A nagykohótól a családi tűzhelyig


Szabad Föld – 1958. november 2.

Dübörög, morajlik a kohó, s áttetsző füst száll a felhőtlen, februári éj felé. Százak, ezrek szeme követi útját, s érti meg belőle 1954 február utolsó ragjának lelkes, boldog üzenetét: Sztálinvárosban megkezdődött a termelőmunka, az új nagykohóban az ércből már olvad a vas!
Benn, az öntőcsarnokban nagy az izgalom. Néhány perccel 12 óra előtt Balázs Lajos főolvasztár a műszerház melletti kis haranghoz lép. Megkondítja. Érces hang csendül: jel a csapolásra. Szász Antal olvasztár felhúzza kohászkesztyűjét, hosszú, acélrudat vesz a kezébe, s a csapoló nyíláshoz lép. Pontosan 12 órakor szikraeső lövell ki a nyílásból, majd előtör a salak és nyomában az izzó vasfolyam. Előbb csak vékony érként, majd egyre szélesebb sugárban zúdul le a csarnok mellett, a vágányokon várakozó üstbe. Az ömlő vas vörös fénye besugározza az új harcra, új munkástettekre induló sztálinvárosi kohászok arcát. Feledhetetlen percek ezek!
Az összegyűlt vendégsereg – a párt, a kormány tagjai, a városok, gyárak, bányák és falvak küldöttei – ünnepelnek. Ünneplik az első vasat, az építőket, a kohászokat. Azok pedig igérik: úgy dolgoznak majd, hogy a nagy kohó egynapi terméséből 140 traktort, vagy 300 kombájnt, vagy 400 vetőgépet lehet gyártani!


Sistereg a mozdony, megrándulnak a vagonok, s a Dunai Vasmű nagykohójából útra kél az öntött vas, amit talán éppen a salgótarjániak rendeltek meg.

Vaspatak partján

Egymillió tonna vas!

Azóta négy esztendő telt el, s a Dunai Vasműben az első csapolást már nagyon sok követte. Az első kohó mellé újabb épült, s a kettő együttesen több mint egymillió tonna vasat termelt, a Martin Acélműben pedig annyi acél készült, hogy abból hazánk minden lakosának egy-egy motorkerékpár jutna.
De ez még nem minden. Mert amíg vassá olvadt több mint egymillió tonna érc, s amíg acéllá keményedett a martinkemence fehéren izzó lávája, addig is – szinte csak úgy “mellékesen” – milliós értékek teremtődtek ebben a gyárban: műtrágyának, nylonnak, gyógyszernek sokféle alapanyaga. És villamosenergia! Ki tudná hirtelenében megmondani, hány falu köszönheti a sztálinvárosi erőműnek, hogy este villanyfény gyúlhat az utcán, a lakásokban? Sztálinváros villamosenergia termelésének 70-80 százaléka az országos hálózatba jut!
Olyan ez a hatalmas ipartelep, mint egy óriási szív, amelynek lüktetése már az ország legtávolabbi legtávolabbi falujába is elér, s az ipari vérkeringést meggyorsítja – segít várost és falut. Segít és ellentmond! Ellentmond azoknak a revizionistáknak, akik szinte épülése pillanatától kezdve kétkedéssel fogadták, s ahogy nőtt a vasmű, úgy nőtt a hangjuk is: telesírták az országot, hogy mire jó ez? Kinek lesz ebből haszna? Kár a forintokért! Megvoltunk Sztálinváros nélkül ezer évig, megleszünk ezután is!
Nem rajtuk múlt, hogy a vasmű mégis felépült. És termel nap nap után acélt és vasat, amelyből fejlődő gazdasági életünk egyre többet követel. Mint egy széles folyam, úgy áramlik ki a vas a Dunai Vasmű kapuin, s számtalan csatornán szertefolyik az országban. Minden csatorna végén ott áll egy-egy feldolgozó gyár vagy üzem, amely gépeket és közszükségleti cikkeket gyárt a sztálinvárosi acélból és vasból. Hosszú az út, amely a kohótól elvezet az emberekig – ha úgy tetszik, akár egy családi tűzhelyig, de nyomon követhető.


Formába ömlik a vörösen izzó folyékony vas, az öntödében kapja meg először igazi formáját – háztartási cikk lesz belőle

Miért gyárthatunk több tűzhelyet?

A Salgótarjáni Vasöntöde és Tűzhelygyár udvarán nézegetjük a szürke, még alaktalan vashegyet, amelynek részecskéit a sztálinvárosi nagy kohóban öntötték formába. A vashegynek most még látszólag kevés az értéke. Ámde van ígérete! Ígéri, hogy lesz belőle … s most átadjuk a szót Dianovszki Gyulának, a gyár egyik dolgozójának!
-Elsősorban kályha és tűzhely.
– Ezen kívül?
– Hogy csak a nagyját említsem: a sztálinvárosi vasból gyártunk még mákdarálókat és kulcsokat is.
Vagyis, amikor a háziasszonyoktól mákostésztát kér otthon a család, akkor ehhez az apró mákszemcséket sztálinvárosi vasból készült daráló őrli. A kulcsok is egy-egy darabjai a sztálinvárosi vasnak…
Megismerkedtünk a salgótarjáni gyárral. A vagonokból kikerülő vas öntödébe jut. Itt aztán már a vaskályhák és tűzhelyek birodalmába érkeztünk el. Zúg, csattog a hatalmas öntöde. Egyik felén még szikrázik, izzik a vörös vas, a másik felén pedig már a formákból kikerülő kályha és tűzhelyalkatrészek tornyosodnak magasba. Kissé távolabb, egy másik üzemrészben csiszolják az öntvényeket, végül pedig fürge munkáskezek összeszerelik az alkatrészeket. Utunk végén fehérre zománcozott, rózsás mintájú tűzhelyekkel és kályhákkal találkoztunk.
Itt azonban álljunk meg egy percre. Tételezzük fel, hogy a Dunai Vasmű nem létezik, de nekünk mégis sok tűzhelyet és kályhát kell gyártani. Meglepő ez a feltételezés? Dianovszki Gyula mosolyog és azt mondja:
– Nem. Volt idő, amikor még nem kaptunk vasat Sztálinvárosból, külföldről kellett behozni. De akikor nem is gyártottunk annyi terméket, mint most.
Elkerülhetetlen, hogy ilyesmiről ne beszélgessünk, mert 1953-ban, tehát egy évvel a sztálinvárosi nagykohó felavatása előtt ez a gyár évente 83 ezer tűzhelyet és 42 ezer kályhát gyártott. Ez kevés volt. (Szerkesztőségünkbe is állandóan érkeztek faluról a levelek, amelyekben olvasóink azt panaszolták: kevés a kályha és a tűzhely.) Emlékeznek még erre a gyáriak is.
– Tőlünk több gyártmányt követeltek az emberek, mi pedig azt mondtuk: adjon a kohászat több vasat!
– Úgy véljük, követelésüket a Dunai Vasmű most már teljesíti.
– Nem is panaszkodunk. Az összes felhasznált vas 95 százalékát Sztálinvárosból kapjuk – hangzik a válasz – Már 1955-ben emeltük a termelést. Abban az évben 203 000 tűzhelyet és 18 000 kályhát gyártottunk.
Tehát a termelés több mint a kétszeresére nőtt. Erre mi elmeséltük a munkásoknak, hogy szerkesztőségünkbe évek óta nem érkezik olyan panaszoslevél faluról, amelyben olvasóink a kályha, vagy a tűzhely hiányáról írnának.
– Ennek mi is örülünk, mert az igényeket most nagyobb erőfeszítés nélkül is kielégítjük – hallottuk a tűzhelygyáriaktól, akik azt ígérik, hogy ezután a gyártmányok minőségére is nagyobb gondot fordítanak.


Először ér asszonykéz az új tűzhelyhez – Turiczki Józsefné, a gyár egyik szerelője, összeállítja a csinos tűzhelyet.

“Azt már megvették”

Ami a mennyiséget illeti, úgy véljük, ezt nem a szavak, hanem a boltok bizonyítják. Kereskedelmünk kimutatta, hogy ebben az évben, januártól kezdve szeptemberig az egész országban 104 ezer kályhát és 150 ezer tűzhelyet adtak el. A kereskedelmi szakemberek azt állítják, hogy a kályha és tűzhely kínálata és kereslete nagyjából egymáshoz igazodik – egyforma. Az élet igazolja ezt.
A hévizgyörki földműves szövetkezet boltjában két tűzhelyet találunk. Az egyiket szemügyre vesszük.
– Nem eladó kérem – szól ránk az üzletvezető, amikor nézgelődésünkre felfigyel. – Azt már megvették. Négy nappal ezelőtt kilenc érkezett belőlük, de amint látni tetszik, máris kimerülőben a készlet.
– Nincs talán elegendő?
– Ezt nem mondhatnám! Ahogy rendeljük úgy érkezik. A községben nagyon sok új ház épül és oda már új tűzhelyet vesznek az emberek. Ez is új házba kerül – mutat a már eladott kis LUNO-tűzhelyre. – Holnap jön az újabb tétel…


Ez egy új mákdaráló – mutatja a gvár készítményét Bodó Károlyné -, tízezerszám készítjük a sztálinvárosi vasból.

Egy kis ház ajtaján kopogtatunk

Aztán egy faluvégi kis ház ajtaján kopogtatunk. Frissen épült ház, s új tűzhelyet sejtünk benne. S találunk is, egy fehérre zománcozott, virágos kis “masinát”, amit a gazdasszony, Lipcsei Gáborné nem győz eléggé dicsérni.
– Nagyon örülök neki, csak úgy ontja a meleget! Olyan huzatja van, hogy muzsikál, ha belé gyújtok és úgy süti a legkényesebb tisztát is, hogy az valami csodálatos…


A Lipcsei-család kedvence az új tűzhely, amely nemcsak süt, főz, hanem hidegben melengeti is a családot.

Hallgatjuk az asszonyt, s gondolatban darabjaira bontjuk ezt a “muzsikáló” kis tűzhelyet. Minden darab ismerős, ezer hasonlóval találkoztunk. Csak akkor még éppen nem tűzhelyláb, vagy hamutartó volt, hanem szürke nyersvas. Egy vagon gyomrában gördült ki a Dunai Vasmű kapuján…
– Szóval elégedett a “masinával” Lipcsei néni?
– Ne is mondja! Jó állású, formás és erős. Jó vasból készült.
– Mit gondol Lipcsei néni, honnan a vas?
A kérdésen mosolyog, s tűzhely ajtajára mutat.
– Salgótarjánból…
Csodálkozik, mikor nemet intünk, de méginkább azon, hogy mi Sztálinvárost mondjuk a kis Luna-tűzhely bölcsőjének, meg a fűrészt, a fejszét, a kerítés drótját, a hús- és mákdarálót, de még a kulcsot is onnét származtatjuk.
Meglepve ingatja a fejét:
– Nem, ezt igazán nem gondolná az ember … Még egyik darabon se láttam ennek a városnak a nevét…
Odakint permetezve hull a novemberi köd s estére vált a délután. Egy láthatatlan kéz valahol elfordít egy kapcsolót és felgyúlnak az utcai lámpák. Lehet, hogy éppen sztálinvárosi energia búg a vezetékekben. Nem tudjuk, nincs ráírva. Jeltelen, akár a vas és az acél, amely hivalkodás nélkül szolgál mindannyiunkat…

Griff Sándor
Söptei János
(Herendi Ferenc felvételei)

Dunaujvaros