Szabad Nép – 1953. szeptember 18.
Külföldi tudósok Sztálinvárosban
A margitszigeti Nagyszálló előcsarnokában történt ez a kis epizód, a Tudományos Munkások Világszövetségének tanácskozásainak küszöbén. Két ember találkozott itt, épphogy lerakták útibőröndjeiket, az érkezés pillanatában: Joliot-Curie és Oparin szovjet professzor. Két szenvedélyes ember találkozása. Oparin mindjárt Joliot-Curie egészsége felől érdeklődött, mert tudta, hogy a nagy francia tudós a közelmúltban gyengélkedett.
– Már meggyógyultam – felelt Joliot-Curie, és élesremetszett, szellemes arcát, feledhetetlen tekintetét gyermekien meleg mosoly járta át. – Vigyázok az egészségemre, mert a békéért még sokat kell dolgozni. Egyszerű mondat, de jelmondatnak is szép.
★
Ezt a történetet akkor beszélték el, autóúton, amikor a tudósküldöttek autói, autóbuszai Sztálinváros felé húztak. A tanácskozások befejeződtek, a szélrózsa minden irányából ideérkezett vendégek tanulmányozzák Magyarországot, a dolgozó nép új életmódját. Jószándékúak, érdeklődőek. De azért jó néhányan e tudósok közül magukkal hoztak útipodgyászukban némi előítéletet is. Annál izgalmasabb, érdekesebb találkozni a valósággal, különösen olyan embereknek, akik a tények világában élnek s akik eredményeiket is állandóan ellenőrzik. Ez a fajta kételkedés, pontosabban, a bizonyosság vágya a tudomány hitelességét segíti.
Sztálinváros nekünk, “belföldieknek” is állandó meglepetéseket nyújt. Olyan, mint a növekvő gyermek, aki szüntelenül kinövi ruháját, cipőjét s ezzel szülőinek örömet s egyben gondot is okoz. Sztálinvárosi aforizma lett: ezt a házat tegnap még nem láttam. S ez a ház csekély négyemeletes, s már laknak is benne. Hogyan érzékeltessük ezt a növekvést a külföldiekkel, akik három esztendő eredményét egyszerre kapják.
Az autók átgördülnek az “Aranyvölgyön”. Nevét onnan kapta, hogy régebben itt arany után kutattak a penteleiek, de csak bronzot és cserepet találtak. Az “Aranyvölgy” már a múlté és az arany “titkának” ismerője, akit varázslatos tudományának megfelelően csak táltosnak neveztek a falusiak, maga is elvándorolt a titkok nyomába – a föld alá. De ez a völgy vezet a tegnapból a mába, a régi Penteléből Sztálinvárosba – a holnap városába.
Kis felköszöntő után a vendégek már a vasmű elkészült és épülő óriásai között járnak. Angolok és kínaiak, szovjet emberek és skandinávok, bolgárok és franciák – megannyi kis csoport, tele a megismerés izgalmával. Az ember érzékelő műszerei megfinomulnak, előtérbe lép a látás, a hallás, a megismerés minden érzékszerve. Rengeteg a kérdés, a megjegyzés, sűrűn hallani a gyors impressziók keltette hangokat.
Az MNDSZ (Magyar Nők Demokratikus Szövetsége) kongresszusának külföldi és magyar résztvevői Sztálinvárosban /1952. május 27.
fotó: MTI/Molnár Edit
A Duna fölé ereszkedő teraszon, a fensík kiszögelésén egy író mutatja a szemközti akácos, szelíd, dunamelléki tájat.
Ez Petőfi országa – mondja darabos angolsággal, de büszkén. Az angol újságíró szemében az ismerősnek szóló fény gyullad ki.
Ezután a várost járják a vendégek. Az emberi élet új, meleg kis otthonaiba kopogtatnak, tán még nagyobb érdeklődéssel, mint a gyárlátogatáskor. A Május 1-utca 14-es háza előtt, a kapuban, három úttörő áll. Nemrég tértek haza az iskolából. Formás, egészséges gyerekek. Szüleik dolgoznak, ők mutatják meg a lakást. Andics Sanyi rátartian mutatja a szobáját: “Itt mi lakunk, gyerekek”.
Bárhová szabad a belépés, az emberek szívesén fogadják a külföldi vendégeket. Tudják, hogy Nyugaton sok valótlanságot összeírnak az életükről, szeretnék most ezeket a híreszteléseket személyesen megcáfolni.
A város nagyon tetszik. De a stílusról kis vita alakul. Valaki közbeszól: az építkezés legnagyobb hibája, hogy nem fejezi ki a nemzeti jelleget. Sok itt a kozmopolita elgondolás. Bornál professzor közbeszól:
– A rendelőintézet valóban zűrzavaros elgondolás. De a belseje: a benne folyó gyógyítómunka szép, nagyszerű. A nagy épületeknél az a baj, hogy valójában nincs semmiféle stílusuk – semlegesek.
Este van, hazaértünk. Rendezzük gondolatainkat. Vendégeinket erősen foglalkoztatja a kirándulás. A valóság tényei tévhitet, előítéletet oszlatnak el. Az élmény nem egyszerre nyílik ki az emberben, egyik részlet követi a másikat és aztán kialakul az egész. Valaki angolul megjegyzi,:
– Otthon gyakran hallottam, hogy itt akadályozzák az embereket a szabad mozgásban. Ha valami akadályozza az embereket ebben, az nem egyéb, mint a túlzsúfolt közlekedés.
Nagy nevetés.
Garancz Magdolna, Barna Mária és Lógó Erzsébet falaznak a választási békeversenyben résztvevő építkezésen. /1953. április 23.
fotó: MTI/Kovács Lajos
Egy nap Sztálinváros vasi építői között
Yves Legrand, a párizsi Természettudományi Múzeum fizikai laboratóriumának tanára arról beszél, hogy milyen tévhitek élnek a hazájában mirólunk. Annál nagyobb az öröme, hogy mindenfelé boldog, szabad emberekkel találkozik.
Sztálinvárosra terelődik a szó.
– “Öreg” ország polgára vagyok, s számomra különös meglepetés, hogy egy város ilyen gyorsan nőtt ki a földből.
Legrand professzor három lakásban járt Sztálinvárosban. S most azt mondja: az a kívánsága, bárcsak a párizsi lakosság legnagyobb része – amely lehetetlen lakásviszonyok között él – a sztálinvárosiakéhoz hasonló lakásokba költözhetne.
Különösképpen megragadta gyárépítési kultúránk. Franciaországban ritka dolog az – így mondja – hogy egy teljes nagyüzemet egyszerre építenek fel. Ott rendszerint egy-egy üzemet hosszú időn át bővítenek, toldoznak, foltoznak.
Most arról beszélgetünk, milyen Franciaországban a tudományos kutatás lehetősége.
– Nem elegendő – mondja. – Nincs elég pénz a kutatás céljaira. Az indokínai háború elnyeli ezeket az összegeket.
Hull fiatal kanadai geofizikus, aki csak 1950-ben végezte Torontóban tanulmányait, a tudomány társadalmi szerepéről beszél. Elmondja, hogy Kanadában már ötven esztendő óta tervezik egy öntözési rendszer megépítését a prérividékeken. Ez azonban csak gondolat maradt, a gondolat tudományos kidolgozása késik.
A sztálinvárosi kirándulásról így beszél:
– Engem nagyon érdekel országom természeti erőforrásainak fejlesztése. S ezért nagyon örülök, amikor látom: egy másik ország milyen sikeresen dolgozik területének gazdasági fejlesztésén, hogy a nép szükségleteit kielégítse. Engem az ragadott meg, hogy Sztálinvárosban valóra válik egy fejlett iparú város felépítése.
A sokat hangoztatott “vasfüggöny” kérdésére terelődik a szó.
– Mindaz, amit itt, Magyarországon láttam, furcsává és nevetségessé teszi a vasfüggönyről szóló meséket.
Kedves, nyurga, nyakigláb ember Hull, Bírnál professzor egyik legkitűnőbb munkatársa. Csupa közvetlenség és jóindulat; – Talán csak azt jegyezném meg bírálatként – mondja – hogy kisebb háztömböket kellene építeni Sztálinvárosban. Levegősebbé kellene tenni a lakónegyedeket, kertváros jellegűvé.
S mint kedves, szeretettel teli búcsúszót, fűzi hozzá:
– Engem a magyar munkások nagyon emlékeztetnek szülőhazám, Nyugat-Kanada munkásaira. Azért is szerettem meg őket ilyen rövid idő alatt.
J. G. Crowther tudományos író, a Tudományos Munkások Világszövetségének főtitkára arról beszél; milyen mély hatást keltett benne Sztálinváros szép fekvése. – A Duna friss levegőjének áramlása, a kedves vidék, csodálatos környezetet ad egy ipari városnak.
Az angolok szeretik tréfával fűszerezni mondataikat. Ő sem késlekedik.
– Számomra az a legfontosabb – mondja – s ősz haj keretezte arca éppoly mosolygó, mint amit mond – hogy Sztálinváros látványa megfiatalított. A harmincas esztendőkben, az első ötéves terv idején sokat tartózkodtam a Szovjetunióban, és Sztálinváros arra az időre emlékeztetett engem.
– Az egész építkezés életet és növekedést mutat. A gyerekek, akik vidáman szaladgálnak az utcákon, vagy a levegő, amely a folyam felől árad, ugyanúgy erőt és életet sugároznak, mint az épülő gyár és új gépei.
A Zoja brigád női tagjai földet lapátolnak az épülő Sztálin Vasműnél. /1953. augusztus 5.
fotó: MTI/Zinner Erzsébet
Sok szó esik az angol tudományos hét jelenlegi helyzetéről.
– Az angol tudománynak éppúgy, mint minden tudománynak, küzdenie kell a tudományos eredmények békés célokra való felhasználásáért. Az angol tudósoknak egészen különleges a felelősségük. Igen sok tudományos eredményünket felhasználták az amerikaiak – mondja. – A nukleáris-fizika alapjainak lefektetése például jelentős részben Rutheford angol tudós nevéhez fűződik. Ez az atomfizika kifejlődésének alapja. Az amerikaiak felhasználták az angol tudós eredményeit, de a továbbfejlesztés adatait már nem közölték velünk. A tudósoknak minden országban arra kell törekedniök, hogy együttműködjenek és segítsék egymást, az emberiség érdekében, mert közös tapasztalatcsere esetén a tudósok előbbrevihetik az emberiség ügyét. A Tudományos Munkások Világszövetségének éppen az a funkciója, hogy segítse és előbbrevigye a tudományos tapasztalatcsere kifejlődését.
– A budapesti tanácskozásnak éppen abban rejlik nagy jelentősége, hogy a világ minden tájáról összegyűlhettek itt a tudomány kiváló képviselői, s a lehető legjobb munkakörülmények között hozzájárulhattak a tudomány egységének kialakulásához.
A Szakszervezetek Országos Tanácsának (SZOT) francia és svéd vendégei megtekintik az épülő várost. /1952. augusztus 10.
fotó: MTI/Kovács Lajos
Az acél és a szén városa 1953-ban – angol szemmel
Így beszélnek nyugati vendégeink a sztálinvárosi kirándulásról. S persze az élmény elindítja a párhuzamot, a képzettársítások egész sorát. A tudomány nyugati képviselői láthatják, tapasztalhatják hazánkban, milyen erővé válik a tudomány, ha a nép szolgálatába állítják. S látják, tapasztalják, mit jelent, ha egy egész társadalom áll a tudomány mögött.
Mert a tények, a valóság tényei a béke leghívebb diplomatái.
Vészi Endre
