Jegyzetek az ország margójára

139 0


Magyar Hírlap – 1991. október 5.

Faludy György

Jegyzetek az ország margójára

SZTÁLINVÁROS DUNAPENTELÉBŐL.
A párttitkár nem örült az előző nap kapott táviratnak. Nyolc írót küldenek Budapestről az acélmű­vek látogatására, éppen most, mi­kor a gépek fele sem érkezett meg, a házaknak nincs még teteje és a csapból sárga víz folyik! De azért türelmesen várakozott, míg dél­után három felé megérkeztek nagy kocsiban. Igaz, hatan voltak nyolc helyett, de ott ült köztük Örkény István meg Palotai Boris; ezektől már olvasott valamit. Szívélyesen üdvözölte és végigkalauzolta őket, elébb Dunapentele új városnegye­dében, aztán a gyárban.
Az írók mindent türelmesen végignéztek és meghallgattak, de nem mutattak nagy érdeklődést. A párt küldte őket, tehát jöttek, bár nem nagyon tudták, mi közük né­kik, vagy akár az országnak ehhez a nagyüzemhez, mely majd Len­gyelországból kapja a szenet és az Urálból az ércet. A párttitkárt bán­totta az írók közönye. Két gyárépü­let közt megállt és a Dunára muta­tott, mely szürkés-sárga homokbuc­kák módjára hullámzott előttük. “Meglátják az elvtársak-,” jelen­tette ki – “néhány hónap múlva itt a gyárban úgy folyik majd az acél, mint amott a Duna árja”. Az egyik író röviden biccentett. A többi öt nem törődött vele.
Az üzemi vendéglő különszobájában vacsoráztak, a hat író, a párttitkár és hatan a helybeli veze­tők közül, összesen tizenhárman. Az üzemi dolgokról lassanként egyéni ügyekre tértek át, és a hangulat fokozatosan megjavult. A párttitkár Örkény és Palotai közt ült és a túróscsusza után a szokvá­nyosnál is bőségesebben ivott. “Igaz-e, – fordult Örkény felé, – igaz-e, Örkény elvtárs, hogy a nagy patika a Körúton, a Nemzeti Színházzal szemközt ezelőtt az önöké volt?” – “Igaz”, válaszolta Ör­kény.
A párttitkár egy pillanatig gon­dolkodott. “Akkor én is mondok magának valamit, Örkény úr, – szólt jó hangosan, – lóhúgy folyik majd itt, nem pedig acél”. Volta­képpen ezzel sem mondott semmi újat, mert mindkét gondolat egy­szerre kísértette: hogy nagy acélmű készül itt, és övé, a fiatal párttitká­ré lesz a dicsőség, meg az, hogy ilyen acélműre nincs szüksége az országnak. Az utóbbi gondolatot azonban még nem mondta ki nagy társaság előtt. Most kiszaladt a szá­ján.

 Mi fog itt folyni?

A körülötte ülő tizenkét em­berből néhányan pontosan értet­ték, mit gondol. Akadt, aki megbotránkozott rajta, mások nem hallották avagy nem vették komo­lyan. Fél óra múlva az írók visszaindultak Budapestre, a helybeliek pedig aludni feküdtek. Másnap reggel hét órakor, amikor felesége eléje tette a reggeli kávét, a párt­titkárnak eszébe jutott, mit mondott előző este és elfehéredett. “Mi bajod?”, kérdezte az asszony. “Sem­mi, semmi”, mondta, megcsókolta és dolgára indult.
Az építkezés vezetőivel kellett tárgyalnia, majd a kikötőben, a buszállomáson és a vasútnál akadt dolga. Pontosan tíz órára érkezett az irodába. Titkárnője azzal fogad­ta: öt perccel ezelőtt telefonáltak az Akadémia utcából. Jöjjön fel azonnal a pártbizottsággal együtt. Szóval feljelentettek – gondolta. Ugyan ki lehetett? És mit mondjak védelmemre? Vagy egyáltalán lesz módom védekezni? Hazament, a szokottnál jóval szívélyesebben csókolta meg feleségét és megnézte három hónapos kisfiát, ki ágyában aludt. Most látom utoljára – ju­tott eszébe.
A vezetővel együtt tízen ültek a kis autóbuszon. Kilencen mentek be a pártvezetőségbe: az egyik hi­vatalnok kis szobába vezette őket egy tucat székkel, katedrával, asz­tallal. Üljenek le és várjanak. Pon­tosan fél tizenkettőt mutatott az óra. A párttitkár előrehúzta székét a katedra elé és hallgatott. A többi egy ideig trécselt, azután ők is el­hallgattak. Háromnegyed egy volt, mikor Farkas Mihály honvédelmi miniszter belépett az ajtón. Mind­nyájan tudták: erőszakos, komisz és buta ember kezébe kerültek.
“Súlyos ügyekről van szó”, kezdte a miniszter, miután összefonta kezét a hasán és a párttitkárra nézett, kinek verejtékes lett álla alatt a nyaka. Aztán beszélni kez­dett arról, hogy a Nagy Sztálinnak minden szocialista országban már megvan a maga városa, csak Ma­gyarországon nincsen. “Meddig tűrjük ezt az állapotot? – kérdez­te. Sztálingrád, Sztálino, Sztálinszk, Sztálinabad – Sztálinváros nélkül. Ki felelős ezért?”
A szobában mindenkit nyugta­lanított a behívás, akár sejtették, mitől fél a pártitkár, akár nem. Most túlvilági boldogság öntötte el valamennyiüket. A pártitkár felugrott és azt ajánlotta: nevezzék el Dunapentelét Sztálinvárosnak, de Farkas Mihály lehurrogta: “Ezt a nép hivatott eldönteni, nem mi”, mondta. “Van-e Dunapentelének 20 ezer lakosa?” – “Van”, felelte a párttitkár. “Biztos benne?” – “Biztos vagyok”, válaszolt az, noha egyáltalán nem volt biztos.
Farkas az asztalon heverő cso­magra mutatott. “Ötszáz nyomtat­vány, egyenként 50-50 személynek aláírásra. Mindegyik fölött a kére­lem Sztálin elvtárshoz: engedje meg, hogy Dunapentelét róla nevezzük el. Hat hét múlva, vagyis április 12-én elhozza nékem a 20 ezer aláírást és én továbbítom a generalisszimusznak a csomagot. Figyelmeztetem, hogy csalást nem tűrök. Az aláíróknak kivétel nél­kül dunapenteleieknek kell lenniök. Régi vagy új dunapenteleiek­nek. Megértett?”
A párttitkár mindent megértett és odahaza szétosztotta az íveket 44 pártmunkás között, azzal, hogy négy héten belül írassák alá a köz­ség lakosságával, régi parasztokkal, új munkásokkal, mindenkivel. Négy hét múlva a pártmunkások visszajöttek 16.988 aláírással. Megmondták, hogy az iskolásgye­rekek is rákerültek, de több lakója nincs a városnak. Igaz, hogy na­ponta családostul mintegy negyve­nen költöznek Dunapentelére, de két hét alatt ez sem tesz ki többet, mint 700 lelket. Mit tegyenek?
A párttitkár nem tudott mit válaszolni. Másnap azonban ötlete támadt: próbáljanak az emberei két-háromezer személytől újabb, másodszori aláírást szerezni. A kí­sérlet nem vezetett eredményre. Az ácsok a háztetőről lekiáltották: “már aláírtam!”. A gyermekek az iskolában kinevették a pártalkal­mazottakat; a kofák a piacon elfor­dultak tőlük. Senki nem akarta a nevét másodszor is leírni. A párt­titkár keserűen vette tudomásul a rossz hírt és szobájába vonult gon­dolkodni. Mikor semmilyen meg­oldást nem talált, leitta magát, de úgy sem jutott semmi eszébe.
Negyednap sétálni indult a még kövezetlen utcákon, hátha rá­jön valamire. Nem jött rá. Végül besétált a falu régi temetőjébe és leült egy sírra. Dunapentelét a tö­rök háborúk után svábok népesítették be; a feliratok köröskörül majdnem mind németek voltak. Az idő azon a délutánon hirtelen szinte nyáriasra fordult; ha a gond nem bántja, a párttitkár jól érezte volna magát. A sírkövön vele szemközt Martin Kolbenheyer – 1758-1811 – nevét olvashatta. A nő neve elkopott, csupán a máso­dik évszám látszott még alatta: 1840.
A párttitkár éppen fel akart kelni, hogy hazainduljon, amikor eszébe jutott valami. Farkas Mi­hály “a régi meg új dunapenteleiek” aláírását követelte rajta. Le­het, hogy “régiek” alatt a község itt született, eleven lakóit értette, akik a falu iparosítása előtt is már itt laktak; de ahhoz sem fért két­ség, hogy ezek a halottak itt kör­ben is egytől-egyig régi dunapenteleiek, így aligha vehetik tőle rossznéven, ha embereivel ezek nevét is feljegyezteti a listára.
Másnap mind a negyvenné­gyen kijöttek a temetőbe és 1900 nevet szedtek össze a sírokról. Köz­ben, öt nap alatt, vagy 160 sze­mély érkezett a városba, nagyrészt vasmunkások családjukkal, úgy­hogy a kérelmezők száma 19.050- et tett ki, de még mindig nem hú­szezret. A párttitkár összeszedte az élőket és a holtakat és nem tudta, mit tehet tovább. Újabb, három napi hiábavaló töprengés után egy délután elindult a község öreg pap­jához, nem sok reménnyel. Látták ugyan, de nem ismerték egymást.
Amikor a párttitkár a plébánia kettős üvegajtaján át bepillantott, a plébános kopott, fekete bőrdí­vány közepén ült a terem másik végén és aludt. A kopogást az öreg nem hallotta meg, úgyhogy a párt­titkár belépett a szobába. Az ajtó fölötti kis harang megkondult. A pap kinyitotta apró, kék szemét és néhány pillanatig értetlenül szem­lélte a vendéget. Aztán felállt.
“Jó napot!”, mondta a párttit­kár.
“Jó napot!”, felelte a plébános. “Mit kíván tőlem?”
A párttitkár arra várt, hogy hellyel kínálják, de ez nem történt meg. Az apró, kövér öregember ott állt előtte, nyugodtan, ellensége­sen és kezével kifésülte haját hom­lokából. “Mit kíván tőlem?”, ismé­telte.
“Nem kívánok, csak kérek. Szükségem volna az egyház szüle­tési, bérmálási, házassági és halálo­zási anyakönyvi kivonataira. Meg kell magyaráznom, miért kérem ezeket a feljegyzéseket, mert…”
“Ne magyarázzon”, vágott sza­vába a pap éles hangon. “Engem híveimmel együtt nyolc esztendeje zaklat és üldöz az új állam. Ebből az üldözésből ön is alaposan kivet­te részét, amióta itt van. Semmifé­le anyakönyvi kivonatot önnek én nem adok ki. Jól tudom azt is, mi következik. Nyakamra küldi az ál­lamvédelmi hatóságot, és azok megkeresik, vagy kiverik belőlem, ha tudják, hová dugtam el ezeket a feljegyzéseket. Engem pedig le­csuknak. Hatvankilenc esztendős, vén pap vagyok. Felkészültem rá. Érti?”
“Értem, de nem erről van szó”, felelte a párttitkár és aztán töviről- hegyire elmondta az egész történe­tet, attól kezdve, hogy Örkénynek vacsora után megmondta, mi fo­lyik majd a gyárban. A plébános eleinte gyanakodva hallgatta, de aztán kissé megenyhült, amikor a párttitkár elmondta: még vagy ezer aláírásra volna szüksége, és ezért akarja látni az anyakönyvet, hogy kimásolja a neveket.
“Üljön le”, mondta a pap, és a kis, kerek asztalhoz vezette a szoba sarkában, szilvóriumot hozott és töltött. “Nem érdekem, hogy Dunapentelét egy időre Sztálinváros­nak nevezzék el” állapította meg. “Ennek ellenére hajlandó vagyok segíteni önnek, csak éppen azt nem tudom, mivel. Az anyaköny­vek a sekrestyében 1944 őszén elégtek. Azóta mintegy százhúsz-százharminc nevet jegyeztünk fel. Szívesen rendelkezésére bocsátom ezeket.”
“Nem sokat segít rajtam”, só­hajtotta a párttitkár.
Ittak, aztán a plébános rákönyökölt az asztalra és elgondolko­dott. “Van egy ötletem”, jelentette ki. Az egyik ósdi szekrényhez ment a szoba végében, és bőrbe kötött, kapcsos könyvet szedett ki. Letö­rölte róla a port és az asztalhoz hozta. “A vendégkönyv”, magya­rázta. “Régebben Pozsonyból, Bu­dáról, Esztergomból egyházi szemé­lyek utaztak Kalocsára és megszáll­tak itt. Világiak is akadtak köztük, mint Perczel Mór és mások. Egye­sek két, sőt három napot töltöttek a parókián. Nem mondhatom őket dunapentelei lakosoknak, de azért mégis… Mit gondol?”
“Hány nevet tartalmaz a ven­dégkönyv?”
“Nem tudom, de legalább ezerötszázat.”
“Honnét szedtek össze ennyi embert?”
“A dunapentelei plébániát 17 évvel a törökök kiűzetése után ala­pították 1703-ban. Valóban olyan soknak tartja az évi hat vendéget?”
A párttitkár nem csekély öröm­mel lapozta végig a vendégköny­vet. Elhatározták, hogy másnap el­jön tíz pártmunkással és lediktál nékik vagy ezer nevet. Így is tör­tént. A hét végén a párttitkár felvitte a kérvényező íveket Farkas Mihály honvédelmi miniszternek. A miniszter hódoló levél kíséreté­ben továbbküldte az íveket Sztá­linnak. Sztálin valamelyik hivatalnoka kézhez kapta a küldeményt, papírkosárba dobta Farkas levelét, de megengedte a magyar kommu­nistáknak, hogy Dunapentelét azontúl Sztálinvárosnak nevezzék.
Az utolsó ezer név közt szere­pelt Magyarország valamennyi ka­locsai érseke a XVIII. századból és a XIX. első feléből, akik mind Esz­tergomból mentek le és Dunaföldvárnál keltek át a Duna medrén. A legutolsó név azonban, aki Sztá­lin engedelmét kérte, hogy Dunapentelét Sztálinvárossá keresztel­jék, Savoyai Jenő herceg volt.

A MAGYAR HELYESÍRÁS SZABÁLYAI című kiadvány 219. paragráfusa szerint “a magyar átírású neveket és közszavakat a benne szereplő magyar betűk hangértéke szerint kell olvasni”. Ez azt jelenti, hogy a Tudományos Akadémia Nyelvészeti Bizottsága szabályt al­kotott, mint kell a nem-latin írású nyelvek szavait magyarul írni és olvasni.
Sajnálatos módon e szabályzat arabul és kínaiul éppen olyan pon­tatlanra sikerült, mint oroszul. Az orosz személy- és helységnevek­ben, valamint a közszavakban a magyar akadémiai szabályzat csu­pán az A hangot ismeri el, de nem az Á-t, így Bergyajev-et kell mon­danunk, holott az illetőt Bergyájevnek hívták, míg Anna Ahma­tova nevében öt Á betűt hagytunk el, minthogy neve Ánná Áhmátová volt. Ugyanez érvényes még a személy- és földrajzi nevek százaira.
Mulatságos módon akadémikus nyelvészeink egyetlen egy kivételt engedélyeztek. Sztálint nem mer­ték Sztalinnak írni.

 

Dunaujvaros
Az oldal HTTP-sütiket használ a jobb működésért. View more
Cookies settings
Rendben
Privacy & Cookie policy
Privacy & Cookies policy
Cookie name Active

http://dunaujvarosmesel.hu

Melyek azok a személyes adatok, amiket gyűjtünk és milyen céllal gyűjtjük ezeket

Hozzászólások

Hozzászólás beküldésekor a hozzászólási űrlapban megadottakon kívül begyűjtésre kerül a hozzászóló IP címe és a böngészőazonosító karakterlánc a kéretlen tartalmak kiszűrése céljából. A weboldal külső, DISQUS hozzászólás rendszert használja.

Más honlapokról származó beágyazott tartalmak

A honlapon elérhető bejegyzések külső forrásból származó beágyazott tartalmakat (pl. videók, képek, cikkek stb.) használhatnak. A külső forrásból származó beágyazott tartalmak pontosan úgy viselkednek, mintha meglátogattunk volna egy másik honlapot. Ezek a webhelyek lehetséges, hogy adatot gyűjtenek a látogatókról, sütiket vagy harmadik féltől származó követőkódot használnak, figyelik a beágyazott tartalommal kapcsolatos felhasználói viselkedést, ha rendelkezünk felhasználói fiókkal és be vagyunk jelentkezve az oldalra.

Felhasználói adatok

Felhasználói személyes adatokat az oldal nem gyűjt. A külső hozzászólás rendszerben pedig a felhasználó saját maga rendelkezik a megadott információkkal. Erről a szolgáltatásról bővebben:

https://disqus.com/

A látogatók által beküldött hozzászólásokat automatikus spamszűrő szolgáltatás ellenőrizheti. Ha hozzászólunk, a hozzászólás és annak metaadatai nem meghatározható ideig a rendszerben maradnak. Ennek célja, hogy az összes ezt követő bármely hozzászólás általunk megismertté és jóváhagyottá váljon, azaz ne kerüljön fel a moderálandó hozzászólások listájára.

Kapcsolati adatok

Az oldallal kapcsolatosan az Impresszum oldalon tehetnek fel kérdéseket egy tetszőleges névvel, és egy email címmel, amennyiben választ is kérnek. Ezeket az adatokat a rendszer nem tárolja, csak továbbítja.

Save settings
Cookies settings