Ahogy betoppanok a sztálinvárosi Úttörőzenekar próbájára, sajnálattal veszem tudomásul, hogy a zenekarvezetője, Dobrik Zoli bácsi nincs jelen. Betegsége miatt elutazott, de a IV. gimnazista fia szívesen és hozzáértéssel végzi elhelyette is a munkát.
Az első, aki utamba akad, Máryi Lajos pajtás, tőle kérdezem meg, milyen számra készülnek most.
– Legutoljára az Internacionálét tanultuk. Mai anyagunkat még nem ismerem – mondja kissé megilletődve.
– Hány számot tudtok már? – kérdezem újra az egyik pajtástól.
– A himnuszokat kivéve tíz indulót tudunk – felelik egyszerre.
A karmester beintésére rázendítenek a “Castaldó” című indulóra.A zenekar túlnyomórészt lányokból áll. A klarinét-szólót Harpakker Éva játssza. Ő és Kereszturi Rózsa a legrégibb zenekari tagok.
A zenekar eddig elért sikereire Juhász Anna emlékezik.
– 1956-ban a megyei úttörőtalálkozón első díjat nyertünk. Pedig akkor még csak egyéves volt a zenekar. Az első bemutatkozása nem sokkal előbb, május 1-én volt. Az azutáni szereplésekről nehéz lenne beszámolni, mivel nagyon sok volt. Szerepeltünk már a rádióban is. Legutóbbi nagyobb sikerünk a táncfesztivál alkalmával volt, de a november 7-i ünnepségen is kivívtuk a hallgatóság tetszését.
Hogy repül az idő!
Mintha csak tegnap lett volna, hogy lányom egy hatalmas hangszerrel tért haza, s azt mondta: “Apa, én mától kezdve trombitálok.”
Trombitálsz? – gondoltam magamban hitetlenkedve, mert el sem tudtam képzelni, hogy egy kislány kezében megszólaljon a roppant réztrombita.
De megszólalt, s méghozzá hogyan! Sosem felejtem el az első skálázások izgalmát. A szomszéd lakók úgy verték a falat, hogy rengett belé a ház, s többen közülük sirvafakadtak tehetetlen mérgükben. De hiába. Gyakorolni kellett, hogy a május elsejei felvonuláson jól menjenek az indulók, s a szomszédok is büszkén mondhassák: “Ez Igen… Ezért érdemes volt szenvednünk.”
Így vonult be otthonunkba a sárga fényű öblös hangú réztrombita, s évekig ott állt a könyvszekrény mellett, a tangóharmonika és a hegedű szomszédságában. Már azt hittem, sosem válunk el, s lám egyszer mégiscsak elérkezett a búcsúzás ideje, amikor leányom azzal állt elém, hogy: “Apa, én már mától kezdve nem járok úttörőzenekari próbákra, mert kinőttem a sorból…” Egy pillanatig nem akartam elhinni, hogy ilyen gyorsan elrepültek az évek, de aztán beletörődtem, s beláttam: ez a dolgok rendje. A gyermekcipő elkopik egyszer, a ruha szűk lesz, a pirosnyakkendős úttörő KISZ-taggá serdül fel, s a réztrombita gazdát cserél.
Leányom az idén, áprilisban, felszabadulásunk évfordulójának hónapjában tölti be tizenötödik évét. Vagyis egyidős a szabadsággal. Ez a tizenöt esztendő dús marokkal szórta számára a lehetőségeket: balett, úttörőzenekar, zongora, harmonika, s a nyári táborozások, üdülések gazdag sora váltakozott fiatal éveiben. Annyi élmény és annyi kincs, amennyiről mi – régvolt gyerekek – álmodni sem tudtunk azelőtt. Talán ezért is gondolunk olyan megindultan a levetett balettcipőkre, vagy a tovaadott réztrombitára.
Igen. Ezért búcsúzom most én is olyan meghatottan tőled, sárga fényű, öblös hangú, kedves hangszer, F-tuba!
Nehéz a válás. De azt tartja a szólásmondás, hogy minden rosszban van valami jó is.
Ez igaz.
Ezentúl legalább nyugodtabban alszanak a szomszédok.
Hogy meddig? Nem tudom. Mert a lányom ma azzal az újabb ötlettel állt elém, hogy: “Apa, én holnaptól kezdve szaxofont tanulok.”
Hát ez még mindig jobb, mint a bőgő.
– Kik a leglelkesebb tagok? – teszem fel az újabb kérdést.
– Erre nehéz válaszolni, illetve túl könnyű: mind!
És ez a “mind” kedves a fülnek. Jó hallani, hogy a zenekar minden tagja szívügyének tekinti a munkát, és érzi, hogy az ő jó vagy rossz szereplésétől is függ a zenekar sikere.
A zenekar eddig sok alkalommal szerepelt. Reméljük, a további nagy szorgalom és igyekezet újabb sikerek alapjait biztosítja.
