Kirschner Péter
Időutazás a Szocreál Tanösvényen
Dunaújváros nevének hallatán legtöbbünk lelki szemei előtt a malteros kezű, huncut kőműveslányok, a villogó mosolyú, fekete arcú olvasztárfiúk, a vigasztalan, sivár bérkaszárnyák között a főtéren integető Lenin-szobor képe jelenik meg. Akik persze így gondolnak az “első szocialista városra”, azok nem ismerik, talán soha nem is jártak ott.
Dunapentele – Sztálinváros – Dunaújváros. A három név a Duna menti település három korszakát jelenti, amelyet Intercisa, a római határtelepülés helyén “acélvárosként” építtetett fel a politikai akarat. Lakói a tanúk rá, hogy ennek az akaratnak a nyomán is születhet élhető, barátságos, sok zöldterülettel, fákkal, szobrokkal tarkított város. Az 1950-es évek építészei, képzőművészei a politikai megrendelések nyomán is képesek voltak emberi léptékű és értéket képviselő művet alkotni.
Szerencsének tarthatjuk, hogy ezeket az értékeket az utókor még időben fel- és elismerte, mielőtt egy újabb politikai szándék a létező szocializmussal együtt eltemette volna. Három éve már annak, hogy elegánsabb nevén Dunaújvárosi Építészeti Emlékek Tanútjaként létrejött a világon egyedülálló Szocreál Tanösvény. A látogató térképpel és ismertető füzettel a kezében 35 olyan épületet s egyéb műalkotást ismerhet meg, amelyek 1950-től a 80-as évekig felölelik Dunaújváros rövid történetének valamennyi jellemző korszakát. Aki pedig arra is szán időt, hogy felkeresse az egykori nemesi kastélyokat, kúriákat a szocreállal ötvöző korábbi pártbizottsági épületben az Intercisa Múzeumot, annak számára feltárul a római kortól máig tartó történelmi út.
Az értékmentés gondolata a város vezetőiben az 1989-es rendszerváltáskor fogalmazódott meg először. Kálmán András polgármester meséli, már akkor felmerült, hogy a szocialista realista építészet jellegzetességeit mutató, egységes és nagyjából érintetlen belvárost védetté nyilvánítsák. Első lépésként három épület kapott műemléki besorolást: a Szrogh György tervezte Dózsa mozi (hatalmas üvegablakaival 1951-ben a modern építészethez állt közelebb), a klasszicizáló stílusú rendelőintézet, Ivánka András munkája és az Arany Csillag Szálloda épülettömbje, amelyet Zilahy István legjelentősebb tervei között tartanak számon. Kávézójában még működik a Rákosi elvtárs ajándékozta herendi presszógép. (Kádár János ajándéka volt – szerk.)
A védett épületek és a védelem alatt álló városrészek közös jellemzője, hogy a régebbi korok stíluselemeit ötvözik a modern építészet korabeli irányzataival. Bőkezűen bánnak a díszítőelemekkel: oszlopokkal, timpanonokkal, mozaikokkal, freskókkal, reliefekkel. Ezek közül főleg az utóbbiak konkrét politikai üzeneteket közvetítenek a szocializmus sikeres építéséről, a munkásparaszt összefogásról. Vannak, voltak persze szép számmal “ideológia-független” kivételek: kedves leányalakok, virágdíszek vagy a már csak az őslakosok emlékeiben élő, tulipános ládát formázó Sztálin úti balkonok.
A városkép igényességét, emberléptékű modernizmusát elsősorban Weiner Tibornak, Sztálinváros főépítészének köszönheti. Weiner Berlinben, a Bauhaus mestereinél tanulta a szakmát. Az erősödő és terjeszkedő fasizmus elől előbb Párizsba majd Dél-Amerikába menekült, ahol Santiago de Chilében megalapította az egyetem építészeti tanszékét.
Egykori tanítványai ma rendszeres látogatói a Szocreál Tanösvénynek. A magát elkötelezett baloldalinak valló építész számára igazi megtiszteltetés – mai szóval kihívás – volt, hogy megbízták az első magyarországi “szocialista város” tervezésével. A múzeumban látható első tervek, makettek és az elsőként elkészült, parkok, fák között megbúvó épületek még tisztán tükrözik a Bauhaus-iskola hatását. Schall József Ybl-díjas Május 1. utcai lakóházai talán ma is esélyesek lennének az építészeti díjra.
Bár nem került a külön védettséget élvező műemlékek sorába a Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza épülete, mégis érdemes a figyelmünkre. A szocialista városban ez az intézmény volt hivatva gondoskodni a lelkek épüléséről. A város egykori központi terét uraló klasszicizáló épület többször módosított határidő után, csak 1953. december 31-én nyitotta meg kapuit. Hiába volt bizony Kőszegi András sztahanovista brigádjának minden igyekezete, ha akkoriban szokatlan építészeti megoldásokat kellett alkalmazni, impozáns tereket áthidalni a nézőtéren és a színpadon egyaránt. Az is szokatlan volt, hogy az átadás végső időpontjára minden munka kiváló minőségben készült el, és az épület lényegében ma is üzemképes. Zilahy István (azaz helyesen Kiss Dezső – szerk.) alkotása legtöbb részletében, belső tereiben, díszítésében változatlan, és funkcionálisan is jól használható.
A színház hátsó homlokzatának érdekessége a görög gerendázatú egyiptomi fejezetekkel ellátott oszlopsor és a falba épített, funkció nélküli oszlopok bauhausos függönyablak-sávja. Az előcsarnok dísze az üvegfestéses kupola, Z. Gács György munkája szokatlan módon nélkülözött minden aktuálpolitikai üzenetet, hacsak a népi hős: János vitéz alakja nem tekinthető szocialista mintaképnek.
A külső oszlopsort a 2000-ben kezdődött felújítás során üvegezett folyosóvá alakították, s a kulturális parkként működő Petőfi-liget képét tükrözi. A belső átalakítás elsősorban a színháztermet és a színpadot érintette. Az emelkedő nézőtér, kényelmes székeivel, illetve a legkorszerűbb technikával, forgószínpaddal felszerelt játéktér immár minden igényt kielégít.
A Bartók, ahogy a helyiek nevezik, 1953-as megnyitásától valóban a kultúra és a művelődés háza. A Déryné Színház elődje, az Állami Faluszínház rendszeres vendége lett a városnak. De ugyanilyen gyakran látogattak el a szocialista városba a fővárosi társulatok. Egymást váltották a korszakban népszerű esztrádműsorok, operett-estek, amelyek szervezéséről a Sztálinvárosi Szórakoztató Vállalat gondoskodott. Fellépett itt a világhírű Mojszejev Együttes vagy a Kínai Állami Cirkusz is. Talán csak a jégrevü műfaja maradt ki a kínálatból.
Egyre bővült, és persze időnként meg is fogyatkozott a különböző öntevékeny csoportok, klubok, amatőr művészeti együttesek köre. Helyszűke miatt csak az Ősz Ferenc vezette Ostor Együttest említjük most: a hatvanas évek elejének konszolidáltabb éveiben a kritika és a hivatalos kultúrpolitika elismerését is kivívta szatirikus műsoraival. A Bartók életének jelentős változását hozta aztán a Dunaújváros Bemutatószínpad és Bartók Kamaraszínház megszervezése a házban: 1973 óta az egyik legígéretesebb és érdekesebb, állandó társulat nélküli vidéki színházi műhely Magyarországon.
Az, mindmáig. A válság, amely utolérte a szociaista korszak “művházait”, elkerülte az egyetlen “szocialista várost” s közművelődési intézményét. Talán éppen azért, mert már évtizedek óta rangos játszóhelyévé vált a Budapesten kívüli teátrumrendnek: a Bartók mellé fölsorakozott a Dunaújvárosi Táncszínház és a Pont Diákszínpad is. S közben ugyanitt tovább működhetnek a helyi öntevékeny közösségek is, sorra nyílnak az újabb és újabb kiállítások.
A pezsgő kulturális élet a házban egyáltalán nem tudósítói közhely.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.