Dunaújvárosi Hírlap – 2002. október 22.
A szabadság krónikásai
Hiteles ügynöki jelentés a forradalom dunapentelei (sztálinvárosi) újságkészítőiről
Jelentés – a fal másik oldaláról
■ Munkácsi Imre
A Jelentés hiteles, a Történeti Hivatal felülnyomott papírjára fénymásolták. Egy újabb tégla, egy újabb mozaik ötvenhat feldolgozásához. S gondoltuk, talán egy újabb lépcsőfok az itteni történések szereplőinek megismeréséhez. Tévedtünk. Hiába írunk 2002-t, hiába lett más a világ (a miénk: Népköztársaságból Köztársaság), a hallgatás falai ma is köztünk magasodnak. Köztünk, a maiak és az akkoriak között.
Rozsnyai Sándor grafikája
Szerepel egy ember neve ebben a jelentésben, akitől maradtak vissza dokumentumok, írások, abban a bizonyos Dunapentelei Igazságban, amelynek megszületéséről és működéséről szól az ügynök kissé elnagyolt jelentése. És nem csak ott, hanem a Sztálinvárosi Hírlapban is, hiszen újságíróról-íróról van szó. Lenne szó. Akiről az utókor meglehetős nagyvonalúsággal feledkezett meg. Ezért gondoltunk arra, hogy megkeressük az övéit, beszélgetünk róla, megírjuk a történetét, ezt az évtizedeken át eltitkolt, elfeledni akart történetet, aminek a vázát azért tudjuk.
1956 – “Sztálinvárosban nem akartam forradalmat”
Amikor kitört a forradalom, s hullámverése elérte Pentelét is, emberünk habozás nélkül állt a zászló alá. Publicista, riporter lévén természetesen nem fegyvert fogott (bár értett ahhoz is…), hanem addig csak titokban végiggondolt mondatait vetette papírra. Emberről, szabadságról, igazságról, kötelességről, munkáról – mívesen. És ez lett a veszte – teljes nevével, amit ki is nyomtattak. Azokban a hazugsággal, besúgással, árulással átszőtt, embert, gerincet roppantó időkben bizony ez több volt mint bűnhiba volt. Amikor pedig helyreállt az a rend, amikor Pentelének szovjet városparancsnoka lett, egy azt a rendet kiszolgáló elvtárssal találkozott. Ő pedig teljesített. Felhívta rá az ÁVH figyelmét, azok pedig nem haboztak. Egy év börtön. Viszonylag olcsón megúszta. Bár ő már nem tud arról beszámolni, hogy mit kellett ez alatt az idő alatt átélni, hány ütést, rúgást kapott, ha kapott, hogyan próbálták belőle kiszedni kapcsolatait, mit ajánlottak cserébe, ha együttműködik, s mivel fenyegették arra az esetre, ha nem. (Sajnos volt, akiről bár azt hitték barátai, hogy nem állt át, később szorgalmasan írta róluk a jelentéseit – de ez másik történet.)
Ha igent mondott volna, valószínűleg boldogan él még ma is, esetleg kollégák vagyunk, s alkalmasint kedélyesen elcsevegünk a börtönélményeiről. Csakhogy ő valószínűleg nemet mondott. Miután ugyanis kiszabadult, sehol nem tudott elhelyezkedni, a bemutatkozásnál tovább egyetlen személyzetisnél sem jutott. De, ha kapott volna is munkát, az aligha feledtethette vele, hogy szerelmetes hivatását soha ebben az életben nem gyakorolhatja többet. Ezért aztán valószínűleg nem is kereste szívből a munkát, a megélhetést. De mert családja, lelkiismerete volt, a borzasztó kínból egyetlen kiutat talált: az öngyilkosságot. Talán józanul végiggondolta, hogy puszta léte is óriási hendikepp a gyermekeinek, talán tényleg csak a kétségbeesés vezérelte – ki tudja?
És úgy tűnik ezt még jó darabig nem is tudjuk meg, mert aki beszélhetne róla, aki közelebb hozhatná hozzánk, távoli kollégákhoz, az nem beszél. Mert fél.
Ülünk a fal két oldalán, mi hallgatózók itt, az egyiken, a hallgatók a másikon. Mikor, mitől dől le végre?
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
