Élet és Tudomány – 1964. január 3.

Somogyi József Martinásza

Somogyi József Kossuth-díjas szobrászművész Martinásza az új magyar művészetnek kiemelke­dően szép munkásábrázolása. Hősét nem a munka hevében jelenítette meg a mester, hanem amint fárasztó foglalatoskodása közben néhány pillanatra megpihen. Teste szinte mértani pontossággal van megszerkesztve, komponálva, a kezek és a lábak ellentétes mozdulatai mintegy kiegyenlítik egymást. A felület mintázása érzékletesen valósághű. A mellen a foszladozó ing apró ráncokban simul a munkahelyiség hőségében verítékező testre, a nadrág durvább szövete már vaskosabban gyűrődött, a bőrkötény pedig ritka és éles redőkben követi a fölemelt láb mozdulatát.
Mesterünk “nem szépí­tette meg” érzelgősséggel a munkás alakját. S ez annál megbecsülendőbb erény, mert alkotása az ötvenes évek első felében készült amikor a hamis “Idealizálás” általános gyakorlattá mondhatnók előírásos követelménnyé vált képzőművészetünkben. A szikár ter­metű martinász mellét nem duzzasztja a színpadias “ön­tudat”. Karjának, mellének izmait szívóssá edzette a nehéz testi munka, így hát ezek inkább inasak, mint húsosak, s pihenőben is érződik belőlük az erőfeszí­tés fáradalma.
Hősünk testartása mégis büszke, magabiztos, valóban szinte sugározza az öntudatot. Jobbját csípőre tette, magasra emelt bal karjával keményen mar­kolja a vasrudat, lábát szé­lesen szétterpeszti. Moz­dulatai határozottak és ki­mértek – alakjából erő és nyugalom árad. A jobb lábon nyugvó törzs függő­leges tömbje szilárd támaszt ad a szerteágazó végtagok­nak, amelyeknek erővona­lai belső mozgalmassággal, drámai feszültséggel telí­tik a szobrot. A jobb kéz szétterpesztett ujjai, még inkább a csontos arc ke­mény vonásai meg az élesen figyelő szemek egyértelműen elárulják e feszültség természetét. Azt, hogy a pi­henő vasmunkás tétlensége csak látszólagos. Testének nyugalmas formái éreztetik a fáradságos tevékenység félreismerhetetlen nyomait. De nemcsak az elmúlt, hanem az eljövendő munka idegfeszültsége is bennük izzik: emberünk készen áll arra, hogy bármely pillanatban folytassa erőfeszítő munkáját. Alakját szinte látni véljük, amint meg­fontolt és erőteljes, széles mozdulatokkal megérinti vasrúdjával az izzó kemence ajtaját. Éppen a megszokott, “vérévé vált” lendületes mozdulatok teszik tartását pihenő állásban is annyira határozottá, magabiztossá. A mester a munkásemberek egy bizonyos csoportjának és ritmikusan ismétlődő munkamozzanatainak egy olyan fölemelően jellegzetes pillanatát leste el, amelynek szoborbaformálásával, kköltői tömörítésével szimbólumot teremtett, típust jelenített meg. Mégpedig viszonylag kis méretben is monumentális térhatásút!

A Magyar Művészeti Akadémia riportjában Feledy Balázs művészeti író Somogyi József szobrászművész két alkotását mutatja be. Elmondja, miért kellett hét évet várni arra, hogy Somogyi egyik legismertebb művét, a Martinászt fel lehessen állítani 1960-ban Dunaújvárosban. A szobrászművész egyedi emberábrázoló tehetségének másik példájaként a Korpuszt említi, mely híven fejezi ki kevésbé ismert biblikus mivoltát.


Két levél egy szoborról

Dunaujvaros