Dunaújvárosi Hírlap – 1989. október 20.
Dunapentele, 1956 (I.)
Így kezdődött…
Aligha van olyan korszaka a magyar történelemnek, amivel annyit foglalkoztak volna történészek, írók, művészek, filmalkotók, mint az ötvenes évekkel. Különösen annak első kétharmadával. A közelmúlt hivatalos megítélése szerint csupán ellentmondásos, ma már egyre inkább a sötét terror időszakának nevezett kor sajátos érája volt az ország 1943 utáni történetének. Az ellentmondásokból bőven kijutott az “első szocialista város” lakóinak, a társadalom minden rétegéből verbuválódott, sokfelől toborzott város- és gyárépítőknek.
Az első évek lendülete, a szovjet mintára elkezdett aránytalanul és értelmetlenül nagymértékű iparosításnak köszönhetően itt kialakult viszonylagos jólét, a feladatok nagysága többé-kevésbé elterelte a figyelmet a társadalom, az ország valós problémáiról, csakúgy, mint a helyi gondokról. Legalábbis a helyi vezetés, a propaganda erről nem vett tudomást, vagy jól szervezett – és jól fizetett – apparátusával kényszerítette más pályára az itt élők politizálási hajlandóságát.
Az ország lakosságának egyre csökkenő életszínvonala, a mezőgazdaság könyörtelen és olykor embertelen kollektivizálása, az iparban egyre teljesíthetetlenebb normák és az elképesztő méreteket öltő politikai terror miatt növekvő társadalmi elégedetlenség végül a hatalmat is a sorok átrendezésére kényszerítette. 1953 júliusában a pártot és a kormányt is kezében tartó Rákosit Nagy Imre váltotta fel a kormány élén, aki “új szakaszt”, emberibb politikai és gazdasági célokat hirdetett meg. Ekkor megkérdőjeleződött a város és a gyár jövője is, hiszen a mezőgazdaság szerepének átértékelésével egyidőben hangok hallatszottak a gyárépítés leállításáról is.
Nagyon sok, látszólag “öntudattal” ideérkezett, valójában valamilyen módon kézben tartott, vagy a várost csupán ugródeszkának tekintő vezető került szembe a hatalommal, amelyiknek korábban a kiszolgálója, akaratának megvalósítója volt. A tényekkel tárgyilagosan szembenéző visszaemlékezők szerint kevesen voltak, akik – saját anyagi kárukra is – valóban felvállalták az új célokat, ők is inkább a középvezetői és elit munkásrétegekből kerültek ki. Hiába távolították el Nagy Imrét a következő év tavaszán még az MDP központi vezetőségéből is, hiába igyekezett a kerekeket visszafelé forgatni az újra nyeregbe került Rákosi-garnitúra, ez a város életében nem hozott fellendülést. Bár a kezdetekkor szerzett előnyöket és kiváltságokat még ebben az Időben is élvezhették az itt élők.
Az itt élők, akik között nagyon sok börtönviselt, korábban politikai okból megbélyegzett ember élt, hiszen akkoriban nagyon kevés is elegendő volt ahhoz, hogy valakit “persona non grata”-nak nyilvánítsanak, a legcsekélyebb ellenzéki megnyilvánulás miatt is bebörtönözzenek, internáljanak, vagy éppen büntetésből áthelyezzenek. Éppen ezért, mivel itt a “nagy olvasztókohóban” viszonylag könnyen el lehetett tűnni, és az átlagosnál még mindig jobb szociális körülményeknek köszönhetően remény volt az újrakezdésre, nagyon sokan itt telepedtek meg. Így – mivel a lakosság jelentős része politikailag érzékenyebb volt – a város heterogenitása ellenére is, hamar kialakulhattak és hangot kaphattak viszonylag egységes célok.
Az 1956-os eseményeket megelőzően már itt is komolyabbá váltak a szociális problémák, csakúgy, mint az ország más területein. Ekkor már a dolgozók többsége – a viszonylag szabadabb légkörnek köszönhetően is – egyre inkább hangot adott elégedetlenségének. Kezdetben a munkakörülményeket, a sok túlórát, az alacsony munkabéreket kritizálva, követelve a hozzá nem értő vezetők leváltását, a szervezetlenség megszüntetését és értelmes munkát, értelmes célokat.
A Sztálinváros 1956. október 23-i száma – mit sem sejtve a közelgő viharról – még az olcsó és kényelmes családi házak ígéretével kecsegteti olvasóit
Egyre inkább nyilvánvalóvá váll, hogy mi is a gyár valóságos szerepe. Ma már tudjuk, de akkor még bátorság kellett a kimondásához, hogy Sztálinváros a hidegháború szülötte, kevés köze volt a népgazdasági célokhoz. Többek között ilyen a népgazdaságot destabilizáló tényezőkről is folyt vita a Fáklya klub összejövetelein, melynek természetesen értelmiségiek – a városban élő, korábban éppen pártutasításra (is) ide költözött fiatal írók, szobrászok, festők – voltak a kezdeményezői, de a résztvevők túlnyomó többsége munkás volt. Ezek a viták, eszmecserék augusztusra már valóságos politikai pezsgést eredményeztek, sőt sor került néhány protestációra, melyek közül az egyik legemlékezetesebb a vasműben zajlott le, ahol nyilvános temetésen helyezték “örök nyugalomra” a gyűlölt normát (és halkan bár, de kimondva a szovjet-magyar barátságot is).
A hangulatról, a város lakóit foglalkoztató alapvető problémákról éppen október 23-án írt publicisztikát a Sztálinváros című hetilapban Sándor András író, aki később sorozatunkban is megszólal.
“… Még akkoriban, a júniusi időkben megindult az ilyen irányú mozgás Sztálinvárosban is. Innen is, onnan is hangok hallatszottak, melyek sürgették a Petőfi Körhöz hasonló vitafórum megteremtését, szinte ennek a nyomásnak volt valamelyes eredménye a Fáklya klub megszületése is. A legkonkrétabb megnyilvánulási forma azonban a volt népi kollégisták találkozója lett, amely, nyíltan, bátran, de igen sok felelősséggel tárgyalta meg a politikai helyzetet, s a tennivalókat, sőt, Sztálinvárosban először, fölvetette Rákosi Mátyás felelősségének kérdését is. Ez a népi és forradalmi szellemű összejövetel, melynek a Fáklya klub adott helyet, határozott formában tárgyalt egy sztálinvárosi Petőfi kör… megalkotásáról, sőt, a találkozó után elkezdte ennek szervezését…
A magzatot azonban durva talpak összetaposták, mielőtt napvilágot láthatott volna…
Sztálinvárosban már egész sor olyan sürgető kérdés sűrűsödött össze, mely foglalkoztatta a közvéleményt, s amelyet szabad vitában meg kellett volna vitatni.
A Dunapentelei Igazság november elsején tudósít a Nemzeti Bizottság megalakulásáról.
Ilyen volt például a város nevének kérdése, mely az ittlakókat joggal bántotta. Akik idejöttek… az idegen nevet az önkény diktátuma és kényszere alatt vállalták… az építőket még ráadásul meg is alázták egy látszat-demokratikus komédiában… lelkiismereti kényszerrel, s adminisztratív nyomással gyűjtvén össze tizenötezer aláírást. Vagy sürgető vitaanyag lett volna a város jövőjének kérdése, beilleszkedése az ország gazdasági életébe. Meg kellett volna vitatni bizonyos feszültségeket, melyek a vasműn belül lappanganak: a műszaki vezetés, az adminisztráció és a közvetlen termelés viszonyát és problémáit… Újra meg újra előtérbe kerültek az erkölcsi és társadalmi kérdések, a nemi- és a munkaerkölcs nyitott problémái, vagy a nevelési ügyek, a gyermekbandák kérdése – és így tovább…”
Ugyanennek a lapnak a címoldalán ugyan a legfontosabb probléma az, hogy “Milyen lesz az olcsó és kényelmes családi ház?” de szintén a fejléc alatt már “Üdvözlet Lengyelországnak” című publicisztikában a poznani megmozdulásokkal is szimpatizál. A második oldalon pedig a városi tanács üléséről tudósít, melyen “törvénytelenül megkárosított középparasztok rehabilitálásáról” vitatkoztak. Egyben felhívást is közölnek a város új nevének demokratikus eldöntéséről. Az újság első oldalán rövid, címes hírben adja tudtul, hogy Sándor András író tart irodalmi előadást este 8 órai kezdettel a Bartók Béla Művelődési Ház Fáklya klubjában. Ennek az előadásnak a tartalma azonban az események hatására alaposan megváltozott…
