Dunaújvárosi Hírlap – 2013. október 11.
Akkor és most – a szocreál
Ez az egyetlen város az országban, ahol egy korszak ilyen érintetlenül megmaradt
Szente Tünde
A művészi hitelesség, a belső meggyőződés, az egyediség hiányzott a szocreálból, mégis készültek olyan alkotások, amelyek kiállták az idő próbáját – magyarázza Pálfalvi János grafikusművész. Jelképpé vált szobrok, díszített épületek között szemléztük szocialista realista örökségünket.
Pálfalvi János: “Kidobni azt, ami egyszeri és egyedi, az ország ellen való vétek. Ez így is nemzeti kincs.”
– Minden diktatúra az ideológiája számára a művészetet propagandaként használta. “A Hitler művészei” című filmben döbbenten láttam, hogy a hitlerista festők stílusában, szemléletében a későbbi szocialista műveket idéző alkotásokat hoztak létre, izmos munkásfigurákkal, öntudatos asszonyokkal – mondja Pálfalvi János. – A főiskolán nem is nagyon esett szó szocialista realizmusról. Amit itt csináltak, arról nem tudtunk, az Pesttől távol esett, a Filmhíradóban átadásokról tudósítottak. A Ferenczi Múzeumban 1956 elején szovjet képzőművészeti kiállítást rendeztek, amit főiskolásként megnéztünk. Annyit tudtunk, hogy az avantgárd idején a szovjet művészek az élvonalban voltak, ezért azt hittük, hogy modern dolgokat látunk. Erre kiderült, hogy rossz, hatalmas méretű képeket állítottak ki, a szovjet tudományos akadémia negyvenvalahány professzorának fényképszerű képmásait megfestve. Egészen mást kaptunk, mint amit vártunk, a kiállítás nagy fölháborodást keltett. A tanáraink a főiskolára meghívtak három szovjet művészettörténészt, s várták, hogy a látottakat dicsérjük. Néhányan elmondták, hogy ez tömény giccs, ennek a művészethez semmi köze, ezek tisztán politikai illusztrációk. Két főiskolást ki is rúgtak miatta. Ez már az 1956-os őszi események hangulati előkészítése volt…
– Az építészetben a szocreált hogyan definiálhatjuk? Akad olyan, aki azt állítja, hogy mint művészeti stílus, nem is létezik.
– Olyan művészeti stílus valóban nincs, de ilyen igény és módszer volt, úgy hívták, hogy tartalmában szocialista, formájában realista. Egyre nagyobb nyomás nehezedett a művészekre, hogy szocialista műveket készítsenek. Ez egy “csinált szocialista mesevilág”, egy mitológia volt, ami azt sugallta az emberek felé, hogy jobb jövőben fogunk élni.
 |
 |
| Kiss István szobrászművész Lenin-szobrot mintáz Dunaújváros számára /1970. február 28. fotó: MTI/Szebellédy Géza |
Felszabadulási emlékmű – Kiss István Kossuth-díjas szobrászművész alkotása, mely Dunaújváros 25. évfordulójára készült el /1975 fotó: MTI/Horvát Péter |
 Lenin-szobor Dunaújvárosban |
Galambok és városkép |
– Nekünk Kiss István készített Lenin szobrot, és övé volt a Galambok szobor. Már egyik sem áll…
– A Galambok felszabadulási emlékműnek készült már a hetvenes években. Nem volt az rossz, szerkezeti problémák miatt bontották le, leestek a galambok, féltek, hogy valaki fejére esik a béke… Visszakanyarodva az ötvenes évekbe, Révai József kultúrpolitikus erőltette a szocialista realista irányt. Akkoriban törvény volt rá, hogy minden építkezés befektetési összegének egy ezrelékét közterületi műalkotások létrehozására kell fordítani. A művészek tülekedtek a megbízásokért, itt az számított, hogy ki kinek a kicsodája, ki párttag.
– Somogyi József hogyan került a várossal kapcsolatba? Több szobra is áll köztereinken, köztük a legismertebb a Martinász.
– Az egyik legtehetségesebb fiatal szobrásznak számított a háború után. Nem sokat foglalkozott a politikával. A Martinász szobra úgy került városunkba, hogy a megrendelőnek nem nyerte el a tetszését, egy pesti telephelyen feküdt, tyúkok mászkáltak rajta… Kádár János kiment Lengyelországba, hogy találkozzon Gomulkával, ajándékba vitte a Martinász kicsinyített mását. A lektorátusi elvtársaknak elkezdett ketyegni az agyában, “ha Kádár elvtársnak jó, akkor mi lenne, ha a kezünket rátennénk a szoborra”. Ott szakemberek ültek, s tudták azt, hogy a szocialista realizmusnak ez a szobor egy kiemelkedő teljesítménye.
Somogyi József Martinásza a szocialista realizmus egy kiemelkedő teljesítménye. Az “utókor”, a mai városvezetés gondoskodott róla, hogy az alkotás méltó körülmények közé kerüljön.
Az elemekkel küzdő figurát mintázta meg Somogyi. Megkérdezte a lektorátus, hogy nem lenne-e kedve a városnak felállítani? Végül is a vasmű és a város felezési pontjára került. Somogyi egy korábbi szobrát, az Öntelt mackót még az ötvenes évek elején készítette, amikor a Parlament elé az oroszlánokat faragta, akkor ilyen korszaka volt, állatfigurákkal foglalkozott. Felajánlotta a mackót a városnak, 1953 óta ugyanott áll. Sokáig nem is tudták, hogy ő készítette, a nevét sem ismerték.
Vasmű főbejáratát díszítő Domanovszky-freskó
fotó: Joe Oravecz – https://blackhatimages.com
– Ha a vasmű felé haladunk, a főbejárat éke Domanovszky Endre Munkás-paraszt szövetség találkozó freskója. A Magyar Képző- és Iparművészeti Lektorátus szakértői, restaurátorai háromszázmillió forint eszmei értékre becsülték.
– Somogyi, Domanovszky, Szőnyi István és Bernáth Aurél művei művészi értéket képviseltek. Domanovszky művészi hitelességével túlnőtt a korabeli alkotások sokaságán. Somogyi Macijának semmi köze a szocreálhoz, jóval korábban készült. A legutóbb felállított harmadik szobra, a Duna parti kilátónál, az Aratók, még egyénibb, strukturáltabb kompozícióját.
Üzletház /1957
fotó: Fortepan/Kiss Lajos
– Az egykori üzletház falát mozaiksorozat díszíti, szintén 1953-ból.
– A szocreál kellős közepén készült… Korszakokat egy nép életéből nem lehet kidobni azért, mert utólag ideológiailag, vagy művészeti értékét tekintve elítéljük. Próbálják meg a Posta bejárata fölötti domborművet letakarni, s meglátják, mivé válik az épület. Építészetileg nullává. Nem azért, mert olyan nagyszerű műalkotás van rajta, hanem azért, mert oda tényleg kívánkozott valami.
– Az nem kérdés, hogy büszkék lehetünk-e a szocreál építészeti örökségükre?
– Az építészetet sokféleképpen lehet értékelni. Valamikor ez a város fel fog értékelődni. Az egyetlen az országban, amelyik ennyire érintetlenül őrzött meg egy ilyen korszakot. Kidobni azt, ami egyszeri és egyedi, az ország ellen való vétek. Ez így is nemzeti kincs. Mindent megteszünk, hatalmas összegeket fordítunk arra, hogy a föld alól is előkaparjuk mindazt, ami a múlt emlékeként megmaradt. A mostanában tapasztalható történelemrombolás számomra egyáltalán nem elfogadható, mert múlthamisítás. A múzeumok raktáraiban sok gyenge festményt, szobrot őriznek, senkinek nem jut eszébe azoktól megválni, őrizgetjük, mert része a múltunknak, általuk beleérezzük magunkat abba a korba, amikor minden talmi volt. De hát ebben éltünk, egy olyan világban, amelyikből 1956-ban hihetetlen erővel igyekeztünk kitörni…
Dunaújváros – túrára érdemes!
fotó: Horváth Tamás
Időutazás a Szocreál Tanösvényen
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
