Magyar Nemzet – 1998. április 18.
A vasmunkások házaiban ma yuppie-k laknak
Sztálinváros dicső kapitalista jelene
Nagyot fordult a világ: senki sem gondolta volna az ötvenes években, hogy Sztálinvárosból a kilencvenes évek végére a bimbózó kapitalizmus legszebb példája lesz. Házaiért, amelyeket a sztahanovista falazók a “Makszimenko-módszerrel” építettek, most egymás után emelik föl a szavukat a különböző fórumok, hogy műemlékké kellene nyilvánítani; de azt sem hitte volna senki, hogy a kitüntetéseket egyszer majd a frissen épült evangélikus templomban fogják átadni.
Dunapentele, 1951.
A szocialista jövőbe vetett hittel emelkedtek a falak /mti fotó
Lapozom a korabeli újságot, sehol semmi. Pedig azt várnám, hogy szalagbetűs cím hirdette, de még egy egyhasábos hír sem tudósít arról, hogy 1951. november 7-én Dunapentele lakói egyöntetűen azzal a kéréssel fordultak Rákosi elvtárshoz, hogy a város felvehesse Sztálin nevét. Persze lehet, hogy a hír nem ugyanazon a napon szerepelt a lapok hasábjain. Vagy pedig nem is azon a napon hangzott el.
A város történelmének krónikása, Miskolczi Miklós szerint október 12-én kérte H. László sztahanovista, hogy “nevezzük el a vasgyárat Sztálin elvtársról”. H. László a pártbizottságtól kapta a silabuszt, amelyről az illendően megfogalmazott szöveget föl kellett volna olvassa, de a papírt elhányta valahol, és úgy kellett felszólítani, jusson már eszébe, mit is akart kérni.
Óváros a Duna felől
Megint más forrás szerint az egész névadás – keresztelésnek mégsem mondhatjuk – Gerő Ernőtől indult ki. 1951. szeptember végén egy politikai bizottsági előterjesztésben javasolta, hogy a pentelei építkezés nevét meg kellene változtatni. Pentele Szent Pantheonról kapta a nevét, s ez nem illett az első szocialista városhoz. Gerő úgy vélte, a vasgyár és a város egyaránt vegye föl a Sztálin nevet. Ötletét az ideológia mellett gyakorlati okokkal is megerősítette: a névfelvétel bizonyára kedvező hatással lesz a szovjet tervezőkre, és a vasmű, valamint a város tervezését, a szovjet gépek beérkezését ezzel meg lehetne gyorsítani. (Klein András Miklós: A Duna Menti Vasmű rövid története.) Rákosi beleegyezett a névváltoztatásba, csupán azt kérte, hogy “a kezdeményezés alulról jöjjön.” Onnan jött. Tizennégyezer-nyolcszáz dunapentelei lakosnak jutott eszébe spontán és egyszerre. A levelek ma is megvannak, egy vörös szattyánbőrös kötet őrzi valamennyit a dunaújvárosi múzeumban.
Dunaújváros nem csupán a vörös szattyánbőrös kötetben vagy a múzeumban őrzi a múltat. Az egész város szabadtéri múzeumra hasonlít.
A kora tavaszi napsütésben a gesztenyék már bontogatják rügyeiket, a padokon érezni lehet a nap erejét, és Somogyi József mészkőszobra, az Öntelt mackó úgy pöffeszkedik. mint aki az első perctől tudta, hogy a mellette húzódó kis, háromemeletes tömböt, a város első házát később márványtábla jelöli. Nem tudhatta. Az ipar fellegvárát először Mohácson akarták fölépíteni, s csak később döntöttek úgy, hogy a “láncos kutyává” előléptetett Titótól messzebbre kell vinni. Amikor az első földmunkások megjelentek Pentele határában, még folyt az építkezés Mohácson. Senki sem közölte a penteleiekkel, hogy határukban ipari monstrum fog épülni.
Öntelt mackó – Somogyi Józef szobra (1953)
– De még a házak építésekor is arról volt szó, hogy mindössze lakótelep lesz, ezért lettek csupán háromemeletesek – magyarázza Gál Zoltán, a városfejlesztési iroda vezetője. – Ma viszont ezek a házak a legnépszerűbbek a városban. Éppen azért, mert kicsik, összefogónak, téglából épültek. Hangulatuk, stílusuk sokkal közelebb áll a Bauhaushoz, mint a későbbi szocreálhoz.
– Mit jelentett a Makszimenko falazó módszer?
– Egy szovjet sztahanovistáról nevezték el, aki nem egyenként, hanem kalodába fogva egész blokkokat helyezett a falba, így hihetetlenül felgyorsította a tempót. Persze arról nem esett szó, hogy hányan dolgoztak a keze alá, kik készítették a blokkokat.
Érdekes tény, hogy az első szocialista város tervezője, Weiner Tibor, nagypolgári családból származott. Részt vett az 1919-es forradalomban, és a bukás után a Szovjetunióba emigrált. Onnan csalódva Bécsbe, majd Párizsba települt. A negyvenes években Chilében tanított, onnan hívták haza, és nagy lelkesedéssel vetette bele magát az új város tervezésébe. Hogy mennyire szóltak bele elképzeléseibe a szovjet elvtársak, vagy az a tény, hogy Dimitrovgrád főépítészével versengve készültek a tervek, és a döntőbíró ugyancsak szovjet volt: mennyit vett át önszántából a szovjet mintából, nehéz volna pontosan meghatározni.
A “fehér” SZTK
– Valószínű, hogy folyton alakult, változott az elképzelés – mondja Gál Zoltán -, ezt bizonyítja, hogy többféle terv is készült. Volt, amelyen a Vasmű úton – szovjet mintára – troli közlekedett volna, és terveztek ide is egy, a moszkvai Lomonoszovhoz hasonló, hatalmas épületet. Rejtély, hogyan sikerült végül megúszni. (Sem Varsó, sem Prága nem úszta meg. – A szerk.)
A legnagyobb kritika a város ellen, hogy máig sincs igazi központja. De Kapsza Miklós, aki fiatal építészként átélte a szocreál város tervezési korszakát, ezt írja: “A magyar építészek és képzőművészek jelentős része őszintén kereste a sajátos magyar utat. A modem építészet funkcionális, szerkezeti alaprajz-szerkesztési eredményeit saját egyéniségükkel gazdagítva, a történelmi, illetve népi építészet arány- és formaképzési örökségét keresve igyekeztek – be nem vallottan minél nagyobb távolságot tartani a szovjet építészettől, annak formavilágától.”
Buszmegálló a Vasmű úton
Szerencsére Weiner olyan építészeket gyűjtött maga köré, akiknek Bauhaus-ihletésű épületeit – mint Zilachy István színházát, Sztrogh György orvosi rendelőjét, Vági Oszkár mozaikkal díszített üzletházát ma is vállalhatjuk. A díszítést pedig olyan mesterek végezték, mint Domanovszky Endre, Medveczky Jenő, Iván Szilárd, s a tehetséges, jó művészek a tematikus témából is képesek voltak jót kihozni.
Bocskai utca
– A Vasmű út mögött álló “bivalyok” már sokkal inkább a városi építkezés jegyeit hordják magukon – folytatja Gál Zoltán. – Ezek már tipikus szocreál házak, annak minden jellegzetességével. Miután Sztálin egy szibériai beszédében kiadta a jelszót, hogy a munkásosztály is megérdemli az oszloprendet, nálunk is megjelentek az oszlopos bejáratok, az épületdíszítések, timpanonok, domborművek, a balluszteres párkányzatok.
Ha a kapuk fölötti mintákat ma naivnak érezzük is, ezeket a házakat még kézzel építették, a kapuk tölgyfából készültek, a lépcsők, kőpárkányok ma is tartják magukat, és a negyvenéves fák alatt kellemes elsétálni közöttük. S nemcsak sétálni, lakni is: ez a rész ma a feltörekvő yuppie-k közkedvelt lakóhelye.
Eper köz
A városépítő generáció megöregedett. Az egykori sztálinvárosiaknak, akik hozzá voltak szokva, hogy az országos átlagnál könnyebben jutottak lakáshoz, és komfortosabban éltek, most meg kellett érniük, hogy a valamikor még tisztességesnek tekintett nyugdíjból egyre nehezebben tudják fenntartani a lakásaikat. A város még a nyolcvanas években rájött, hogy jobb eladni lakásokat a bentlakóknak, mint gondoskodni a javításukról. Amint a jogszabályok lehetővé tették, kedvezmények egész sorával biztatták a lakókat a megvételre. Volt olyan időszak, amikor már 15 százalék lefizetésével és törlesztéssel hozzá lehetett jutni. Aki most eladja, jó pénzt kap érte.
– Miért olyan népszerűek ezek a lakások? – kérdezzük Kovács István menedzsertől az egyik pizzériában beszélgetve.
– Jó a beosztásuk, a szobák mérete, konyhájuk is nagyobb, kamrájuk van. – sorolja egy szuszra – Csöndes helyen vannak, mégis a városban.
– Viszont a lakások átlaga itt is csak 53-54 négyzetméter.
– Igaz. De kettőből már kitelik egy rendes.
Kovács Istvánnak a kocsija is a “rendes” fajtából való: 700-as BMW.
A gyár a lakásától húsz perc séta.
Teraszházak
A lakók polarizációját jól érzékelteti az a felmérés, amely szerint már 1993-ban ötszáznál több ötmillió forint fölötti értékű kocsi volt a városban. A hajdani szocialista városban van egy réteg, amely már az kezdet kezdetén felismerte a privatizációból adódó lehetőségeket, no és az ezzel összefüggő joghézagokat – még csak nem is büntethető – ügyeskedéssel tekintélyes vagyonra tett szert. Ők azonban már kinőtték a szocreál lakásokat (is), és többnyire a környező községekben, Rácalmáson. Kisapostagon építik fel palotáikat. Az út jó, s egy “rendes” kocsival igazán nem sokáig tart beérni.
A város mindig kivételezett helyzetet élvezett, jóllehet a hatvanas-években a nagy előnyt többnyire a rövid időn belül kiutalt lakás jelentette. (Évente ezer épült.) A hősi korszakban azonban voltak a kivételezettségnek olyan példái is, mint amikor visszatartották a Keletiben a menetrend szerinti vonatot, mert a vasműben elhúzódott a fizetésosztás, és a munkások lekésték volna a csatlakozást. Vagy amikor egy rózsadombi cukrászdát be kelleti zárni, mert teljes berendezését elvitték Sztálinvárosba.
Csongor György sokat tudna mesélni a kivételes helyzetről meg a különféle umbuldákról, hiszen 1962 óta él a városban, és 25 évig a helyi lap munkatársa volt.
– Székesfehérvárt az akkori rendszer kikiáltotta klerikálisnak, s a két város közti rivalizálásban Dunaújvárost gyakran érte a vád, hogy elviszi a pénzt a többi elől. Való igaz: elsőként épült itt európai színvonalú fedett uszoda, mert a városi pb-titkár kiadta az ukázt. De ezt az előnyt nem másoktól szerezte meg a város, hanem maga ügyeskedte ki. Többnyire a vasgyár segítségével, ahonnan mindig lehetett hol építési anyagot, hol munkaerőt vagy gépeket átcsoportosítani a város számára. A rossz nyelvek szerint az uszoda is azért lett kék, mert ilyen festéket tudtak vételezni a gyártól.
Izzó acéllemez
– A gyárban mindenki fusizott, valamit másoknak buherált – bólintott a kérdésre a vasgyár egyik nyugdíjasa.
A talpraesettség meg az umbulda mellett még egy jellegzetessége volt, és van Dunaújvárosnak: a közösségi gondolkodás. Jó példa erre, amikor az ötvenes évek derekán az állam úgy döntött, hogy arccal a mezőgazdaság felé fordul, és leállítja a kohó építését; a vasmű igazgatója, Borovszky Ambrus kijelentette, hogy “állagmegóvást” végeznek, és befejezte az építkezést.
Ez a közösségi gondolkodás a rendszerváltás után is megmaradt. Az 1991-ben létesített Acél-alapítvány a vasgyár támogatásával jött létre, s azokat a munkásokat segíti, akiknek a munkájára pillanatnyilag nincs szükség. Nem kerülnek közvetlenül az utcára, van idejük munka után nézni, s az is lehet, hogy később visszakerülnek egy másik gyáregységbe. A szakszervezet is erős, a munkanélküliek száma a megyei átlag alatt van: 8,3 százalék.
Pragmatikus gondolkodásban soha nem szűkölködött a város, és azt az öntudatot, amit a városalapítókba beleneveltek, bátran alkalmazta – ha kellett, a hatalommal szemben. Ez történt akkor is, amikor az Állami Vagyonügynökség a hatalmas területen fekvő gyár földjeiért mintegy 600-700 millió forint névértékű részvényt fizetett. A város perbe szállt az ÁVÜ-vel, és megnyerte a pert, vele együtt további 2,3 milliárd forint névértékű részvényt. A város így most 15 százalékban részvényese a Dunaferr Rt.-nek.
Az ipari kikötő az öbölben
Az ügyeskedéshez szokott értelmiség a rendszerváltás után is talpon maradt. A kikötő például teljes kapacitással dolgozott a jugoszláv embargó idején is. A folyami ércszállítás ugyan elmaradt, a vasérc vasúton érkezett a városba, de a Dunaferr Kikötő Kft. addig ügyeskedett, amíg különféle, saját fejlesztésű rakodóeszközökkel és a gyors átrakodással magához édesgette a szállítókat, s bár eredetileg vasércre szakosodott, elvállalta mindenféle áru átrakodását a szójababtól a gyapotbálákig. Ma már tonnában kifejezve nagyobb forgalmat bonyolít le, mint Csepel. A városban az országos átlagnál kevesebb a kényszervállalkozó. Aki viszont vállalkozásra adta a fejét, a magyarországi átlagnál jobb esélyekkel indul. Elsők között alakult meg a városi önkormányzat égisze alatt a vállalkozásokat fejlesztő iroda; a privatizálás során egy sor szakterület (karbantartók, szerelők) ügyesen Nyugat felé orientálódott, így ma már ez is azt réteget erősíti, amely milliárdos vagyonnal rendelkezik.
A közösségi gondolkodás eredményeként érték el azt is, hogy a város megvásárolta a megszűnt munkásszállásokat, és szociális otthont, éjjeli menedékhelyet alakított ki bennük. A demográfiai hullám után feleslegessé vált óvodaépületekbe mentálhigiéniai állomás vagy szociális foglalkoztatási központ költözött, az egyik bölcsődéből pedig tanműhely lett.
1999. augusztus 11. – Teljes napfogyatkozás
– Milyen gondjai vannak ma a városfejlesztőknek? – kérdezzük Gál Zoltántól.
– A privatizálás során egymás után kerülnek magánkézbe az ingatlanok, vagyis most kell megvédeni őket, amíg nem késő. Szeretnénk, ha az épületek és a rajtuk lévő freskók, sgraffitók, mozaikok helyi, esetleg országos védelemben részesülnének. Másik gond, hogy a lakások hetven százaléka kétszobás. Kevés a nagyobb, és alig van egyedülálló ház. A házgyári építkezés megindulásakor még a helyi házgyárakra támaszkodtak, és lazább volt a beépítés is, de később az alapterület csökkent, a beépítettség megnőtt, a zöld felület messze a normatívák alatt maradt. A pénzt a lakásépítésre adták, és az a szállóige járta akkoriban: “van ott egy foghíj, építsünk oda toronyházat”. Vigyáznunk kell, nehogy ez a példa folytatódjon, és tovább csökkenjen a zöld terület, hiszen ez a város egyik vonzereje. Nagy szükség volna a nagyobb, minőségi lakásokra. Építkezni is sokan szeretnének, de nem tudunk közművesített területet adni, mert nincs. Pedig húsz lakás árából 150 embernek juthatna előközművesített telek. Sokkal kifizetődőbb volna telekhez juttatni az embereket, mint lakáshoz. A mesterségesen teremtett város most egyszerre öregszik.
Formula-1 világbajnoki futam
A fiatalokat itt kellene tartani, ide kellene vonzani, s ebben megint a vasgyár, az időközben részvénytársasággá alakult Dunaferr Rt. tesz és tehet sokat: ösztöndíjasai vannak, és 1996-ban hatezer ember jutott valamilyen képzési lehetőséghez. Pedig a műszaki szakemberből eddig is volt itt elég, ennek is köszönhették, hogy talpon maradtak, s az éves termelési érték eléri a 260 milliárd forintot. A részvénytársaság többségi tulajdonosa az állam, és vasgyár társaságot alakított, amely vigyáz arra. hogy ne kaphassa meg az a külföldi a gyárat, aki elsősorban piacot akar. Nem arról van szó, hogy útját állnák az okos üzletnek, adtak is el részlegeket, de akkor érzik magukat biztonságban, ha a külföldi befektetőnek és a hazai társnak kölcsönösen szüksége van a másikra. Úgy vélekednek, így senki sem kerülhet a másik érdeke elé.
Kortárs Művészeti Intézet bejárata
– Milyen itt élni? – faggatom Bokor Zsuzsát, az önkormányzat kulturális titkárát, amíg átsétálunk az új Kortárs Művészeti Intézetbe, amely közel hetvenmillióba került, és ahová a nagylelkű gyűjtő, a Svédországból hazatelepedett Takács Lajos értékes műtárgyait helyezték letétbe. Takács Lajos szándéka éppen az, hogy “törjük szét végre az ország centralizáltságát, és teremtsünk kultúrát, látnivalót vidéken”, s a nagyvonalú gesztussal a városnak éppen ebben segített.
– Kezdetben a humán értelmiség Pesten lakott, és ide csak dolgozni járt – válaszol Bokor Zsuzsa. – Bizonyára hozzájárult ehhez az is, hogy a pragmatikusan gondolkodó műszakiak érezhetően lebecsülték a humán érdeklődésűeket. Ma ez már kezd feloldódni, egyre többen maradnak. Persze ennek az is a feltétele, hogy ne csak a lakás vagy munkahely kösse őket ide. A művészetek háza – amely egyben színház is – mellett most hangversenyeket is van hol tartanunk: az új evangélikus templom építéséhez a város a félárnál is kedvezményesebb telekkel járult hozzá, mert megegyeztek, hogy a templom olyan akusztikát kap, amely alkalmassá teszi arra, hogy hangversenyeket is tartsanak benne. Az utóbbi években ugyancsak itt adják át a Pro Cultura Intercisae díjakat.
Szoborpark
– Járt már a szoborparkban? – kérdi Bokor Zsuzsa. – Sétáljon egyet a parton, érdemes.
Az omladékos löszpart széles sávban követi a folyót. A fák között virágos bokrok, és díszcserjék között a kortárs magyar s meghívott külföldi szobrászok egy-egy alkotását helyezték el. Valamennyi itt készült a vasgyárban. A Dunai Vasmű kerítésén belül az igazgató volt az úr, s a munkások asszisztálásával megszületett szobrokat senki sem merte kritizálni, ám a városban senki sem merte vállalni a felelősséget, hogy felállítsák őket. Ott hevertek a partfenntartó vállalat telepén. Egészen addig, amíg a francia kommunista pán egyik tagja ide nem látogatott, és ki nem jelentette, hogy szeretné megnézni. így azután a műveket sebtében összeszedték és gyorsan felállították.
Gyermekmedence
S miközben az időközben nagyra nőtt fák között, a szépen kialakított parkban sétálok, eltűnődöm, ugyan, ki súghatott neki. Lehet, hogy ez sem volt más, mint egy ügyesen alkalmazott dunaújvárosi umbulda?
Fekete Judit
Színes képek forrása: Dunaújváros képekben 2001. című kiadvány
