A Hírlap – 1991. október 25.
“Soha nem bántam meg…”
A “közrendre veszélyes”
Mindenre emlékszik. Mert az emlékezet hatalom. Mindig és mindenütt. S hogy nem szabad vele visszaélni, ezt csak azok tudják igazán, akik az embertelenségben is emberek tudnak maradni. Farkas György 1922. július 18-án született, Dunapentelén:
– A papírgyár területén volt a tanyánk. Ott nevelődtem szép és szabad életben. Minden számításom az volt – akár a szüleimnek –, hogy gazdálkodni fogok. 1938-ban Székesfehérvárott végeztem el a téli gazdasági iskolát. Negyvenhárom októberében behívtak katonának. Ungváron, egy apácák által működtetett katonakórházban ért a Horthy-féle fegyverszünet bejelentése. Akik ott voltunk, valamennyien tudtuk már, hogy nekünk, magyaroknak nem érdekünk a háború és semmi keresnivalónk nincs benne. A kivételes bánásmód mellett is kellemetlenül érintett bennünket Szálasi hatalomrakerülése, mert ez a háború folytatását jelentette…
’44 decemberében, 23-án kezdődött a Székesfehérvár elleni orosz invázió. Egyszer megszámoltam a kilőtt harckocsikat Pentelétől Fehérvárig. Hát 117 orosz tank volt – amit láttam -, s mindössze két darab Tigris volt közöttük… Karácsony volt, amikor hazaértünk a barátaimmal. Az oroszok akkor már keresték a munkaerőt, s hogy én megúsztam, csak a Dunaparti bozótosnak köszönhetem.
Aztán megéltem, hogy a semmiből szedte össze magát a nép. Óriási ráfordítások árán épülni kezdett a vasmű. Penteléről 54 családot telepítettek ki, akiket kuláknak nyilvánítottak. Ez szinte egész Pentelét érintette, a hozzátartozók, ismerősök révén, ötvenhatban tavasszal indult a mozgolódása budapesti Petőfi Kör szervezkedéseivel. Emlékszem, októberben még két hold búzánk volt, amit el kellett vetni, amikor 23-án kitört a forradalom. A hatos út felől jöttünk a város felé, s hallottuk, hogy rettentő kiabálás van.
Később derült ki, hogy az a tömeg indult a magyar laktanyához, s magyar katonákkal jöttek vissza, majd ledöntötték a szovjet emlékművet, aztán eloszlott mindenki.
A ledöntött, megrongált szovjet emlékmű
Nagyéri Károly – Sztálinváros furcsa parancsnoka
Egészen pontosan nem tudtuk, hogy mi zajlik Budapesten, csak azt tudtuk, hogy nagy baj van. Itthon pillanatok alatt megalakultak a munkástanácsok, s jöttek értem is, hogy menjünk, csináljunk falugyűlést. Öt főt delegáltunk a nemzeti bizottságba. Ekkorra már a szovjet alakulatok is elhagyták helyeiket, s kitelepültek, jöttek segítségért, hogy szükségében vannak némely dolognak. Ahogy tudtunk, segítettünk. Hordtuk Budapestre az élelmet, mert segítséget kértek tőlünk… Rengeteg probléma volt, nem volt tej, hús. Eközben megszervezték már a város körkörös védelmét is a tüzérségi lövegekkel. Aztán a befejezés közismert: éjféltájt kezdtek beszökdösni az első szovjet harckocsik, a nemzeti bizottság ténykedése lezárult.
Ötvenhét június 30-a volt, amikor két jólfésült úriember várt otthon, amikor megérkeztem a határból. Megvárták még megvacsorázok, házkutatás… rendőrségi szoba, orvosi vizsgálat, ujjlenyomat. Székesfehérvár, s végül Tököl, az internálótábor. Tárgyalás nem volt, indoklás: az állami gazdaság lezüllesztése, a közrendre veszélyes személyek közé sorolás. Hat hónap, majd eggyel beljebb újabb hat hónap. Megesett, hogy a gyerek ott ült az őrtoronyban, az apja pedig táborlakó volt. Egy év után, itthon rendőri felügyelet, vasárnapi jelentkezések, éjjeli zaklatások. Voltak durva emberek, de olyanok is, akik emberségesen viselkedtek…
Részt vettem a kunmadarasi reptér építésén, mint munkaszolgálatos… Soha nem bántam meg egyetlen tettemet sem… szégyenkezve, megszégyenítve a fal mellett járni… nem volt mindegy, s még ma sem az.
Lejegyezte:
Pálinkás István
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
