Dunaújvárosi Hírlap – 2002. november 9.
Képek egy szép városról
Pats József és csapata tizenkét nagyméretű festményt ajándékoz az óvodának!
■ Boda András
Pats József nem tanul. Semmiből. Pedig tucatszám sorakoznak előtte a jobbnál jobb minták, hogyan is kéne okosabban élnie, ügyesen lavíroznia – de nem. Hibát hibára halmoz: most például ismét egy óvodának ajándékoz tizenkét nagy képet.
Pontosítunk: nem egy, hanem az óvodának, hiszen a Százszorszép (26-os) ovi lassan évtizedek óta a művész több tucat alkotását tudhatja magáénak (egyesek szerint ideje lenne felvennie a Pats-óvoda nevet). Annak idején, amikor Pats még a vasmű nyomdájában tevékenykedett grafikusként, a szocialista mozgalom keretében a 26-os óvoda patronálását vállalták el. Az intézmény részéről igencsak fogadókészek voltak az alkotó műveire, s a szépen fejlődő kapcsolat még a szocializmust is túlélte – mára tizenegy Pats-kép szolgálja az apróságok vizuális kultúrájának fejlődését – ki tudja, immár hány generáción át.
Az idén aztán Pats hűtlenkedett egyet: csupa élvezetből nem átallott az óvárosi óvodának is ajándékba adni egy nagyméretű pannót. Nyilván azt gondolta, a dolog titokban maradhat – csalatkoznia kellett. A Százszorszép vezetője, Franciska rendesen meg is sértődött: mindenfajta kapcsolatot megszűntetett az alkotóval – teljes tíz percre.
A riadt Patsnak persze nem is kellett több: leste az alkalmat a kiengesztelésre. Ősszel aztán nem kellett tovább várnia: ekkorra készült el az óvodában az a közlekedési park, ami végül elindította az újabb (ki tudja, há-nyadik) vezérhangyát. Úgy gondolta, mégiscsak izgalmasabb lehet a játék egy olyan parkban, aminek “igazi” díszletei is vannak. Oszlott-szorzott, és rájött, tizenkét darab, egyenként 2×1 méteres festmény épp megfelelően takarná az ovi kerítésének ominózus pontjait. Hogy mi lesz a sorozat témája, az sem lehetett kérdés: természetesen a világ, amelyben élünk, nevezetesen kies városunk meghatározó pontjai, melyek a gyerekek számára is ismerősek – vagy legalábbis előbb-utóbb azok lesznek.
Ha szabad úgy fogalmaznom: a munka már nagyságrendjét illetően is “patsi” jellegű – huszonnégy négyzetméternyi képet kellett megfesteni. Az elkészítésre szánt időt sem tervezték túl hosszúra – a helyszíni fényképsorozatoktól a teljes megvalósításig mindösszesen másfél hónap telt el. Tekintve, hogy a képek vaslemezre készültek, meglehetős energiákat kellett fordítani a gondos alapozásra is – ne rozsdás vackok között kelljen közlekedniük az ifjaknak mondjuk már fél év múlva…
Pats ezek után – szokásával némiképp ellentétben – a (látszólagos) háttérbe húzódott. A konkrét munkát, a festést átengedte az “A” csoport ifjú titánjainak, akik – iskolai tanulmányaik béklyójában – általában hétvégéiket áldozták arra (kompletten: ezekben az időszakokban a Pats-haciendán jószerivel éjjel-nappal lázas munka folyt), hogy a nagy terv megvalósításában részt vállalhassanak. Ideje, hogy név szerint is jól felsoroljuk őket: Hegyesi Katalin Budapestről járt le – a Képző- és Iparművészeti Gimnázium és Szakközépiskola tanulója, csakúgy, mint Kalácska Gábor, Nagy Krisztián, Kalácska Ágnes és Pats Dániel egészítette ki a csapatot, míg az “A” csoport egyes felnőtt tagjainak (élükön Gombos Istvánnal és Körmendi Sándorral) ezúttal a szintén nem elhanyagolható jelentőségű logisztikai és hadtáp-ügyekben akadtak elévülhetetlen érdemei.
Már nem is kérnekTöbb szempontból is nagyon kevés kedvet érzek ahhoz, hogy belekezdjek a hivatal (az egyszerűség kedvéért csak így, általánosan) hozzáállásának elemzésébe. Biztosan meg lehet magyarázni, miért van az, hogy számos dunaújvárosi művésznek már csak eszébe sem jut segítséget kérni; hogy számos eseményen és rendezvényen még hivatalsegédi szinten sem képviselteti magát senki; hogy itt valami fura oknál fogva láthatólag még az is sokba kerül, hogy valaki azt mondja hivatalosan vagy csak úgy foghegyről, köszi. És nekem sem jutna már eszembe, hogy kattogjak: annyian annyiféleképp magyarázták már el nekem is a frankót, hogy mára elég jól megértettem. De azért mégis: mindennel együtt körülbelül százezer forintról volt szó – hárman összedobták, öten megcsinálták, ennyi. Még egyszer leírom: nem csupán a pénzről lenne szó. Lehet, hogy az is érne valamit – tán nem is keveset -, ha valaki megköszönné azt, amit páran véghez vittek-visznek. Vagy ha legalább helyi potentátjaink – tisztelet a kivételnek – megnéznék, mi készült. Egy kicsit mindannyiunkért. |
De hagyjuk a földön járást, kanyarodjunk vissza a művészethez: amikor azt írjuk, Pats a háttérben maradt, nem kéne azt hinnünk, hogy ez valamifajta laza henyélést jelent. Természetesen mindvégig kőkeményen kézben tartotta a gyeplőt s amikor mondjuk – hogy csak egy példát vegyünk – a Római körút toronyházait kissé csiricsáréra találta pingálni megálmodója, habozás nélkül adta ki az ukázt: vissza mindent alapállapotba, fehérrel lekenni a már szinte kész művet újragondolni és -festeni.
Egy ilyen döntést egyébiránt már csak azért sem egyszerű meghozni, mert plusz anyagot igényel. Az anyagról pedig könnyen eszünkbe juthatnak a piszkos anyagiak. Játsszunk még egy kicsit: Pats esetében az anyagiak többnyire anyagra kellenek. (Most látom, ez kissé félreérthető lett így, ki azért nem húzom, de pontosítom: festészeti anyagra.) Kérni többnyire akkor szokott, amikor a saját lóvéja már az utolsó centig elfogyott – és amilyen mázlija van, néhány segítőkész mecénás ez idáig még mindig hozzásegítette ahhoz, hogy ajándékozhasson ennek-annak ezt-azt. Ezúttal is bízhatott régi jó kapcsolataiban: az anyagköltséget a papírgyár szakszervezetének, leginkább is Kovács Lajosnak, valamint az EL-DO Rádió ügyvezetőjének, Bukovics Istvánnak köszönheti, míg az alapul szolgáló vaslemezek beszerzése Vácz György segítőkészségét dicséri. Pats a tőle megszokott hivalkodással azt mondja, tulajdonképpen hármuk hozzáállásán múlott az egész.
Én azért az alkotókat is dicsérném. Meglehet, nem haladok igazán a korral, de nem tehetek róla: nekem egyszerűen tetszik, hogy a tizenkét tábla mindegyikén felismerem, miről szól, a város melyik emblematikus pontján készült, dacára, hogy nem fotóhű, lélektelen másolatok születtek, hanem nagyszerűen sűrített, stilizált, hangulatos alkotások. Bocsássák meg, ha netán erősnek vagy patetikusnak tűnik: azt hiszem, soha még ilyen szépnek nem láthattam (talán pontosabb: soha ilyen szépnek nem láttatták velem) azt a várost, amelyben majd négy évtizede próbálok élni. Vidám színek, játékos formák, és valami mélyen húzódó egységesség jellemzi a tucatnyi festményt – szóval csupa olyasmi, ami tényleg a gyerekeknek való, és persze nemcsak nekik.
A képeket ma és holnap az óvoda tornatermében “festi öszsze” Pats és a csapat: a kifejezés hallatán ne tessenek ám arra gondolni, amire én – nevezetesen hogy valamifajta modernizmus nevében jól összekenik a képeket; egyszerűen arról van szó, hogy kicsit egymáshoz igazítják a külön-külön készült piktúrák színeit. Szerdán pedig bárki megtekintheti a kész képeket egy szabadtéri tárlat keretében: az e célra készült állványokon a városháza előtti téren állítják ki a tucatnyi festményt. Nem kötelező lózung, komolyan mondom, érdemes valamikor kisétálni a térre – nézzék meg, milyen szép is tud lenni ez a sokszor lesajnált csúnyának tartott város. A dologban egyébiránt alighanem az is benne van, hogy mi, akik itt élünk, egyszerűen elmegyünk azok mellett a szépségek mellett amik azért igenis megvannak – (újra)felfedezésükhöz talán e sorozat elkészülte is hozzájárulhat.
Pénteken, november 22-én pedig felszerelik, majd hivatalosan, protokollárisan is átadják az ajándékot a készítők az oviban. Pats persze nem feltétlenül érné be ennyivel: tizenkét kép – a Gergely-naptár szerkezetének köszönhetően – ugyanis épp ideális egy falinaptár elkészítéséhez. A képekről még a felszerelés előtt jó minőségű digitális fotók készülnek, ezekből lenne megszerkeszthető a naptár, ami alkalmas lehetne igényes szóróajándéknak – mondjuk a városunkba látogató külföldi vendégeknek.
Ez utóbbihoz, azaz a naptárhoz sem kellene igazán sok: leginkább is némi szándék és akarat, csipetnyi összefogás. Ha nagyon összeszedem magam, még talán a közvetlen, direktmarketinges hasznát is meg tudom fogalmazni: tizenkét kép ad, adhatna szép összképet a városról. Arra pedig manapság nem kis szükségünk lenne. Magas labda érkezik: roppantul kíváncsi leszek, beleüt-e valaki egyáltalán…
