Szabad Ifjúság – 1951. november 18.
Sztálin nevével épül a világ
Sztálin! Mennyi mindent jelent ez a név. Reá gondol a szovjet ember, amikor újjáformálja a természetet és megváltoztatja a föld arcát. Reá gondolnak a felszabadított országok hálás népei.
Sztálin a reménysége az Aranypart néger munkásainak, a bresti kikötőmunkásoknak, a katalán bányászoknak.
Sztálin neve a béke, a jövő zászlaja. Ezt a nevet vésik a partizánok a jugoszláv hegyek meszes szikláiba és ez a név látszik messzire a dimitrovgrádi erőmű magasbaszökő csúcsáról. Legnagyobb békeműveink: új városok, hatalmas gyárak viselik büszkén Sztálin nagy nevét.
A dimitrovgrádi Sztálin vegyigyáron “Sztálin a béke!” felirat hirdeti a világ dolgozói nagy vezérének dicsőségét
Sztálingrád tanítása
A fiatal szovjet államra támadó csapatok az intervenciós háborúban Sztálin városánál, Cáricinnél, a mai Sztálingrádnál szenvedték el legnagyobb vereségüket. Itt mérték a döntő csapást a Vörös Hadsereg katonái 1943 januárjában a hitleri hadigépezetre. És Sztálin városa előljár a kommunizmus építésében is. Ahol a második világháború alatt a legszörnyűbb harc tombolt, az egykori Szaratov-utca helyén, szétporlott tégladarabok, tűzben meggörbült vasak, feltépett úttestek helyén egy évvel ezelőtt új utcát avattak – a Béke-utcát. Ahol a tankcsaták dúltak a Volga partján – most vizierőmű épül.
A sztálingrádi vizierőmű 1956-ban kezdi meg teljes teljesítőképességgel az áramtermelést. A Volga-menti kujbisevi vizierőművel együtt 5-6 év alatt 20 milliárd kilowattal növekszik a Szovjetunió villanyenergia termelése. Moszkvának 1956-ra 10 milliárd 100 millió kilowattóra villanyenergiatöbbletet ad a két vizierőmű, Kujbisev és Szaratov ipari vállalatainak 2 milliárd 400 millió kilowattórát.
A mezőgazdasági vidékeknek hét és félmilliárd kilowattóra villanyenergiát juttat majd a két új vizierőmű. Ilymódon 23,800.000 hold területen válik lehetővé az öntözés és a bőséges vízellátás. Annyi villanyárammal látják el a vidék mezőgazdaságát, amennyi a termelési folyamatok további gépesítéséhez szükséges.
Az erőmű méltó lesz névadójához.
Összehasonlításul érdemes megemlíteni, hogy az Észak-amerikai Egyesült Államokban a Columbia-folyón tervezett vizierőmű, amely a legnagyobb vizierőmű lesz Amerikában, mindössze 200.000 kat. hold öntözését biztosítja. Az amerikai kormányzat egész tevékenysége az öntözés terén 1900-1945-ig abban állt, hogy 50.000 farmer számára biztosította az öntözési rendszer használatát, tehát az Egyesült Államok farmereinek mindössze 0,8 százaléka öntözheti a földjét. A Szovjetunióban tízmilliók élnek és dolgoznak öntözött területeken.
A már most öntözött területekkel együtt a Szovjetunió öntözéses földművelést folytató területeinek nagysága 1956-ban már felülmúlja az egész kapitalista világ öntözött területeinek nagyságát.
A város, amely Sztálin nevét viseli, a békés építést jelképezi, de egyúttal kifejezi a Szovjetunió legyőzhetetlen.
Sztálin neve minden nyelven a békét és boldogságot jelenti
Kínában történt, ez év tavaszán.
A mukdeni békegyűlésen mintegy negyvenezren vettek részt. Az emelvényen, az elnökség soraiban a munkában kitűnt dolgozók mellett kedves szovjet vendégek is ültek.
A gyűlésen sorra felszólaltak a dolgozó nép hősei. Éppen Csao Kuo Ju, Kína első élmunkása, a 3-as számú gépgyár ifjúmunkásokból álló brigádjának vezetője számolt be a munka frontján elért újabb győzelmeiről, amikor hirtelen néhány kínai jelt tartalmazó cédula került kézről kézre, előre az elnökségi asztalig. A szovjet vendégekhez szólt: “Kedves elvtársaink! Mi, a 7-es mukdeni gyár Sztálin-brigádja már olyan régen vártunk titeket és íme, megjöttetek. De mi olyan messze ülünk, hogy nem látunk benneteket. Kérünk, jöjjetek el majd hozzánk is, mi hátul, jobboldalon ülünk.”
A szovjet vendégek elhatározták, hogy eleget tesznek a kérésnek. De hogyan? Negyvenezres embererdőn kellett keresztül haladniok. Mégis elindultak. Minden oldalról baráti kezek nyúltak feléjük, kifejezve üdvözletüket. Aztán üdvözlő kiáltások hangzottak és az anélkül is keskeny út, amelyen haladtak, egyre szűkebbé vált.
Végül, keresztüljutottak a gyűlés részvevőinek tömegén s ott álltak az üzenetet küldők előtt. De a tolmácsok lemaradtak, mert olyan gyorsan összezárult körülöttük a tömeg, hogy nem tudtak szorosan a vendégek nyomában haladni.
Akkor egy fiatal, munkaruhás kínai lány lépett a kedves szovjet vendégek elé és élénk kínai taglejtéssel beszélni kezdett. Bizony, a szovjet vendégek egy szót sem értettek szavaiból, de megérezték a feléjük sugárzó szeretetet. Amikor a lány befejezte szavait, kitárta karjait, rámosolygott a vendégekre és először magukra, aztán rájuk mutatott, majd csak ennyit mondott: “Sztálin”.
“Sztálin” – válaszolták a szovjet vendégek és ez az egy szó mindennél többet mondott. Mert Sztálin neve a legjobban fejezi ki minden nyelven a békét és a boldogságot.
Az olajmezők városa
Krisztina Dzsemali az albániai Pasali faluban született. Nyomorúságos, szenvedésekkel teli gyermekkora volt. Szülőföldje, a termékeny müzetyei síkság Bej Janina bég tulajdona volt, aki rabszolgaként használta ki a földjén dolgozó parasztokat.
A felszabadulás után boldog élet költözött a faluba. Pasadban iskola épült. A dolgozó parasztok fűrészt, csákányt fogtak, szekereiken fát, terméskövet szállítottak. Lelkes, önkéntes munkájuk valóságos ünnepséggé avatta az iskola építését.
Egy napon Krisztina Dzsemali így szólt apjához:
– Apám, itthagyom a falut, Sztálinvárosba megyek. Az iskolában azt mondta a tanító, hogy ott lányok is dolgoznak. Ott a helyem nekem is.
Így is történt. A fiatal lány kitartó szorgalommal, nagy akaraterővel tanult. Elhatározta: soha nem hagyja el az olajkutakat. Felajánlotta, hogy egy év alatt megszerzi a szivattyúkezelői képesítést. Kiváló olajipari munkás lett. Most tovább tanul és mérnök lesz.
Krisztina – egy a sok közül. A hozzá hasonló öntudatos albán lányok százai dolgoznak Sztálinváros gyáraiban, üzemeiben, olajmezőin.
A SZTÁLINVÁROSI ÖNTŐ TERVE
Albertfalván, az EMAG-gyár öntödéjében több mint két évig dolgoztam megszakítás nélkül. Úgy ismerem gyárunkat, mint a saját tenyeremet. Előttem nőtt egyre hatalmasabbá, gazdagodott új szovjet gépekkel a mi szeretett “felszabadult óriásunk”. Így neveztük a gyár öntödéjét.
Sok jó barátom van az üzemben. Munkatársaim megbecsültek, hisz akkor is 140-150 százalékra teljesítettem tervemet. Prohászka József fiatal öntő barátommal együtt neveltük, segítettük a gyengébben dolgozó elvtársainkat. Türelmesen bátorítottuk azokat, akik féltek az öntőkanáltól, s csak úgy távolról mertek az izzó vas fölé hajolni.
Azt mondtam én annak idején, hogy senki sem tudna elszakítani engem Albertfalvától. – Dehogy megyek én innen, csak nem hagyom itt a környékbeli leányokat – válaszoltam tréfásan, ha Pestre, vagy más munkahelyekre hívtak dolgozni. Még a táj is vonzott. No, mit beszéljek annyit, nagyon szerettem a mi Albertfalvánkat.
Már régen kíváncsi voltam arra, hogy milyen is lehet a mi első szocialista városunk. Milyenek lehetnek azok a fiatalok, akik legnehezebb körülmények között is bátran, dalolva végzik munkájukat. Olvastam például a Lőwi Sándor ifjúsági brigádról, amely kora tavasszal a hideg Duna-vízből hordta a farönköket, hogy teljesíteni tudja a tervét. Hallottam az L. Szász Antal ifjúsági sztahanovista kubikosbrigádról, amely sár- és iszapkubikolás közben is sztahanovista munkamódszerrel dolgozott.
Nagyon szerettem volna meglátni a hatalmas építkezést, együtt dalolni, szórakozni a hős fiatalokkal, de arra nem mertem rászánni magam, hogy itthagyjam megszokott munkahelyemet, barátaimat és elmenjek az építkezésre dolgozni. Erre – de majd elmondom – csak jóval később került sor.
Október vége felé váratlan dolog történt velem. Prohászka József fiatal öntő kipirultarccal, boldogan szaladt felém:
– A pentelei dolgozók azt kérik Rákosi elvtárstól, hogy városukat Sztálin elvtársról nevezzék el.
Nagyon meghatódtunk mind a ketten. Olyan forróságot éreztem, mint amikor nagyon közel hajolok az izzó vas fölé. Az albertfalvi fiúkkal együtt már én is sokat gondolkoztam azon, hogy vajjon mi lesz ami békeművünk neve, de arra, hogy azt magáról Sztálin elvtársról nevezzék el, soha nem gondoltam. A penteleiek híre egyre jobban legyőzhetetlenné tette bennem azt a vágyat, hogy elmenjek a Vasműhöz. Minden óhajom az lett, hogy én is harcoljak Sztálin elvtárs nevének kiérdemléséért, hogy elmenjek azokhoz a fiatalokhoz, akiket ugyancsak az újságon keresztül ismertem, de teljes szívemből nagyon szerettem.
Tevan Zsófia mérnök, a nőépítkezés vezetője és Tóth Éva, a nőépítkezés egyik munkavezetője boldogan szemlélik hatalmas békeművünk új alkotásait, a napról napra szépülő Sztálinvárost
Most itt dolgozom Sztálinvárosban. Még nemrégen vagyok itt, de azt elmondhatom, hogy eddig is olyan élményekben volt részem, amilyenekben még soha: részt vettem én is abban a nagy munkában, amelyet az első öntésért végeztünk.
November 7-én én is öntöttem az acélt! A pattogó szikraesőben engem is áthatott az a felemelő érzés: munkámat az egész város, egy egész ország figyeli. Magamon éreztem azoknak a nagyszerű fiataloknak a tekintetét, akikről én hónapokon keresztül csodálattal olvastam. Amikor pedig Farkas Mihály elvtárs a forgácsolóműhelyben tartott beszédében megdicsérte az öntöde nehézségeket nem ismerő építőit, büszkén álltam ott. Én is közéjük tartozom.
Albertfalván kisméretű kupolókemencénél dolgoztam. Itt hatalmas kemencében olvasztom a vasat. Csupán öntőcsarnokunk felső világitóaknája akkora, hogy abban kényelmesen el lehetne helyezni egy közepes nagyságú textilüzemet. Mégis, ha arról beszélek, hogy miért örülök annak, hogy Sztálinváros építője lehetek, nem elért eredményeimről, hanem terveimről, az én nagy céljaimról szoktam beszélni.
Szépek és nagyok a terveim. S teljesíthetők, mint ahogy Sztálinváros minden építője elérheti célját, ha becsületesen helytáll a nehézségek elleni harcban.
Kohómérnök akarok lenni, úgy tervezem, hogy egy pár év múlva, mint mérnök olvasztom majd az acélt Sztálinváros nagy Martin-kemencéiben. Nem tartozom azok közé, akik azt gondolják, hogy az eredmények csak úgy maguktól is megszületnek. Tudom, sok nehézséget kell még legyőzni, hisz nagy békeművünknek még csak egy kis része épült fel. Egyben azonban biztosak vagyunk: hazánkban ezrével és tízezrével élnek és dolgoznak azok a lelkes fiatalok, akik képesek minden nehézség legyőzésére. S mi, Sztálinváros fiataljai bízunk is abban, hogy egyre több követőnk lesz, akik segítenek nekünk felépíteni szeretett városunkat, nagy békeművünket.
Elmondta:
Müller Ambrus, öntő ifjúmunkás, Sztálinváros