Kiss István Kossuth-díjas szobrászművész alkotása
a Dunaújvárosban felállításra kerülő Lenin-szobor makettja
(Fotó: Bartal Ferenc)
Dunaújvárosban a Lenin-centenárium alkalmából Lenin-szobrot avatnak. A három méter magas, impozáns szobrot Kiss István Kossuth-díjas művész rézlemezből készíti. A szobrot a város főterén, a Lenin téren állítják fel. A parkban négy és fél méter szélességben tizennyolc méter hosszú “vörös utat” képeznek ki szovjet vörös gránitból. Az alkotóművész elgondolásai szerint erre a vörös útra állítandó, csaknem kétméteres gránit posztamensre helyezik a háromméteres Lenin-szobrot. A szobor ünnepélyes felavatására az évfordulón, április 21-én kerül sor.
Fejér Megyei Hírlap, 1970. január 21.
Kiss István szobrászművész Lenin-szobrot mintáz Dunaújváros számára /1970. február 28.
fotó: MTI/Szebellédy Géza
“A szobrokkal gondolatokat akarok közölni…”
KISS ISTVÁNNÁL
Huszonhat éves volt, amikor – még főiskolásként – pályadíjat nyert Dózsa című szoborcsoportjával. Támadásba lendülő kaszás parasztok a páncélinges vezérrel, aki egy fejjel ugyan kimagaslik közülük, de – a mozdulat iránya, egyetlen hatalmas hullámba olvadása bizonyítja – test a testükből, vér a vérükből. A művet a zsűri elfogadta, csupán azt az apróságot kérték az ifjú Kiss Istvántól, hogy – ugyan már, mi az neki? – a vezért szíveskedjék külön talapzatra állítani, jó magasra a derék tömeg fölé. Az vesse rá az első követ, aki tovább állta volna a sarat. Megtette. Mentsége, hogy 1953-ban még más volt a vélemény a személyiség, a vezér szerepét illetően…
– A szobrász pedig emlékeztet, mielőtt oktondi módon csodálkoznék a huszonhat éves ifjú “megalkuvása” miatt – nem arra tartja a követ, hogy a fejét verje bele. Amikor Michelangelo Dávidját kritizálta egy, a művészethez botfülű, de módos és befolyásos személyiség – mondván: túl nagy ennek a fiúnak az orra – a mester bólintott, fölmászott a létrára és nagy zajt csapva úgy csinált, mintha éppen piszésítene. Közben pedig a markából kicsurgatta a jó előre odakészített márványport. – Most jó, bólogatott megnyugodva az okvetetlenkedő mecénás máris milyen csinos! – Csak nálunk ma az a baj – teszi hozzá -, hogy néha “illetékes csoportok” egymásnak is ellentmondó, részletekből összeálló kívánságait kellene teljesíteni. – Kellene? Ez ez ember nem lírikus, a szája sarkában feszülő mosoly elárulja az edzett csatázót. A műteremben felhalmozott szobrokra és vázlatokra pillant, s úgy mondja:
– Nemcsak megcsinálni kell, meg is kell védeni őket.
Neki általában sikerül. Tiszapalkonyán a Generációk című szobra áll, Fonyódon az Emberpár, Debrecenben egy munkásmozgalmi emlékműve, Dózsáékat a budai Vár alá állították, a Tanácsköztársasági emlékmű a Liget fái közül robban elő, Lenin Diósgyőrben van… hosszú lenne felsorolni a múlt két évtized alkotásait.
– Munkássága politikai jellegű, az országban szinte mindenütt látni egy-két szobrát, de kiállítása mindössze egyszer volt, húsz évvel ezelőtt. Talán ez a magyarázata annak, hogy emlékműszobrászként tartja számon a közönség. Elfogadja ezt a meghatározást?
– Többé-kevésbé. Jóllehet, azt gondolom, nem a műfaj, hanem a mondanivaló határozza meg elsősorban a művészt. Egyébként valóban nem vonzódom a kisplasztikához, nem intim külső vagy belső élményeket szeretnék éreztetni, hanem gondolatokat akarok közölni. Mióta az eszemet tudom, érdekelnek a tömegmozgalmak és az, hogy mivé lesz az egyéniség a sodrásban. Munkások című kompozícióját nézegetem, olyanok és úgy állnak az overallos emberi alakok egy tengelyen, mintha maguk is az általuk gyártott gép alkatrészei lennének.
– A szobraim egyben dokumentumok – bólint. – Az ellentmondásokkal együtt kell megfogalmazni a tényeket. Ami pedig a politikát illeti, nem idegenkedem az állásfoglalástól. A nagy emberi eszmék ma is olyan tiszták – és feltétlenül tisztázottabbak -, mint mondjuk a reneszánsz korában. Most új Lenin szobrán dolgozik, a hatalmas méretű szobrot a pincében hegeszti – Dunaújvárosban állítják fel tavasszal -, de közben a műtermi gipszvázlaton is állandóan talál javítani valót.
A nagyméretű szobrok túlságosan lassan készülnek – mentegetőzik -, hosszú ideig kénytelen az ember konzerválni elképzeléseit, érzelmeit és ez nem mindig sikerül. Talán ezért is befejezetlen minden, szobor, mert a szobrász napról napra alakul. Amikor abbahagyom a munkát, sose mondom, hogy kész. Csak azt mondhatom, ebben a percben nincs több mondanivalóm. Ezért nem tudok sem másolni, sem restaurálni…
– És ezért tud új Lenin-szobrot csinálni…
Bólogat.
– Ma többet tudok Leninről is, mint tíz évvel ezelőtt. A két változat közötti különbség magam vagyok. – És mit szólnak ehhez az új szoborhoz a “mecénások”? – Ma ők is többet tudnak már Leninről.
A mondatot szimbolikusnak érzem, ezért nincs több kérdésem.
Szántó Gábor
Fotók: Lengyel Miklós
Magyar Ifjúság, 1970. március 6.
Látogatás a főtéri Lenin-szobor alkotójánál
