Sztálinvárosi Hírlap – 1960. augusztus 2.

Vasmű főkapuja 1959-ben
fotó: MTI

A sztálinvárosi acél nyomában

Az acél mindennapi életünknek ma már legalább olyan nélkülözhetetlen része, mint a kenyér, mely naponként asztalunkra kerül. Ott van az acél a fénylő sínekben, a mozdonyok kerekeiben, az uszályok és hajók falában, az autóbusz motorjában, a parasztságunk ekéjében, traktorában, ott van a gépekben, melyek zakatolva szövetet szőnek, ruhákat varrnak, vagy más gépeket gyártanak.

A nagykohótól a családi tűzhelyig

Üzemeinkben, gyárainkban egyre többször hangzik el a munkások, mérnökök szájából ez a két szó: sztálinvárosi acél. A krivoj-rogi bányász, a sztálinvárosi kohász, martinász közös verejtéke van ebben az acélban, mely iparunk “mindennapi kenyere”. Az élet ezernyi területén találkozunk már ezzel az acéllal, mely visszafizetett csengő aranya azoknak a millióknak, melyeket a Vasmű építésére fordított az ország. A riporter most elindul a Vasműből kigördülő öntecsekkel, bugákkal megrakott szerelvények nyomába, hogy elkísérje útjára a sztálinvárosi acélt.

Meleghengermű avatása 1960. július 17-én
fotó: MTI/Mezõ Sándor

A lőrinci hengerműben

A portás még alig kéri el az igazolványt, amikor egy fiatalember megkérdezi a kapunál.
– Mi újság van Sztálinvárosban?
Kérdése meglepett, hiszen nincs az arcomra írva, hogy sztálinvárosi vagyok. A fiatalember azonban el is oszlatja zavaromat.
– Nemrégiben Sztálinvárosban jártunk, voltunk az acélműben is, ott láttam magát. Abból gondolom, hogy sztálinvárosi. A beszélgetés fonala gyorsan alakul. Az új hengermű első bugái már befutottak a lőrinci hengerműbe, s ez a fiatalember is vele dolgozik.

Ünnepel és avat a tízéves város

– Jó a bugájuk! Kifogástalan. Lehet belőle tervet csinálni.
Az üzem igazgatója, Roszjár Gyula tengernyi munkája között szakít időt arra, hogy véleményt mondjon a sztálinvárosi termékekről.
– Hengerléstechnikai szempontból a Dunai Vasmű terméke a legjobb. Az ózdi, diósgyőri még nyomába sem léphet. Ez érthető is, hiszen egy új, modern üzem jobb dolgokat tud adni, mint egy régi, elavult berendezésekkel dolgozó gyár.
De a bírálat sem marad el.
– Csak még egy kérésünk lenne. S ezt a sztálinvárosi Martinnak üzenjük: csillapított acél minőségeket adjon, s főleg lapos kokillában. Akkor nem lesz semmi hiba.
Koch Róbert üzemmérnök kalauzol végig a hengerműben. A szédítő forróságban derékig vetkőzött emberekbirkóznak az izzó bugákkal, öntecsekkel. A sor görgőin tovafutó anyag szikrázva vágódik a hengerek közé, durrogva, szinte nyögve engedelmeskedik a ránehezedő hatalmas nyomásnak. Ötször, hatszor is átmegy rajta, amíg sima lemez lesz belőle. Ma

a Zója szocialista munkabrigád

van műszakban délelőtt. A brigád kemény munkával harcolta ki magának a szocialista címet. Erről a harcról Dombóvári József, a brigád műszaki tagja beszél.
– A mi munkakörülményeink sokkal nehezebbek, mint egy modern üzemben. Számos műveletet kézzel végzünk, nagy erőfeszítésekkel. Ha rossz az anyag, amivel dolgozunk, nehezebb a munkánk, több verejtéket követel. Ha a sztálinvárosiak jó anyagot adnak, gondosan dolgoznak, a mi fizikai erőkifejtéseinket könnyítik meg. Üzenjük azoknak a martinászoknak, akik a szocialista címért küzdenek, gondoljanak ránk, amikor a minőség fokozásáról van szó.
A brigád azonban nemcsak vár, hanem tesz is. Most kísérletezik ki, hogy munkájukhoz milyen vastagságú és szélességű sztálinvárosi buga a legjobb. Frei Mihály második hengerész szerint a százhúsz milliméter vastag és ezer milliméter széles bugák a legjobbak.
– No, persze azért ez még vizsgálatra szorul – mondja nevetve, miközben letörli izzadt homlokát.
Bognár Gyula forrasztár végzi a bugák melegítését. Gondosan jegyezte magának, melyik fajta bugára mennyi kalóriát kell fordítani.
– A sztálinvárosi buga melegítése könnyű, a tonnát megnyomja – fejti ki véleményét. – Az lenne jó ha minél többet küldenének belőle.

Meleghengermű képeslapon
fotó: Dunaújváros története képeslapokon

Az első tapasztalatok kedvezőek. A Zója brigád tagjai most azon törik a fejüket, hogyan lehetne tovább lépni. Ha összegezték tapasztalataikat és egységes álláspont alakult ki, eljuttatják véleményüket városunkba. Hogy a mi martinászaink, hengerészeink olyan öntecseket, bugákat gyártsanak, mely a népgazdaság számára a leghasznosabb. Mert ennek nagy része valóban ott dől el, ahol dolgoznak vele.
A lőrinci hengerműből napjában indulnak el szerelvények, viszik a lemezt a MÁVAG-ba, a hajógyárba, ahol vasszerkezetek, uszályok, hajók, gépek lesznek belőle. Sok-sok acél jut vissza belőle Sztálinvárosba is, a hideghengermű szereléséhez, s azok az uszályok is ebből a lemezből készülnek, melyek kikötőnkbe hozzák a krivoj-rogi ércet.

Csepelen

Szabó János, a csepeli lemezhengerde művezetője úgy szerzett először tudomást a sztálinvárosi változásokról, az új martinkemence beindulásáról és a meleghengerműről, hogy az anyaglapokon egyre sűrűbben szerepelt ez a szó: sztálinvárosi acél, sztálinvárosi szürkevas, sztálinvárosi anyag. De így került először ez a hengerdében dolgozók tudatába is.
– Milyen lehet az új sztálinvárosi hengermű? – találgatják az öreg gépek mellett. Mert igaz ugyan, hogy Ungvári Károly, Vitéz Miklós, Breininger György és Mester János a Népszabadságban vagy a Népszavában látta a fényképét, olvasott róla, de az mégsem olyan, mintha valóságban látnák.
– Már taggyűlésen is szóba került, – mondja az egyik hengerész – hogy tapasztalatcserére megyünk Sztálinvárosba. De egy-két műszaki dolgozónkon kívül más még nem jutott el.
– No, majd egy szép napon felkerekedünk és meglátogatjuk a várost, meg a Vasművet – fogadkozik Mester János.
– Kicseréljük a tapasztalatainkat is – toldja meg egy olajos, overálos hengerész. – Tudja, sok a karbon az anyagban, nagyon kemény, merevebb a lemez. Ezt is megbeszélnénk.
Vitéz Miklós ugyancsak akar vinni Sztálinvárosba egy-két dolgot a tarsolyában, amit üzemünkben lehetne majd hasznosítani.

A hideghengermű csiszolójában
fotó: Tükör

Ezernyi változatban formálódik a sztálinvárosi acél

Nagy szeretettel mutatják meg üzemüket, végigkalauzolnak a kemencéknél, a hengersoroknál és büszkén mondják, mi minden készül ezekből a lemezekből, amelyek sztálinvárosi anyagból formálódtak.
A motorkerékpárjaink sárvédői, az üzemanyag tartály, edények, mezőgazdasági gépek, sőt még kályhacső is. Csepel ezernyi apró és nagy műhelye száz és száz munkáskéz nyomán formálja, alakítja a sztálinvárosi anyagot. Teherautók, vonatok viszik szét szerte az országba a termékeket, s az üzletekben újra találkozhatunk velük, csak más formában, mert ebben már nemcsak a krivoj-rogi bányász, a sztálinvárosi kohász és martinász, hanem a csepeli, a lőrinci dolgozók munkája is testet ölt.

Sasvári György

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.