Magyar Nemzet – 1951. december 31.
SZTÁLINVÁROS OLVAS
A helyiség legalább húsz méter hosszú, ha nem több.
Balra vadonat új asztalok és székek, jobbra könyvállványok sűrű glédái, mindkét oldalról zsúfolásig rakva könyvvel. Minden állványon nyolc rekesz, így a végeredmény 280 méter hosszú könyvsor.
Ez a sztálinvárosi dolgozók könyvtára és olvasóterme.
Általában csend szokott itt lenni, de most nincs. Most van a “forgalmi idő”, egyre-másra nyílik az ajtó s munkások lépnek be rajta. Kőművesek, betonozok, asztalosok, ácsok, szerelők, útkövezők s a hónuk alatt könyvek. A könyvtárosok asztala előtt vagy hatvan főnyi munkáscsoport torlódott már össze s kiált:
– Visszahoztam a turbinakönyvet!
– Solohovot kérek!
– Mikszáthot!
– Gorkijt!
Valóságos ostrom: Sztálinváros dolgozói könyvekért viaskodnak.
Egy óra múlva mély csend, az asztalok körül vagy harminc ember ül s elmerülten olvas.
Egy magastermetű, öreg férfi – nadrágján mészfoltok – balkezével jó messze eltart magától valami füzetet, úgy sillabizálja.
– Hány éves?
Fölnéz.
– Hetvenkettő.
– Mit olvas?
Mutatja. A “Szovjet Művészet”-et.
– A művészet érdekli?
– Az is – bólint -, de legjobban a természettudomány. A föld titkai, meg a csillagok. A csillagokról már el is olvastam egy nagy könyvet, pedig könyvet már nem nagyon olvasok. Öreg ember vagyok, nincs türelmem hozzá. Csak az ilyen rövidebb írásokhoz.
A szovjet színjátszásról olvasott egy cikket.
– S mit olvasott ki belőle?
– Azt – mondja tömören -, hogy úgy kell játszani, ahogy élünk. Természetesen.
Minden átmenet nélkül:
– Egyedül vagyok itt. A feleségem otthon, a gyerekeim már negyvenöt-ötven évesek, még én is bírom. Hát gondoltam, lejövök, megsegítem az államot. Este itt olvasgatok záróráig.
S hirtelen bemutatkozik.
– Szabó Károly, kőműves.
*
Valami meghitt, jó puhaság van a teremben, szelíd melegség, mintha egy család volna ez a harminc ember. Balra, a harmadik asztalnál, Seres Lászlóné Gorkij “Gyermekéveim”-et olvassa, de oly mindenről elfeledkezetten, hogy alig bírom felrezzenteni.
– Szép?
Felhőköl, egy pillanatra elködlő tekintettel néz rám, némán bólint s már zuhan is vissza a könyvbe.
Egy ipari tanulólány a terem mélyére vonult, könyve az ölében s úgy olvas, hogy könyvére egészen ráborul. Mint egy anya a gyermekére, olyan a mozdulata. Gáspár István, fiatal munkás, valami motor-szakkönyvbe temetkezett bele s úgy olvassa, derékból hajbókolva fölötte, mint a diák a leckét: nyilván tanul; talán motorkezelő vizsgára készül.
Most egy leány: T. Mária. Olyan húszéves lehet.
– Mit olvas?
Fölpillant; szép, szürke szeme van.
– Balzactól a “Goriot apó”-t.
Egy villanásnyi időre megrezzenek, mert Balzac nevét c-vel ejti s a Goriot néma t-jét is hangosan pattantja el, de aztán látom, hogy ez csak a nyers felszín, mert ahogy beszélgetni kezdünk, oly pontosan s oly átjárt lélekkel mondja el Goriot apó történetét, ameddig eljutott benne s oly gyökérig átélten tudja elém állítani a könyvben szereplő emberek jellemét, hogy szinte minden mondatától átborzong rajtam a balzaci remekmű ereje. Olyan mély élménye az egész, hogy a hangja szinte süt. És ez a lényeg. A léleknek ez a mohón kíváncsi felvevőképessége s az életnek az a forró és nagyszerű ereje, amely mindent valósággal újrateremt, ami csak belehullik. Itt pedig Balzac zsenije s műveinek páratlan alakjai hullnak bele.
A kiejtés? Majd hozzátanulja azt is.
*
Egy csoport Lenint és Sztálint olvas. Egy darabig mozdulatlanok, akkor egy fiatalember felüti a fejét s hirtelen beleolvassa hangosan a csendbe a társainak:
“… miért fogja okvetlenül legyőzni a szocializmus a gazdaság kapitalista rendszerét? Mert a munka magasabbrendű formáit tudja adni, magasabb termelékenységet …”
Egy Sztálin-idézetet s olyan hangsúllyal, mintha valami vitát döntene el vele.
Az olvasók ránéznek, erre ő is visszahajlik a könyvére s megint teljes a csend.
Egy idősebb férfi valami ábrákat másol ki egy könyvből a füzetébe. Egy Takács nevű kőműves Don Quijote-n mosolyog magában. Egy fiatal legény, Buzgó Sándor, ha jól értem a nevét, két tenyerébe támasztott fejjel Ázsájevet olvassa.
És Kovács Rózsi?
Tizennyolc éves, fülöpszállási születésű, gyermekgondozónő Czibak András prózai fordítású, képes Odisszeáját mutatja, miközben nyakig elpirul.
– Én ezt olvasom – mondja s puha száján lágyan ül a fény. – Nagyon érdekel a görög irodalom.
– Iskolai végzettsége?
– Nyolc általános, – mondja halkan.
Aztán szinte jajduló vággyal;
– De nagyon szeretnék tovább tanulni! Érettségizni! Egyetemre járni.
Ragyog a szeme.
– Történész lennék! Milyen gyönyörű!
*
Öt kis kép a sztálinvárosi dolgozók könyvtárából. Hatodiknak Neumayer könyvtáros nyilatkozata:
– Tizenötezer kötet könyvünk van, ebből mintegy hatezerötszáz műszaki, a többi irodalom és ideológia. Az olvasók 55 százaléka az ifjúmunkásokból kerül ki. Főként az irodalom érdekli őket, de sokan keresnek technikai műveket is. Kilencven szakfolyóiratot járatunk s a könyvtárban 150.000 szabadalmi leírásunk van. Naponta átlag 140-150 dolgozó jár hozzánk könyvet cserélni. A fiatalság átlag három nap alatt olvas el egy könyvet.
Ezeket mondja, felírom.
A villanyfény szikrázik feleltünk s köröskörül olyanok az olvasó arcok, mintha egy jó, meleg áramlat ringatná s vinné őket legmélyebb álmuk beteljesülése felé.
Dallos Sándor
Így élnek a kubikosok Sztálinvárosban