Irodalmi Ujság – 1961. november 15.
Vajon mikor lesz Sztálinvárosból megint Dunapentele? Úgy véljük, a magyar nép is elérkezettnek láthatná az időt egy kis spontán megmozdulásra ebben az irányban. Buzdítást meríthetne erre abból is, hogy forma szerint Oroszországban végleg leszámoltak a személyi kultusszal…
Az Irodalmi újságvezércikkéből, 1961 nov. 1.
Sztalingrádot a “Pravda” szerint átkeresztelték Volgográddá. Két más várost is érint a sztalintalanítás [a Szovjetunióban]: a dél-szibériai Sztalinszk-ot, mely ezentúl Novojekuznyeck-nak tisztelendő, s az ukrajnai Sztalino-t, mely mostantól fogva Donyeck névre hallgat…
Reuter-jelentés, 1961 nov. 11.
Dunapentele-Sztálinváros és vissza
Dunapentele tisztes nevét annak idején Farkas Mihály, Rákosi honvédelmi minisztere kezdte ki egy budapesti értekezleten, ahol a dunapentelei pártbürokrácia is teljes számban megjelent. Akkoriban az építkezés még javában folyt, ami azt jelentette, hogy az új házak erkélyei sorozatosan szakadtak le, az egyikben elfelejtettek lépcsőházat építeni, míg az állami tulajdon fokozottabb védelme érdekében a kanalakat és villákat lánc kötötte a szocialista kifőzések asztalához. Ebben az időben tette a dunapentelei párttitkár magántársaságban azt az emlékezetes kijelentést, hogy “egy nagy büdös nyavalya fog itt folyni, uraim, de nem acél”. E szavait a történelem igazolta.
A nevezetes értekezleten Farkas Mihály dörgő hangon fordult a dunapentelei küldöttek felé. “Szégyelhetjük magunkat, hogy Sztálin elvtársról mi, magyarok még nem neveztünk el semmit!”
A pentelei kommunisták elértették a finom célzást s legott felajánlották: hívják ezentúl Dunapentelét Sztálinvárosnak. “Ilyen olcsón nem ússzák meg az elvtársak” – replikált Farkas. Majd hosszabb előadásban taglalta Dunapentele elkeresztelésének két főbb akadályát. A népi demokráciában – magyarázta – az ilyen intézkedéseket nem felülről hozzák, hanem a dolgozó nép spontán elhatározásából s ama mérhetetlen szeretetből fogannak, melyet a Nagy Sztálin iránt érzünk. Ergo szervezzenek be az elvtársak néhány tucat pártmunkást, ezek írassanak alá 25.000 dunapentelei dolgozóval íveket. A huszonötezer aláíró kérje, kívánja, mi több: követelje Dunapentele nevének Sztálinvárosra való változtatását. Ha ez megvan, el kell hárítani a második nehézséget: az elkeresztelés publikálása előtt fel kell kérni Sztálin elvtársat, fogadja el a megtiszteltetést; nehogy nyilvános visszautasításnak tegyük ki magunkat. Farkas még azt is hozzátette: ez lesz a kisebb nehézség. Részben talán azért, mert előzetesen Moszkvából utasították. Másrészt alighanem sejtette, hogy ily esetekben a kaukázusi ibolya nem szokott nyetet mondani.
Az aláírások gyűjtése hetekig folyt, mégpedig váltakozó szerencsével. Nem mintha bárki megtagadta volna az aláírást s ezzel az öngyilkosságnak valóban ostoba és új módját választotta volna, hanem azért, mert Dunapentelén akkoriban mindössze tizenötezer ember élt, csecsemőket is beleértve. Küldöttség is ment Farkashoz ez ügyben, de kirúgta őket. Ekkor – igazi gogolyi ötlettel – a pártmunkások elmentek az anyakönyvi hivatalba és kimásolták a születettek és holtak neveit 1867 óta. Amikor ez sem bizonyult elegendőnek, átvonultak a parókiára, ahol a tizenhetedik század vége óta tartják nyilván a keresztség és házasság szentségében, valamint az egyházi temetésben részesült, feltehetően klerikális beállítottságú boldogult lelkek listáját, majd kimentek a temetőbe és a fejfákról is lemásolták a még olvasható neveket, így végre kitelt a huszonötezres szám. A grúziai mimóza pedig, mint várható volt, elfogadta a megtiszteltetést, amelyre huszonötezer élő és holt oly egyforma lelkesedéssel kérte.
Most, alig tíz év múltán kihordták Sztálin múmiáját Lenin mellől, következésképpen a közeljövőben pontosan ugyanez a folyamat fog lejátszódni Sztálinváros nevével, de ellenkező irányban. A szereplő személyekben is némi eltolódás lesz, bár ez az eltolódás jelentéktelen és csak véletlen dolga. Azaz valamelyik budapesti pártértekezleten ezúttal nem Rákosi volt honvédelmi minisztere, hanem Rákosi volt belügyminisztere, avagy Rákosi volt könnyűipari minisztere fogja közölni a sztálinvárosi küldöttekkel. “Szégyelhetik magukat, hogy városukat még mindig Sztálin után hívják.” Az érintettek azonnali átkeresztelést ajánlanak majd, de Kádár vagy Marosán elmagyarázza nekik, hogy az ilyesmit manapság, a hruscsovi egyszemélyes kollektív vezetés idején nem felülről parancsolják a dolgozókra; az ilyen kezdeményezésnek alulról kell jönnie, a dolgozó tömegek spontán elhatározásából. Ezután megindulhat az aláírások összeszedése, ami annál könnyebb lesz, mivel a régi huszonötezer még megtalálható a pentelei tanács levéltárában. Ezek teljes egészükben felhasználhatók, csak éppen a felzetükön kell a “hívják ezentúl Sztálinvárosnak” mondatrész elé a “NE” szócskát beleírni. Biztosak vagyunk, hogy ezúttal sem fognak tiltakozni sem az élők, sem a holtak.
(f. gy.)
__________________________________________
Városunk neve, 2024-ben már 63 éve…
A Magyar Szocialista Munkáspárt Sztálinvárosi Bizottsága, a városi tanács és a Hazafias Népfront helyi elnöksége, új szocialista városunk dolgozóinak kívánságára azzal a kéréssel fordult a Népköztársaság Elnöki Tanácsához, hogy változtassa meg a város nevét. A Népköztársaság Elnöki Tanácsa eleget tett a kérésnek és Sztálinváros nevét Dunaújvárosra változtatta. (MTI)
Szabad Sajtó – 1961. december 7.
“DUNAÚJVÁROS”
Már irtunk róla, hogy folyik a “sztálintalanítás” az egész vonalon, a Szovjetben éppúgy, mint a rabországokban. Sztálin szobra, neve lekerül mindenünnen, még a könyvekből is kivakarják az egykori főkommunista nagymester nevét és emlékét.
Magyarországon, a Duna mellett, Budapesttől 60 kilométerre fekvő helység már a Krisztus utáni második és harmadik században, a római uralom idején határmenti katonaváros volt, Intercisa néven. A magyarok bejövetele után (896) lakott hely volt, Pentele, majd Dunapentele néven; 1950-ig nagyközség, melynek lakói túlnyomórészt földművesek voltak. 1950-ben megkezdték itt az első u. n. “szocialista város” építését, melyet a rákövetkező évben Sztálinvárosnak neveztek el a kommunisták. 1960-ban már 31,048 lakosa volt. Sztálinvárost most, a budapesti rádió november 24-i adása szerint Dunaújvárosra változtatták.
Érdekes, hogy az 1956. évi magyar szabadságharc alatt a város levetette gyűlölt nevét és visszavette a régit: Dunapentele. A novemberi szovjet támadás után még napokig, illetve az utolsó töltényig ellenállt és a város szabadságharcos rádióadója napokon át sugározta az Egyesült Nemzetekhez és a nyugati hatalmakhoz a magyar segélykiáltást, segélykérést a szovjet túlerővel szemben. A szovjet fegyverekkel hatalomba ültetett Kádár-kormány mai napig is szégyelli, hogy éppen ez az “első szocialista munkásváros” állt legtovább ellen a szovjet-vörös hadseregnek.
“Túlteljesítették” a sztálintalanítást
Magyarországról kapott jelentések nyomán az osztrák sajtó is közölte, hogyan játszódott le “Sztálinvárosban” a “sztálintalanítás”…
Amikor Dunapentelén híre ment, hogy Sztálinváros, mint olyan, megszűnik, a város munkásai azonnal tömeggyűlésen követelték az új intézkedés azonnali végrehajtását.
Aztán megmozdult a tömeg és a tüntetők kalapácsokkal, vésőkkel eltávolították Stalin nevét az igazgatósági épületről. – Következett annak a Sztalin szobornak a kikaparása, amely egy olvasztókemencén éktelenkedett. Túlteljesítmény támadt: közben a kemence is erősen megrongálódott. – A gyárvezetőség tehetetlen volt, még a rendőrség sem tudott áttörni a munkások tömegén. A szomszédos laktanya magyar katonasága hadgyakorlaton volt. Végre a várostól délre 20 km-re állomásozó szovjet csapatokat hívták segítségül. Erre mindenki hazament.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár és a Hungaricana Közgyűjteményi portál segítségével készült.