Időutazás a Szocreál Tanösvényen


Budapest – 2007 április

Kirschner Péter

Időutazás a Szocreál Tanösvényen

Dunaújváros nevének hallatán legtöbbünk lelki szemei előtt a malteros kezű, huncut kőműveslányok, a villogó mosolyú, fekete arcú olvasztárfiúk, a vigasztalan, sivár bérkaszárnyák között a főtéren integető Lenin-szobor képe jelenik meg. Akik persze így gondolnak az “első szocialista városra”, azok nem ismerik, talán soha nem is jártak ott.

Dunapentele – Sztálinváros – Dunaúj­város. A három név a Duna menti tele­pülés három korszakát jelenti, amelyet Intercisa, a római határtelepülés helyén “acélvárosként” építtetett fel a politikai akarat. Lakói a tanúk rá, hogy ennek az akaratnak a nyomán is születhet élhető, barátságos, sok zöldterülettel, fákkal, szobrokkal tarkított város. Az 1950-es évek építészei, képzőművészei a politi­kai megrendelések nyomán is képesek voltak emberi léptékű és értéket képvi­selő művet alkotni.
Szerencsének tarthatjuk, hogy ezeket az értékeket az utókor még időben fel- és elismerte, mielőtt egy újabb politikai szándék a létező szocializmussal együtt eltemette volna. Három éve már annak, hogy elegánsabb nevén Dunaújvárosi Építészeti Emlékek Tanútjaként létrejött a világon egyedülálló Szocreál Tanösvény. A látogató térképpel és ismertető füzet­tel a kezében 35 olyan épületet s egyéb műalkotást ismerhet meg, amelyek 1950-től a 80-as évekig felölelik Dunaújváros rövid történetének valamennyi jellemző korszakát. Aki pedig arra is szán időt, hogy felkeresse az egykori nemesi kas­télyokat, kúriákat a szocreállal ötvöző korábbi pártbizottsági épületben az Intercisa Múzeumot, annak számára feltárul a római kortól máig tartó történelmi út.
Az értékmentés gondolata a város vezetőiben az 1989-es rendszerváltás­kor fogalmazódott meg először. Kálmán András polgármester meséli, már akkor felmerült, hogy a szocialista realista épí­tészet jellegzetességeit mutató, egységes és nagyjából érintetlen belvárost védetté nyilvánítsák. Első lépésként három épü­let kapott műemléki besorolást: a Szrogh György tervezte Dózsa mozi (hatalmas üvegablakaival 1951-ben a modern épí­tészethez állt közelebb), a klasszicizáló stílusú rendelőintézet, Ivánka András munkája és az Arany Csillag Szálloda épülettömbje, amelyet Zilahy István legje­lentősebb tervei között tartanak számon. Kávézójában még működik a Rákosi elv­társ ajándékozta herendi presszógép. (Kádár János ajándéka volt – szerk.)

A védett épületek és a védelem alatt álló városrészek közös jellemzője, hogy a régebbi korok stíluselemeit ötvözik a modern építészet korabeli irányza­taival. Bőkezűen bánnak a díszítőele­mekkel: oszlopokkal, timpanonokkal, mozaikokkal, freskókkal, reliefekkel. Ezek közül főleg az utóbbiak konkrét politikai üzeneteket közvetítenek a szo­cializmus sikeres építéséről, a munkás­paraszt összefogásról. Vannak, voltak persze szép számmal “ideológia-füg­getlen” kivételek: kedves leányalakok, virágdíszek vagy a már csak az őslako­sok emlékeiben élő, tulipános ládát for­mázó Sztálin úti balkonok.
A városkép igényességét, emberléptékű modernizmusát elsősorban Weiner Tibor­nak, Sztálinváros főépítészének köszön­heti. Weiner Berlinben, a Bauhaus mes­tereinél tanulta a szakmát. Az erősödő és terjeszkedő fasizmus elől előbb Párizsba majd Dél-Amerikába menekült, ahol Santiago de Chilében megalapította az egyetem építészeti tanszékét.

 Egy építész emlékezete

Egykori tanítványai ma rendszeres látogatói a Szocreál Tanösvénynek. A magát elkö­telezett baloldalinak valló építész szá­mára igazi megtiszteltetés – mai szóval kihívás – volt, hogy megbízták az első magyarországi “szocialista város” tervezésével. A múzeumban látható első ter­vek, makettek és az elsőként elkészült, parkok, fák között megbúvó épületek még tisztán tükrözik a Bauhaus-iskola hatását. Schall József Ybl-díjas Május 1. utcai lakóházai talán ma is esélyesek lennének az építészeti díjra.

Bár nem került a külön védettséget él­vező műemlékek sorába a Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza épülete, mégis érdemes a figyelmünkre. A szocia­lista városban ez az intézmény volt hivatva gondoskodni a lelkek épüléséről. A város egykori központi terét uraló klasszicizáló épület többször módosított határidő után, csak 1953. december 31-én nyitotta meg kapuit. Hiába volt bizony Kőszegi András sztahanovista brigádjának minden igye­kezete, ha akkoriban szokatlan építészeti megoldásokat kellett alkalmazni, impo­záns tereket áthidalni a nézőtéren és a színpadon egyaránt. Az is szokatlan volt, hogy az átadás végső időpontjára minden munka kiváló minőségben készült el, és az épület lényegében ma is üzemképes. Zilahy István (azaz helyesen Kiss Dezső – szerk.) alkotása legtöbb részletében, belső tereiben, díszítésében változatlan, és funkcionálisan is jól használható.

 Bartók Béla Kultúrotthon

A színház hátsó homlokzatának érde­kessége a görög gerendázatú egyiptomi fejezetekkel ellátott oszlopsor és a falba épí­tett, funkció nélküli oszlopok bauhausos függönyablak-sávja. Az előcsarnok dísze az üvegfestéses kupola, Z. Gács György munkája szokatlan módon nélkülözött minden aktuálpolitikai üzenetet, hacsak a népi hős: János vitéz alakja nem tekint­hető szocialista mintaképnek.
A külső oszlopsort a 2000-ben kezdődött felújítás során üvegezett folyosóvá alakították, s a kulturális parkként működő Petőfi-liget képét tükrözi. A belső átalakí­tás elsősorban a színháztermet és a szín­padot érintette. Az emelkedő nézőtér, ké­nyelmes székeivel, illetve a legkorszerűbb technikával, forgószínpaddal felszerelt játéktér immár minden igényt kielégít.

A Bartók, ahogy a helyiek nevezik, 1953-as megnyitásától valóban a kultúra és a művelődés háza. A Déryné Színház elődje, az Állami Faluszínház rendszeres vendége lett a városnak. De ugyanilyen gyakran látogattak el a szocialista városba a fővárosi társulatok. Egymást váltották a korszakban népszerű esztrádműsorok, operett-estek, amelyek szervezéséről a Sztálinvárosi Szórakoztató Vállalat gondoskodott. Fellépett itt a világhírű Mojszejev Együttes vagy a Kínai Állami Cirkusz is. Talán csak a jégrevü műfaja maradt ki a kínálatból.
Egyre bővült, és persze időnként meg is fogyatkozott a különböző öntevékeny csoportok, klubok, amatőr művészeti együttesek köre. Helyszűke miatt csak az Ősz Ferenc vezette Ostor Együttest említjük most: a hatvanas évek elejének konszolidáltabb éveiben a kritika és a hivatalos kultúrpolitika elismerését is kivívta szatirikus műsoraival. A Bartók életének jelentős változását hozta aztán a Dunaújváros Bemutatószínpad és Bartók Kamaraszínház megszervezése a házban: 1973 óta az egyik legígéretesebb és érde­kesebb, állandó társulat nélküli vidéki színházi műhely Magyarországon.
Az, mindmáig. A válság, amely utol­érte a szociaista korszak “művházait”, elkerülte az egyetlen “szocialista várost” s közművelődési intézményét. Talán éppen azért, mert már évtizedek óta rangos játszóhelyévé vált a Budapesten kívüli teátrumrendnek: a Bartók mellé fölsorakozott a Dunaújvárosi Táncszín­ház és a Pont Diákszínpad is. S közben ugyanitt tovább működhetnek a helyi öntevékeny közösségek is, sorra nyílnak az újabb és újabb kiállítások.
A pezsgő kulturális élet a házban egyáltalán nem tudósítói közhely.

SZOCREÁL TANÖSVÉNY

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.

Dunaujvaros