Esti Hírlap – 1959. október 29.
KÖLYÖK
Szabálytalan kritika egy új magyar filmvigjátókról
Rajz János és Törőcsik Mari
Olyan ez a kölyök, ez a Varga Borbála, mint maga az épülő, ifjú szocialista város, melyet oly büszkén vall magáénak: borzas és féktelen, tele ezer apró hibával, olykor még bizonytalankodó, ám akaratban és szándékban már acélosan céltudatos, kicsit botladozó és suta, de egészében olyan megható, olyan gyönyörű, olyan felemelő, olyan erős, hogy alig lehet könnyek nélkül nézni. És ami a legfontosabb: a miénk!
A miénk ez a kölyök. Nemcsak a dörmögő gyárigazgatóé, a KISZ-titkár villanyszerelőé, a portás bácsié, a rendőröké és a vidám barátnőké: a miénk, valamennyiünké, tízmilliomodmagunké. A mi szívünkből pattant Sztálinváros gépóriásai közé, neveletlenül és bajt keverve, félszegen, durcásan. Kölyökmódra.
Amikor leírom a mondatot, ennek a filmnek minden kockáját a magunkénak fogadhatjuk el – nem valami esztétikai értékelést kívánok ezzel adni. Valószínű, hogy voltak már jobb magyar filmek is – nagyobb igényűek egészen biztosan. Másról van itt szó: azt az újat, azt a fejlődőt hozta el nekünk a Kölyök, amire már oly régen várunk a mozik nézőterén. S hozzá: a vidámságot, a derűt, amit már nem lehet letagadni életünkből.
Azt olvastam a minap egy nagyon komoly kritikában, hogy ez a film lakkoz, szépíti a valóságot. Bocsáttassák meg nekem ezúttal a kissé rusztikus vélemény: egye fene, hadd tegye! Nem tud ökölbe szorulni a kezem amiatt, hogy ez a végig nevettető és megható, nagyon könnyű és egy-egy hangjában mégis mély, pergő ütemű inkább bohózat, mint vígjáték – nem mutatja be a nehézipar termelési fogyatékosságait és a munkásjóléti intézmények nehézségeit. Persze hogy szépíti a valóságot! Egészen biztos, hogy ebben a sokezres városban – Sztálinvárosban – akad ember, akit elkomorít egy ilyen kölyök szeleburdisága. A film szereplői pedig – valamennyien szeretik. A teljes valósághoz hozzátartozna a savanyújóskák bemutatása is – az igazsághoz azonban elég, hogy mindenki szereti, bosszankodva, mérgesen is szereti.
Aztán van ebben a filmben néhány mondat, néhány kép, amit így még nagyon ritkán sikerült filmre vinni. Egy mondat arról, hogy a kölyök az uralkodóosztályhoz tartozik. Vagy a kölyök egy másik mondata, amikor indulatosan akarja otthagyni a rendőrtisztet, mondván, hogy azért, mert nem ő van bajban, még nem kisebb a baj. Nehéz mondatok. Nehezek, mert ott a buktató, hogy közhely, giccs lesz belőlük. De nem: itt vidáman csengenek, mégis harsogó igazsággal, mulattatva és mégis megrendítve. Pátosz ez – hamis csengés nélkül.
Ficánkol a ceruza a kezemben, elemző bírálatra noszogat. Csoda tudja, miért: sehogyan sem akarózik az elemzés. Ha a kalapot nem is, de a molyette kritikusi szakállat le kell venni ez előtt a csupa jókedv, csupa ötlet, csupa napfény film előtt. Egy bűbájos kislányt szeretünk meg benne, s néhány ragyogó bohózati jelenetet (az olasz vendégek, a tűzijáték stb., stb.), kedves, jószándékú embereket. És Sztálinvárost.
A “Kölyök”: Törőcsik Mari. Szerepének nagy hagyománya van – Cilikétől a “Nagy cipőben kisfiú”-ig. Segítség is, teher is ez a hagyomány. Törőcsik Mari túlszárnyalta a hagyományt: úgy viharzik, játszik, szeleskedik, csetlik-botlik végig a filmen, hogy néhány hollywoodi producer is megirigyelheti. Bessenyey Ferenc és Suka Sándor a legjobb partnerei, s Szabó Gyula, akivel aránylag kevésbé volt bőkezű Palásthy György és Markos Miklós kitűnő forgatókönyve.
A rendező: Szenes Mihály. Lehet, hogy beírnak érte a kritikusok fekete könyvébe, mégis kimondom ezt a filmesztétikai szakszótárakban nem található kifejezést: szívvel tud rendezni. Annak idején a “Szánkó”, majd a “Dani”” bizonyította emberszeretetét, méginkább gyermekszeretetét. Most sem a jelenetek beállítása, hanem az egész filmet átitató szeretet a legmegragadóbb.
Mikor kimegyünk a nézőtérről, lehetetlen nem arra gondolni: jó dolog, hogy felépítettük Sztálinvárost.
De az sem rossz, hogy csináltunk egy jó filmvígjátékot.
Hajdú Ferenc
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
