A leghálásabb, – de ugyanakkor a legnehezebb téma a gyerekekről szóló film alkotása. Nagyon finom érzéket, hozzáértést igényel. Bonyolult, szövevényes mondanivalót nem bír el, mert akkor nem igaz a film, az egyszerűség viszont hamar átcsúszhat bárgyúságba. Nem lehet szembeötlően naív, nem lehet meglepően okos, egyszóval írói munka telibetalálni a gyerekproblémát. És ha sikerül a gyerekvilág elevenére tapintani, mindennél hatásosabb, kedvesebb, meghatóbb lesz a film.
Palotai Boris, az “Én és a nagyapám” című új magyar film írója, ehhez a legkényesebb filmtémához nyúlt.
Az államosított filmgyártásnak ez az első gyerekfilmje, mégis úgy érzem, túlszárnyalja a nálunk játszott külföldi gyerekfilmek nagy részét. Ez elsősorban a film meséjének érdeme. A gyerekek nem kémet fognak, nem ellenséget lepleznek le, ami, valljuk meg őszintén, nem tipikus az iskolások életében, hanem egy izgalmas futballmérkőzés, úttörőtáborozás, az iskolai hétköznapok töltik be életüket.
Az “Én és a nagyapám” egy kisfiúról szól, olyan kölyökről, akit hol ide, hol oda vet az élet. Megvan a maga kis filozófiája: mindent “meg lehet próbálni”.
Nem a legjobb dolog iskolába járni… (elől Koletár Kálmán)
A film fejlődésében ábrázolja Tóth Bercit, ezt a bájos kölyköt. Ez a fejlődés azonban nem a szokványos elszürkítést jelenti, az életben sohasem, de filmen gyakran látható elsápasztását egy elevennek induló szereplőnek. Az a kedves kis komisz Berci, aki egy teherautón érkezik a filmre, hányavetien a lábát lóbálva, a film utolsó kockáján az úttörő vasút ütközőjéről int búcsút. Nem vált “típusgyerekké”, rossz pedagógusok képzeletében és unalmas meséskönyvek lapjai közt élő érdektelen mintagyerekké. Eleven lurkó maradt, egyéniségét, kócos, vagány kis alakját mindvégig megőrizte.
A többi gyerek szerepe is ahány, annyiféle, egy-egy odavetett színnel friss, üde képét rajzolja a film a mai gyerekeknek.
A rendezést nem lehetne elválasztani a forgatókönyvtől. Ami bájos a szerepekben, az ötletes, kedves a rendezésben is. De ezen túl a rendezőre, Gertler Viktorra, óriási feladat hárult. Egy sereg gyerekkel kellett dolgoznia, megtanítani őket arra, hogy saját magukat játsszák. Ne legyenek felnőttet majmoló kisöregek, levetkőzzék a szerepfelmondás sivárságát, az iskolás hangsúlyozást, ami a gyerekszereplők minduntalan visszatérő hibája. Az “Én és a nagyapám”-ban nyoma sincs ennek. Különösen jó a főszereplő. Koletár Kálmán. Játéka természetes. Egy-egy arcfintorral, szemvillanással hibátlan suhancot formál. Annyira tökéletes kis színész, hogy önkénytelenül adódik a gondolat: ki kellene használni ezt a kivételes tehetséget, az “Én és a nagyapám”-at legalább még egy gyerekfilm követhetné.
A nagyapa Gózon Gyula, az elkeseredett, durva, de lelke mélyén melegszívű, jóérzésű öreget kitűnően formálja meg. A jó szerepből még jobb színészi teljesítményt alkotott.
A film színes, Eibeh István érdemes művész fotografálta, a tőle megszokott szakmai tudással és művészi hozzáértéssel.
Halasi Mária
Megjelent: Színház és mozi – 1954. november 19.
