Magyar Nemzet – 1959. január 11.
Somogyi József, Kossuth-díjas szobrászművész a “Kubikos” című alkotásán dolgozik
(1955 Béke és Szabadság-Dolezsál)
Portré a szobrászról
Dózsa-feje van.
Lángoló, fekete.
Az emberről első benyomásom: szelíd. A második, hogy vad.
Hogyan?
Mondatai simák. A mozdulatok oly könnyedek. Udvariassága tökéletes. De minden betűje mögött indulat feszül. A vessző mögött is szenvedély van. Legsimább mondata egyszerre félbeszakad, az asztalra könyököl, tenyerébe temetve fejét.
A javából való. Nem langyos ember.
Negyvenkét éves. Kossuth- díjas szobrász: Somogyi József. A budapesti Képzőművészeti Gimnázium tanára.
Érintkezése a nagyvilággal: nemrég járt Brüsszelben, ahol aranyérmet nyert, s két éve – először életében – megnézte Michelangelót otthon.
Két lánya van. A Csillaghegyen lakik. A gimnáziumtól kapott egy nagy szobát – ez a műterme.
Itt hideg van és hőség van. Fizikailag van hideg. A mondatai azonban gyújtanak.
Most nagy alkotásra, a Tanácsköztársaság egyik emlékművére készül.
Reggel van randevúnk, de – “ezer bocsánat” – Csillaghegyen felejtette a szoba kulcsát. Először történik meg velem, hogy álkulccsal hatolok be egyik Kossuth-díjas művészünkhöz.
Közöttünk, az asztalon, nem anyag van, vizes rongy és öntözőkanna, ahogy ez műteremben szokás.
Csak egy sperhakni. Azt nézegetjük.
Azután előveszem a magam különbejáratú tolvajkulcsát. Be akarok hatolni egy ember életébe.
Somogyi József tanulmánya – Gyümölcshordó lány
Az arany
A kor kérdésére, “ki merre tart”, így felel:
– Minden idők minden Mecénása megadta a témát, akár Medici, akár Gergely pápa volt a neve. A mai Mecénások is megadják a témát.
Kit ért, kérdem, a “mai” fogalom alatt? A munkásosztályt, feleli.
Erre tart.
De honnan jött? Milyen világ él benne, mi muzsikál – elhalóban – a szív kamráiban, s hol volt a forrás, mely megfürdette – elsőnek – a nyíló eszméletet?
A vizet és az aranyat említi meg. Tízéves korában családjával Ásványráróra került, s azóta…
– Él és zeng bennem – most már örökre – ez a világ. Felszívott Az apró szigetek, aranyak, füzes alagutak, gémek, kárókatonák, omlós partok, fák, azok a kék egek!
Édesanyja postamesternő volt Ásványrárón, ma is ott él nyugdíjban és özvegyen, és talán soha-soha nem fogja megbocsátani, hogy a fia nem postamester lett Ásványrárón, hanem Kossuth-díjas Pesten. Ásványráróra pedig Burgenlandból kerültek, de hogy egy része osztrák terület lett, odahagyták, mert…
– Apám szegény szittyául beszélte a németet.
S most tessék megnézni a szobrain a csendet, a fákat, az alakok mellett, a kis állatokat, azok: szigetközi fák, az a volt-világ, az ifjúság, az elmúlt, de nem feledett; az első hang, melyet még akkor is hallani vélünk a hegytetőn, mikor már széttört a völgyben, a porban, odalent.
A vincellérbogár
S mi a visszfénye annak, ami volt. A művész azt mondja, a vincellérbogár.
Mert mindenki keresi a hangot, mely szíve húrjának megfelel. Miféle hang ez? Az egyetlen, mely mellett boldogok vagyunk.
S nála ez a vincellérbogár.
Ne nevessék ki sem őt, sem engem. Kell a vincellérbogár!
– A Keleti Károly utcában laktam. Múltak az évek és mindig porosak voltak a fák. Kiköltöztünk Csillaghegyre, ahol van három pulim, tíz tyúkom, virágom, ahol ugatnak a kutyák, békák brekegnek, szól a békési harang, s estidőben, mikor az ember eszmél és pihen, megszólal a furcsa kis vincellérbogár, egyetlen szólammal, ez a tücsökcirpeléshez hasonló picike zene, s ez minden lelki húrt megpendít bennem…
Somogyi József tanulmánya – Anyaság
A koreai fiú
S ez a férfi, aki ennyire anyaföld-szerelmes, akinek egy árva magyar vincellérbogár egyhangú szólama a legszebb zene, mélyen nemzetközi is, ha megérinti az emberiség üzenete. És azért nemzetközi, mert igazán magyar.
Kossuth-díját többek közt “Koreai fej” című művéért kapta. De ki viselte ezt a koreai fejet?
– Kim Pan Dok, egy fiú – feleli. – Nálunk volt deák. Lénye emberileg is, formailag is megragadott.
– Különös gyerek volt. Arcán furcsa, rejtélyes szomorúság ült. Valami kifürkészhetetlen állandóság állapotában élt. Mikor hozzá szólt valaki, az ember nem tudta, hogy a szavak érzelmileg mennyire hatnak rá. Ezt látni soha nem lehetett. Udvarias volt, s mérhetetlenül szerény. A legtöbb, amit megtett: nagyritkán mosolygott. Zárt ember volt és egész. Egyéniség.
A terakotta fejet, mely elragadta a múlandóságtól ezt a megrendíthetetlen fiút, a koreai Kim Pan Dok magyar deákot, a külügyminisztérium vásárolta meg.
A martinász
Vajon a fűzfák suttogása, melyet annyira szeret; levelek lágy zenéje, mikor bársonyosan eloson a szél; vajon ez kizárja az életből az acél zuborgását, ezt a forró, kemény zenét?
Nem hiszem. Somogyi József pályájának egyik nagy élménye egy pogány isten volt. Csepelen látta meg.
– És véletlenül. Szomjasan, éhesen vándoroltam. Beléptem a Martinba. Csapoltak. Áradt a forróság, kénszag, gőz. A légkör vonzott és lökött. Akkor láttam meg Pozsonyi martinászt, vasrúddal kezében, a kokillák között. Pogány istenként hatott. Félelmetesen nagyszerű volt. S az egész olyan, mint az égiháború. Bensőm remegett. Félelem töltött el, s valami megszállott alázatosság. Mondjam? Nyomasztóan szép volt az egész.
Ebből a pillanatból pattant ki a szikra, mely megformálta és bronzba öntötte Pozsonyit. A szobor Sztálinvárost díszíti, kisebb változata a Szépművészeti Múzeumban van, s egy harmadik… előttünk, a műterem egyik szegletében. Sudár és sovány férfi. Kezében vasrúd. S a lényben iszonyú erő!
– Az életben milyen volt?
– Köznapi. Nem sértő ez?
– Nem az.
– Napi több liter vizet kiizzadott, napi két liter bort megivott, szerette a nőket, jól dolgozott, elég sok pénze volt, ha rosszul számolták el a normáját, dühös volt, s egész egyéniségével – bár élte minden rezdülését én sem ismerem – ehhez a rendhez tartozott.
– S milyen kötőleg hatott rám, mikor egy pesti gyár igazgatója, maga alacsony, hízásnak indult férfi, nem engedte felállítani szobromat a gyára előtt azzal, hogy én hazudok, mert a szocializmusban nincsenek sovány emberek! Kérem. Egy martinász egy dantei valamiben él, napi több liter veríték hagyja el, s milyen hazug lett volna mosolyogva ábrázolni őt… Különben … soha életemben nem láttam kövér martinászt.
A nagyapa
Én minden embernél azt szeretem először kitudni: kit szeret igazán? S tud-e szeretni? Somogyi József a nagyapját szerette mindenekfelett. Nagyapa jó volt és nagyszívű, az idők atyja, s kissé cinkos is.
– Vele esküdtem össze.
Nyugalmazott állomásfőnök volt és Klastrompusztán lakott. És méhész volt, mindenek előtt. Tavasszal két vagonba berakta százötven méhcsaládját, s hazajött ősszel. A bakterek valamiféle magyar lármafával üzentek neki: hol virít a bíborhere, merre nyit az akác? Ez a nagyapa volt az első Mecénás, mint Gergely pápa valamikor.
– Viaszt adott.
Ebből születtek az első alakok, emberek, állatok, virágok, fák – s mikor a mama jogra adta őt, s ő a jogról kimaradt és Aba-Novák szabadiskolájába iratkozott, nagypapa fedezett. S mikor már nem fedezhetett, a mama annyit kérdezett: “És mikor kollokválsz Aba-Nováknál?” – “Itt nincs kollokvium”, Akkor mi van?
Művészet és láng és ámulás. De ezt már nem értette a szegény mama.
Az ember azonban nemcsak álom – élet is. Sorrendben s majdnem betű szerint vagyok köteles elmondani, hogy Somogyi József hogyan vallott terveiről s művészi hitéről. E vallomást meg nem szakíthatom; a tisztelet nem engedi.
– A budai Török utca és a Frankel Leó utca kereszteződéséhez, a háromszögletű térre, az új bérház elé – megbízásból – új szobrot tervezek. Már dolgozom rajta. Miután ez fürdőnegyed – napozó nőre gondolok.
Tanács-Magyarország
– Foglalkozom egy tanácsköztársasági emlékmű gondolatával is. Salgótarján hívott meg a pályázatra. Azt hiszem, az a legfontosabb, hogy megtaláljam azt a térbeli és formai rendet, mely megközelíti ezt a történelmi kort. Én olyat akarok teremteni, mely mellett nem mennek el az emberek közömbösen. Hanem megállnak, mert gondolkodásra kényszerültek. Egy szobor meg kell állítsa az embert, bájával vagy szépségével, vagy drámai indulatával. A tanácsemlékmű nyúljon le, a szemlélődő után… Hiszem, hogy ezt a témát csak a legmaibb kifejezési eszközökkel lehet úgy megfogalmazni, hogy legalább valamit kisugározzon (ő szuggerálást mondott) e drámai korból.
– Az én célom – minden munkámban – hitet tenni emberségem és az emberség mellett. Nem hagynak érdektelenül azok a művészeti törekvések, melyek a világ bármely táján alkotó művészeket foglalkoztatják, s nem vagyok közömbös semmiféle kísérlettel szemben sem. Azt gondolom, hogy ezek a kísérletek akkor teljesednek ki, mikor megtalálják az egyensúlyt az új forma s az emberség viszonya közt. Új kifejezési formarend születik, de ez nem lehet emberellenes.
A nagy lélegzet után beszökik a csend. Az asztalra nézünk, hol a sperhakni hever.
Vajon az én tolvajkulcsom nem rozsdás? Kinyitotta őt?
Ruffy Péter
