Kié a névtelen sziget Dunapentele és Dunavecse között?


Kis Ujság – 1937. július 25.

Kié a névtelen sziget Dunapentele és Dunavecse között?

Per indult meg az utolsó huszonöt év alatt keletkezett kis sziget birtokáért


Az északi szigetet Rátz szigetnek hívták, a tőle délebbre található nagyobb pedig Apostagi nevet viselte. /1830

Dunapentele, július.
– A Kis Ujság kiküldött munkatársától –
Fejér vármegye közigazgatási bizottságának gazdasági tanácsa az elmúlt napokban ülést tartott, amelyen egy nem mindennapi érdekességű ügyet tárgyaltak. Nem kevesebbről van szó, mint arról: kié az a Dunapentele és Dunavecse között fekvő sziget, amely a folyam jóvoltából az utóbbi huszonöt év alatt területben 10 katasztrális holddal gyarapodott?
A két község között per indult a sziget tulajdonjogáért és miután a perindításhoz a vármegye beleegyezése kellett, most döntött ebben a kérdésben a felettes hatóság: hozzájárult a perindítási kérelemhez.
A kérdés eldöntése előreláthatólag kemény dió lesz a bíróságok számára. Az ügyben ugyanis, mint felperesek a dunapenteleiek a székesfehérvári járásbírósághoz fordultak és igazuk tudatában perlik a dunavecseiektől a folyam közepén elterülő huszonegy holdas szigetet.
A járásbíróság még nem foglalkozott az üggyel, csak október első napjaiban lesz az első érdemleges tárgyalás.

Kié a sziget?
Három hónappal ezelőtt Arató Ede dunapentelei közigazgatási jegyző az egyik helybeli gazdával beszélgetett a Legeltetési Társulat ügyes-bajos dolgairól. Arató Ede ugyanis egyben a Legeltetési Társulat egyik vezetője. Az eszmecsere során a gazda megjegyezte:
– Jegyző úr, jól jönne a társulatnak a kőzátonyon túl lévő sziget, tudnánk hasznosítani…
A jegyző érdeklődésére a dunapentelei polgár azután elmondotta, hogy véleménye szerint jogtalanul birtokolja a dunavecsei református egyházközség a huszonegy katasztrális hold területű dunai szigetet.
A sziget a folyam jóvoltából keletkezett és azt sohasem adta el a pentelei közbirtokosság a dunavecsei reformátusoknak.
– Nem is adhattuk el a kilencszázas években – magyarázta a gazda -, hiszen akkor még nem is létezett, csak 1915 táján hozta létre a folyam…
Arató jegyző megköszönte a hallottakat. Másnap már előkerestette a régi községi iratokat, telekkönyveket, amelyből azután megállapította a következőket.

A megnövekedett sziget
1895-ben a dunapentelei közbirtokosság eladott egy hat hold területű szigetet a szemközti parton fekvő Dunavecse község református egyházközségének. Ettől a szigettől délre mintegy háromszáz méterre volt egy másik ovális alakú, mintegy 1 és fél katasztrális hold kiterjedésű sziget. Az utóbbi földdarabot a penteleiek – mint most állítják – nem adták el annakidején a vecsei református egyháznak.
A dunapenteleiek szerint az történt, hogy 1905-ben az akkori telekkönyvelés alkalmával, téves betétszerkesztés alapján a dunavecseiek részére írták a dunai ingatlant. Akkor a penteleiek nem nagy gondot fordítottak az egészre, hiszen alig másfél holdról volt szó. Az idő azonban bebizonyította, hogy ajánlatos lett volna még annakidején tisztázni a kérdést: kié a sziget?
Az utóbbi huszonöt évben ugyanis a szigetecske nem kevesebb mint 19 holddal gyarapodott területileg.
Jelenleg 21 katasztrális hold a sziget nagysága. Még 1912 táján az állam szabályozta ezen a részen a folyamot és a Dunában kőgátat emelt. A szabályozás következtében a pentelei dunaág iszaposodni kezdett. A névtelen kis sziget területe növekedni kezdett mind jobban és jobban. Ma már kerek 19 holddal nagyobb, mint 1910-ben volt.

A községi jegyző nyilatkozata
Ez a rideg tényállás. Most pedig adjuk át a szót Arató Ede községi jegyzőnek, a Dunapentelei Legeltetési Társulat egyik vezetőségi tagjának.
– Negyvenkét évvel ezelőtt – mondja -, 1895 május 15-én, az akkori közbirtokosság eladott egy hat hold területű szigetet. A vevő a Duna túlsó oldaláról, a Dunavecsei Református Egyházközség volt. Az eladás tárgyát képező szigettől északra feküdt a szóbanforgó kis másfélholdas földterület. Ezt nem adták el a penteleiek. Mégis valószínűleg jóhiszeműen téves telekkönyvelés folytán ezt az ingatlant is hozzáírták az esztendővel később az előbb említett hat holdas szigethez.
– Most kiderült a tévedés és miután időközben igen számbaveendő területté növekedett az említett folyami ingatlan – folytatta Arató jegyző -, azt visszakértük. Azonban perre került a sor és igy majd bíróság tisztázza: kit illet a sziget tulajdonjoga?
– Hogyan kívánják igazolni, hogy annakidején a másfél holdas szigetet nem adták el a dunavecsei reformátusoknak? – kérdeztük.
– Amikor a szigetvétel történt, még nem létezett ez a húsz holdas sziget, – válaszolja a jegyző. – Ezt bizonyítani tudjuk, ha azonban a bíróság arra az álláspontra helyezkedne, hogy a sziget területi gyarapodása folytán úgy kell elbírálni a kérdést, mintha gazdátlan szigetről volna szó, úgy hivatkozunk egy jogerős táblai ítéletre. Az ítélet szerint, amelyet a pécsi tábla mondott ki egy folyami ingatlan megnagyobbodása esetén, a hosszúságában történt gyarapodás, vagyis a víz folyásának irányában létrejött szaporulat, a parti lakosság tulajdonát képezi, a szélességben való területi gyarapodás pedig a sziget úgynevezett “magjának” tulajdonosáé. A parti lakosság részére a vitás terület kettéosztása úgy történik, hogy képzeletbeli tengely alapián észak-déli irányban felezzük a folyamot és az így kapott rész illeti a jobb-, illetőleg a balpartiakat. Egyébként ilyen irányban intézkedik a vízjogi törvény idevonatkozó szakasza is.
A dunapentelei jegyző kijelentene, hogy bízik a sikerben és reméli, hogy az ingatlant megkaphatják. Elsősorban azért van szükség a szigetre, mert így a helybeli gazdaérdekeltség, a Legeltetési Társulat – amelynek nevében indult egyébként a per – tagjai számára nem keltene legelöjárulékot kivetni, ami igen tekintélyes összegre rúg egy esztendőben.
Vajjon milyen is lehet ez a gazdátlan sziget? Halászcsónakon leeveztünk a Dunapentelétől mintegy öt kilométer távolságra lévő területre.
A szigettől keletre fekszik Dunavecse, amely Pest megyéhez tartozik; nyugatra Pentele. Ez a község már Fejér megyében van. A sziget kétségtelenül elég nagy terület. Lefelé kerek egy órát tartott a csónakázás, amíg elértük a sziget parti füzesét. Észak-déli irányban szélesedő terület, tele bozóttal, náddal, jegenyével, füzessel. Házikó is van rajta, egy házaspár lakik benne. A sziget területe egyébként állandóan növekszik. A gyarapodás elég tekintélyes és aligha kell egy negyed évszázad hozzá, a part és a sziget között feltöltődik a folyó medre. Valószínűleg ez a tény is közrejátszik a per megindításánál, még pedig nem kis mértékben. A sziget egyébként elég magaspartú és így az áradás nem önti el.
A nádast, az erdőket eddig a vecseiek vágták, most ezt a penteleiek szeretnék. Meg azután, ki tudja, mit hoz a jövő, mire lesz jó ez a huszonegy katasztrális hold nagyságú sziget, – mondják a penteleiek.
Kié a sziget? – a feleletet a székesfehérvári bíróság adja majd meg.

Hidas László


Nemzeti Ujság – 1937. augusztus 1.

A sziget, amelyik egyre nő

Érdekes és izgalmas jogi kérdés egy kis Duna-sziget körül

Előrebocsátom, hogy nem valamilyen csendes-óceáni szigetről esik szó, amilyenek különösen annak déli részében százával vannak ott elszórva. Nem. Ezek nagy számuk ellenére is mind “erős” kezekben vannak s hovátartozandóságuk egyáltalán nem tehető vitássá. A tulajdonos hatalmak, élükön VI. György királlyal, hamarosan elejét vennék mindenféle vitatkozásnak; szükség esetén kisebbszerű csatahajó tüntetéssel.
De mégcsak Jókainak Arany-ember című regényének bájos “Senki szigeté”-ről sem. Még akkor sem, ha az a valóságban Ada-Kaleh szigetével lett is volna azonos. Ada-Kaleh! Egyszer, nem is olyan régen, még a mienk volt török lakosságával, csempészett dohányával és rózsaolajával, ott lent, az akkor még magyar Aldunán, Orsova tőszomszédságában. Szemközt azzal az Orsovával. melyről azt tanultuk a földrajzórán, hogy “ott hagyja el a Duna a Magyar határt!” Hejj! De messzire északnak tolódott el Trianon óta az országhatár ama pontja is, melyen az öreg Duna búcsút int magyar hazánknak!
De még ennél is közelebbi Dunasziget birtokáért támadt mostanában harc a jelenlegi és az előző tulajdonos között. Egy kis szigetért, mely a Budapest alatti Dunapentele határában foglal szerény helyet a Dunában. Eddig békességben megvolt, nem is hallottunk létezéséről. Vagy félszázad előtt egészen jelentéktelen kis földdarab volt, melyet minden oldalán mosta a folyam hol kék, hol szőke, hol jeges vize. A baj csak akkor kezdődött, mikor a szigetecske nem elégedett meg jelentéktelenségével, hanem hogy-hogy nem, mintha valami élő test lenne, elkezdett nőni. Nőt és növekedett évről-évre, hogy szinte csodaszámba megy. Különösen nálunk, ahol a föld. Ősidők óta, hamar változik; de csak fogyni szokott, nemhogy gyarapodna – még hozzá magától! Akárhány hiteles adatunk van rá, a közelmúltból is, hogy egyik-másik földesurunk kezén, akár sok ezerholdas birtok mindenestől elfogyott. Elfogyott úgy, hogy mi sem maradt meg tulajdonosa kezén. Elúszott egyszerűen. Elúszott, jólehet nemhogy sziget se volt, hanem még közelébe se esett Dunának, Tiszának. Elúszott, az Alföld kellő közepéről, vagy a lankán dombvidéken is.
Nem úgy a pentelei kis Dunasziget. Az szinte “elephantiázisba” esett!
Félszázad előtt mindössze 3 holdacska volt terjedelme. Akkoriban Dunapentele község eladta a csöpp szigetet egy dunavecsei egyházközségnek, amely esztendőkön át háborítatlanul birtokolta. Tudjuk, hogy minden folyóvíz, még a kis patakok is, állandóan mossák a partmenti földeket. Hol elvisznek belőlük, hol meg lerakódnak hozzájuk. Rendszerint ami földet az egyik oldalon elvisznek, azt lejebb a túlsó parthoz hozzátapasztják. Annak gondja, kitől elsodor, hogy rőzseléssel vagy egyéb módon megvédje földjét a viz megdézsmálásától. No már most a sziget tulajdonosa megelégedéssel látta, hogy a Duna évről-évre megnöveli a kis földjét. Nem sokkal. Mindig csak valamicskével. Azt se egy helyen, hanem szépen elosztva. Úgy, ahogy az épülő ház is minden tégladarabbal, ha kicsit is, de állandóan növekszik. És ahogy az ezernyi téglából is ház lesz, igy az évi kis hozzátapasztások is annyira megdagasztották az egyházközség ingatlanát, hogy az elmúlt, 42 év alatt, 19 holdacskára. növekedett, ami igen figyelemreméltó gyarapodás. Hisz a szigetföld ez idő alatt nem kevesebbel, mint 633 százalékkal nőtt meg! Vagyis évi 15 százalékkal, ami elég szép kamatozás.
Igen ám! Csakhogy ez a fantasztikus ingyenes birtokszaporodás egy szép nap a dunapenteleieknek is szemet szúrt és igényt formáltak a három holdon felüli földterületre. Az egyházközség viszont nem volt hajlandó ezt az igényt elismerni. Tárgyaltak ide, tárgyaltak oda, eredménytelenül. Csak az évek fogytak s azokkal fordított arányban, a sziget nőttön-nőtt tovább is. A végén – mi is történhetett volna egyéb? – Dunapentele per útján keresi igazát. Törjék majd a magyar bíróságok a fejüket a dolgon, mely vízjogi, közjogi és magánjogi megítélés alá tartozik. És egyszerű is, nem is.
Igaz, a városközség azt vitathatja, hogy ő annak idején csak három holdat adott el az egyházközségnek s az csak ennek vételárát fizette meg. Ezzel szemben az egyházközség azzal védelmezhetik, hogy az eladott sziget terjedelme az ő befolyása nélkül, a dolog természetes rendjéből növekedett, amit megakadályozni sem módjában, sem érdekében nem állott.

Kié a gyilkos puskagolyó?
Az eset eszembe juttat egy a világháború legelején felmerült kérdést, mely – bár a dunapentelei sziget üggyel összefüggésben nincsen semmiképen, mégis némi hasonlatossággal bír s melyet akkor ismert jogászaink egyike igen szellemesen és furfangosan tárgyalt a sajtóban. Ez a kérdés akörül forgott, hogy tulajdonképpen kié is az a puska- vagy gépfegyvergolyó, amely az öldöklő harcban szerencsétlen áldozatába hatol. Jogászkörökben vetődött volt fel ez a gyakorlatban cétlalan, jogi szempontból azonban érdekes kérdés, vajjon magáé a sebesültet, vagy a golyót kioperáló orvost, vagy éppen a mindenható államkincstárt illeti-e meg jogosan a golyó? A római jog ugyanis pontosan körülírja, hogy valamilyen tulajdonjog minő úton-módon szerezhető meg jogosan de arra, hogy mi a tulajdonjog egy puskagolyó esetében, melyet háborúban valaki testébe kap, azt sem tudva kitől s anélkül, hogy kapni óhajtotta volna; sem küldőjének vissza nem juttathatta, sem vételét meg nem tagadhatta: erre nézvést a Római Jog mindenre kiterjedő csodálatos és évezredek jogászi viharjainak dacoló rendelkezései nem mondanak semmit.
Szerencsére a dunapentelei fogas kérdésben a helyzet mégsem annyira tisztázatlan, mert a mi törvényeink elég pontosan határozzák meg azt a négyféle lehetőséget, mely szerint “ingatlan dolog ingatlan dologgal egyesülhet”, t. i. vagy áradvány, iszapolás (alluvio) által, vagy földrész elsodrása utján (avulsio); esetleg mint szigetképződés (insula nat) s végül elhagyott meder (alveus derelictus) esetében. Már most a pereskedő felek szempontjából nem mindegy, hogy a sziget növekedése a bírói megállapítások szerint a négy módozat közül melyiknek köszönhető. S így vagy Dunapentele lesz a győztes, vagy az egyházközség.
De hát mire valók az ügyvédek?
S a per folyik majd, ki tudja hány évig. Közben azonban nemcsak a per, hanem a Duna is tovább folyik és szép csöndben, függetlenül a bíróságoktól, ügyvédektől, Római és Magyar Jogtól s az emberek elmúlásától – tovább folytatja szigetnövelő tevékenységét; annyira, hogy mire a mostani vitás 16 hold ügye rendezést nyert, a pernyertes fél a közben hozzánőtt további holdak birtoklásáért folytatólagos perorvoslással élhet.
Qui vivra, verra!

Marik Ernő


A Harmadik Katonai Felmérés térképén valamikor 1872 és 1884 között

1941-es Katonai Felmérés térképén a már egész, Scharbert családról elnevezett sziget

Kép/térképek forrása:
Bödő István – Czetz Balázs – Dakó Péter: Kisapostag története
Mapire – Történelmi Térképek Online

Dunaujvaros