A leghálásabb, – de ugyanakkor a legne­hezebb téma a gyerekekről szóló film alkotása. Nagyon finom érzéket, hozzáértést igényel. Bonyolult, szöve­vényes mondanivalót nem bír el, mert akkor nem igaz a film, az egyszerűség vi­szont hamar átcsúszhat bárgyúságba. Nem lehet szem­beötlően naív, nem lehet meglepően okos, egyszóval írói munka telibetalálni a gyerekproblémát. És ha sikerül a gyerekvilág eleve­nére tapintani, mindennél hatásosabb, kedvesebb, meghatóbb lesz a film.
Palotai Boris, az “Én és a nagyapám” című új ma­gyar film írója, ehhez a legkényesebb filmtémához nyúlt.
Az államosított filmgyár­tásnak ez az első gyerek­filmje, mégis úgy érzem, túlszárnyalja a nálunk ját­szott külföldi gyerekfilmek nagy részét. Ez elsősorban a film meséjének érdeme. A gyerekek nem kémet fognak, nem ellenséget lepleznek le, ami, valljuk meg őszintén, nem tipikus az is­kolások életében, hanem egy izgalmas futballmérkő­zés, úttörőtáborozás, az is­kolai hétköznapok töltik be életüket.
Az “Én és a nagyapám” egy kisfiúról szól, olyan kölyökről, akit hol ide, hol oda vet az élet. Megvan a maga kis filozófiája: min­dent “meg lehet próbálni”.


Nem a legjobb dolog iskolába járni… (elől Koletár Kálmán)

A film fejlődésében ábrá­zolja Tóth Bercit, ezt a bájos kölyköt. Ez a fejlő­dés azonban nem a szokvá­nyos elszürkítést jelenti, az életben sohasem, de filmen gyakran látható elsápasztását egy elevennek induló szereplőnek. Az a kedves kis komisz Berci, aki egy teherautón érkezik a film­re, hányavetien a lábát lóbálva, a film utolsó kocká­ján az úttörő vasút ütköző­jéről int búcsút. Nem vált “típusgyerekké”, rossz pe­dagógusok képzeletében és unalmas meséskönyvek lap­jai közt élő érdektelen min­tagyerekké. Eleven lurkó maradt, egyéniségét, kócos, vagány kis alakját mindvé­gig megőrizte.
A többi gyerek szerepe is ahány, annyiféle, egy-egy odavetett színnel friss, üde képét rajzolja a film a mai gyerekeknek.
A rendezést nem lehetne elválasztani a forgatókönyv­től. Ami bájos a szerepekben, az ötletes, kedves a rendezésben is. De ezen túl a rendezőre, Gertler Viktorra, óriási feladat hárult. Egy sereg gyerekkel kellett dolgoznia, megtanítani őket arra, hogy saját magukat játsszák. Ne legyenek fel­nőttet majmoló kisöregek, levetkőzzék a szerepfelmon­dás sivárságát, az iskolás hangsúlyozást, ami a gye­rekszereplők minduntalan visszatérő hibája. Az “Én és a nagyapám”-ban nyoma sincs ennek. Különösen jó a főszereplő. Koletár Kálmán. Játéka természetes. Egy-egy arcfintorral, szemvillanással hibátlan suhancot formál. Annyira tö­kéletes kis színész, hogy ön­kénytelenül adódik a gon­dolat: ki kellene használni ezt a kivételes tehetséget, az “Én és a nagyapám”-at legalább még egy gyerek­film követhetné.
A nagyapa Gózon Gyula, az elkeseredett, durva, de lelke mélyén melegszívű, jóérzésű öreget kitűnően formálja meg. A jó szerep­ből még jobb színészi teljesítményt alkotott.
A film színes, Eibeh Ist­ván érdemes művész fotografálta, a tőle megszokott szakmai tudással és művészi hozzáértéssel.

Halasi Mária

Megjelent: Színház és mozi – 1954. november 19.


5000 gyerek közül válogattak

Dunaujvaros