Berci


Család és Iskola – 1954. december

MÁR MAGA EZ A NÉV IS olyan, mintha mosolyogna. Derű van benne, kedvesség, szeretetreméltósság. És még valami, ami úgy bujkál ebben a névben, mint a gyík a kövek között, valami lurkós, valami csibészes, valami fenegyerekes. De mindez nem az ártalmas fajtából, hanem a szelídből, a jóakaratúból, a nevelhetőből. Név és viselője soha nem találkozhattak volna jobban, egymáshoz illőbben össze, mint ezúttal. Ki is hát ez a Berci, akinek neve hallatára szeretné az ember ennek a tizenhat év körüli ifjúnak hamvas arcát barátsággal megsimogatni, bozontos, szőkesörényű fejére csak úgy elismerésképpen, barackot nyomni. Hát ez a Berci senki más, mint az “Én és a nagyapám” című bájos és nyilván már nagyon sokak által látott gyermekfilm egyik főszereplője. Körülötte forog a filmtörténet, a kissé magára maradt, de mindig magára találó gyereké, akit részeges nagyapja nevel és akit ennek fejében, háláiból az unoka “viszontnevel”. Leszoktatja az ivasról és még írni is megtanítja, hogy azután most már boldogan, zavartalanul éljenek tovább együtt. A fiúcska a felnőtt határozottságával és a jók egyenességével áll ki a nagyapja mellett, akiből egészen “más ember” lesz. És mindez Bercinek köszönhető.

Mozidélelőtt II. – Én és a nagyapám

BERCINEK, aki csak a filmszerep szerint “Berci”, mert a való életben Kálmán. Koletár Kálmán, akit gyermekszereplők után való kutatás közben fedeztek fel Óbudán, Budapestnek ezen a vidékies részén, ahol óriási modern bérpaloták váltakoznak apró földszintes házakkal. Itt él, itt rugdalta és rugdalja a labdát hozzá hasonló torzomborz hajú “srác”-társaival Koletár Kálmán-Berci, aki bármennyire Kálmán, minden mozdulatában és cselekedetében “Berci”. Filmbeli nagyapja, Gózon Gyula elmondotta róla, hogy amikor szokás szerint másnap levetítettük az előző nap készült felvételeket, a fiú játékát olyan döbbenetesen jónak találtuk, hogy hajlandók voltunk minden kamaszos komiszkodását megbocsátani. Mert az a kedves benne, hogy szerencsére nem kapatta el magát a saját nagyságától, nem lett beképzelt, mert (legalábbis egyelőre!) talán nem is érzi, hogy az ország szeme rajta van, hogy millió és millió tekintet tapad a filmbeli unokára, követve ösztönös és tehetséges mozdulatait. Miket is művelt ez a Berci a filmen kívül? Megint Gózon Gyulához, a Nemzeti Színház Kossuth-díjas, érdemes művészéhez, annyi megkönnyeztető és mélyen a néző lelkületébe markoló szerep nagyszerű alakítójához fordultunk felvilágosításért.
– Hát… mi színészek és a rendezőség – meséli Gózon – annyit bajlódtunk evvel a gyerekkel, hogy azt el sem lehet mondani! Néha eltűnt és átrándult a filmfelvétel helyével szomszédos faluba. Másfél-két órát is kalandozott, mialatt tétlenül állt hatszáz ember… Más alkalommal pisztollyal átlőtte az egyik ujját. Emiatt két hétig nem dolgozhatott a filmen. De kópéságainak, csínytevéseinek se szeri, se száma. Nekem például szerep szerint, rá kellett gyújtanom a pipámra. Az “unokám” olyan túlzott szívélyességgel nyújtotta felém a pipát, hogy az már gyanús volt. Kiáztam a dohányt és kiderült, hogy alája apróra vagdalt filmdarabokat helyezett el, amelyek, a pipában valósággal felrobbantak volna. Pillanat alatt nincs hajam, nincs szemem! Amikor rákiáltottam, hogy miért csinálta ezt a bolondságot, elfehéredett és dadogva vallatta be, hogy “csak meg akart, tréfálni”. És amikor az egész sótartó tartalmát beleszórta a levesembe!?… Hát ilyen betyár ez a kis Koletár Kálmán!

De Gózcon-nagypapa hangjában “civilben” is, csakúgy, mint a filmen, megbocsátás rezdül, mert a gyerek tehetséges és a tehetségnek még ezeket a “bercis” dolgokat is el lehet nézni. Hajlandó volt a “betyár” kifejezést, ezt az erőteljesebb megjelölést is enyhíteni.
– Csintalan no… mint afféle gyerek!… – döntögte elismerően a bajusza alatt.

5000 gyerek közül válogattak

OLYAN EZ A KISFIÚ, mint a zivatar. Hirtelen tör ki és nyugtalansága rövid tombolás után csakhamar elmúlt, hogy utána ismét derűsen mosolyogjon ránk. Ilyesféléket gondolok, ehhez hasonlók idéződnek az emlékezetembe, amikor a korai sötétedésben éppen az óbudai Zivatar utcában járkálok. Keresem a 11/b számot. Itt lakik a kis Koletár Kálmán. Az utcai lámpák sugarában néhány ifjú álldogál. Szakasztott olyanok, mint Berci. Kiderül, hogy Berci-Kálmán társai, barátai a magánéletben. Együtt terveznek, építenek apró repülőgépeket a közeli modelező körben és közösen álmodoznak az ezeken a kis vagy nagyobb gépeken, esetleg más módon történő “felemelkedésről”. A kezdet közös volt, de Koletár már kiugrott közülük. Ők a maguk nyelve szerint “nasi”-nak (“inas”-nak, ipari tanulónak) készülnek, társukat pedig szárnyára vette a hírnév, ő máris ifjú “mester” lett, akinek persze még sokat, nagyon sokat kell tanulnia, küzdenie, hogy a “csodagyerek”-ből idővel képzett művész legyen. Mostanság naphosszat nem tartózkodik otthon, kint dolgozik a filmgyárban, a “szinkron”-nál, vagy a rádióban. Mindkét helyen jó fiú-hangja teszi alkalmassá a szereplésre. “Száz forintot is kap egy-egy fellépéséért” – közli velem némi büszkeséggel a nagy bérház egyik lakója. A magasföldszinten, ahová néhány lépcső vezet, laknak Koletárék. Az udvarra nyíló ajtó több ház közös telkére néz, ahol az óbudai gyárak keserű füstje keveredik a Duna partjáról áradó friss szellővel. A kapu alatti névtáblán az egyszoba-konyhás, fürdőszobás kislakás bérlőjeként Koletár Kálmánnak, Berci édesapjának neve szerepel. Az ötvenegy éves, régóta özvegy. Feleségének elhunyta után, tiszteletreméltó hősiességgel, küzdelmek között nevelte fel gyermekeit. Még főzött is nekik. Asszonylánya és katonafia van, meg a most otthon levő és a háztartással foglalatoskodó tizenkilenc éves leány, végül pedig a kis “színész”, aki 1939-ben született. Idősb Koletár Kálmán eredeti mestersége a műbútorasztalosság, ez idő szerint azonban a vendéglátóiparban dolgozik. “Berci” elvégezte a nyolc “általánost”, és most – bizony elég nagy hiba, sőt kár! – kissé megállt a továbbtanulás előtt. Egyelőre elragadta a művészet, a díszletek világa. Talán éppen a filmbeli bölcselkedés alapján, amely szerint mindent “meg lehet próbálni”. Filmsikere közepette és annak teljében talán furcsán is hatott az a kérdésünk, amely, azonban az ifjúnál mégiscsak indokolt: “Mi akarsz lenni?”
– Hát mi akarnék? – kérdezett vissza amúgy “vagányosan”. – Színész! Színész, semmi más!….
Nagyon vigyázzunk rá, hogy el ne kallódjék, fel ne őrlődjék, össze ne morzsolódjék. Megérdemli, hogy szeretettel egyengessük jövendőjének útját…

György Endre

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.

Dunaujvaros