasútállomástól vidám pöfékeléssel fut be az első vonat. Nyolc nap alatt készült el a pálya, s az a nyolc nap kemény erőpróba volt. A föld besüp­pedt, szétázott, állandóan cserélni kellett a talajt; amit ma megépítettek, másnapra elmosta az eső. Sziszifuszi munkának látszott vasúti pályát építeni erre a földre, amely ereszkedett a talpak alatt. Az­után mégis elkészült a pálya, feleannyi idő alatt, mint ahogyan előirányozták. És a mellékutakon lemondóan kocognak a kordés lovak, mert rövidesen megépülnek a “bajuszok”, s akkor már semmi szükség rájuk.

Öt bajusz ágazik egyenesen a munkahelyre, hogy kezeügyébe adja a dolgozóknak – közvetlen a vasúti kocsiból – az építési anyagot.

Ezüstfehér a táj. Kubikosok, vasúti dolgozók váltogatják a lábukat, fújják a tenyerüket, s várják a vörösszemű mozdonyt, az ő mozdonyukat… S hogy méltóságteljesen befut, nem érzik már a szél szurkáló hidegét, csak azt, hogy ismét kinőtt valami a kezük alól. És amikor egyenes derékkal átveszik a pénzjutalmat, amelyet Bebrits elvtárs ott a vasporszínű ég alatt kioszt közöttük, a kucsmák, leffedten lógó kalapkarimák, gyűrött sapkák alatt összevillannak a szemek: derék munkát végeztünk.


munkában a mélyépítők

Este a Magasépítő NV, Mélyépítő NV kultúr­termében egyenként lépnek fel az emelvényre a ki­tüntetettek. Mindenki látni akarja őket, együtt örülni velük, résztvenni a boldogságban, hogy a Magasépítő-részlegnél százöten kaptak pénzjutalmat, a Mélyépítő-részlegnél 141 dolgozó között osztottak ki 80.000 forintot. Dübörög a terem a tapstól, amikor a Mélyépítő kultúrtermében elhangzik:

“… A beütemezett tervet 15 nappal élőbb, december 15-ig befejeztük. Sztahanovista gárdánk ismét 15 fővel szaporodott.”

S a sztahanovisták – ahogyan a munkából jöttek éppen – betonhabarcstól pettyes ruhában, sártól befröcskölten állnak a kivilágított terem köze­pén, s vigyázva, két ujjuk közé csúsztatva tartják a sztahanovista oklevelet, kissé eltartva a nadrág­szártól, hogy tiszta és fényes maradjon… S a vörös zászlók meglebbentek a falon az örömtől. Mert az örömnek hangja, ereje, szárnya van.

Az ünnepség folytatódik. A budapesti Operaház 120 tagú együttese érkezik Dunapentelére, hogy zenével köszöntse a munka hőseit. A zsúfolásig telt terem lélekzetfojtva figyel. Az ablakpárkányon is emberek szorongnak, szétlapított orrok tapadnak az üvegajtóra, mert a kintrekedtek is el akarnak egy-egy dallamot, az üvegen keresztül szürcsölik a “Páris lángjai” gyujtó hangjait, a “Hazám” szenvedélyes dallamát, a Dunapentelei toborzót…
Forró a terem az izgalomtól, a hevítő élménytől, mellyel egyszerre megtelt az életük.


érkeznek a városépítő fiatalok

S kifelé menet azt mormolja egy ifi-kubikos: – Épül a lakásom, a “Csont”-ban. Elindult a vasutam is… 500 forint üti a markom, s mielőtt fejem alá gyűröm a párnámat, az a zene motoszkál a fülemben, amit ma este hallottam. Igaza van az öreg szakinak, aki az előbb megrántotta a kabátom:

“Szép ez az élet, csak az tudja, milyen szép, aki az előbbit is kóstolta.”

Palotai Boris

Felhasznált képek:
40 éves a Dunai Vasmű
Dunai Vasmű krónika
Dunapentele, Sztálinváros, Dunaújváros fényképeken

Dunaujvaros