Dunaújvárosi Hírlap – 1997. április 4.
“A lepattantság romantikája”
Kiss Tibor a Quimbyről az Arany Zsiráf után: múlt, jelen, jövendő
Kiss Tibor
Wohlmann György felvétele
Ne szépítsük: hónapok óta kerestem az apropót egy kiadós beszélgetésre a Quimby együttes életéről. A kvázi-dunaújvárosi csapat utolsó itteni koncertjén – a főiskolán – bele is fogtam a tárgyalásba többekkel, ám az az anyag itt nem részletezendő okokból, ne szépítsük, szittyó, nem született meg. Március elején azonban a csapat mint az “év felfedezettje” megkapta a MAHASZ szép szerényen “Magyar Grammy”-nek is titulált Arany Zsiráf Díját – ez lett az apropó. Kiss Tibort, a Quimby gitáros-énekesét, szövegíróját vallattam – elsőként természetesen a kezdetekről.
Minden fellépés előtt kitaláltuk, mi legyen a nevünk
– Valamit kell csinálni alapon kezdtünk zenélgetni a gimnáziumban – hogy vibráljon a levegő. Fogtam a Tesla lemezjátszót a kétszer tíz wattos hangfallal meg a testvérem Jolana Iris gitárját, a Livius hozta a dobszerkóját, amit ezerötért vett az Aradi Lacitól. Elkezdtünk gyakorolgatni a szertárban, és a harmadik számnál beszakadt a bőr, szegény János bácsi meg kiabált. Hát körülbelül így. Egyszer lent voltunk a Balatonon, szórakozni, beszélgettünk, hogy kéne egy zenekar, nem tudtunk hova menni bulizni, ez az igazság. Szabályszerűen kiosztottuk a feladatokat, lényegében a véletlenen múlt, hogy ki lesz a gitáros, ki dobol. Mikuli Feri például úgy került a képbe, hogy gitározgatott, de sok volt már a gitáros, mondtuk, próbálja meg a basszusgitárt. Bérelt egy hangszert – erősítővel, hát ez most már elég őrületesen hangzik. Hetényi Csabi hangszert nem vállalt, de a bulikban ott volt a top tízben, ő lett az énekes. Az első koncert előtt – éreztük, hogy így elég avas lesz a dolog – megkértük a tesómat, segítsen. Na, ez lett az Október.
Egy gimnáziumi zenekar – ami minden normális suliban van, vagy kéne, hogy legyen.
|
Kiss Tibor 1971-ben született Dunaújvárosban. 1989-ben érettségizett, 1991-től a Képzőművészeti Főiskola hallgatója. Egy évet halasztott, “idén diplomázom, ha igaz.” Műveit többször kiállította – munkái jelenleg a Fiatal Művészek Klubjában láthatók: “a pakolászást nem szeretem, sok a macera, de a megnyitókat többnyire nagyon élvezem.” |
– Hogy lett az Októberből Quimby?
– Az Október zenekar játszott egy ideig, aztán szép lassan abbamaradt. És akkor nem volt semmi. Mikuli Ferivel a pesti albérleti szobában gitározgattunk , aztán ’92 körül visszajött a Livius Amerikából.
Visszajött a Livius
A Tekén üldögéltünk, dobolgattunk az asztalon, gitár meg szájharmonika is került, aztán először csak négyen-öten voltunk, aztán tizentizenöten hallgatták, és ez a dolog odáig fajult, hogy a Teke főnöke kiütött egy falat – mi adtuk ott az első koncertet. A Mikuli Feri, a Maci (Medve Ákos, dobon) meg én, amit az asztalnál csináltunk, felvittük a színpadra, ismert nótákat játszottunk meg hülyéskedtünk. Ez utóbbi volt a fő motiváció. Kis fiatalos élet. Aztán jött a Fapad (ott is az elsők között voltunk), minden fellépés előtt vagy közben kitaláltuk, hogy mi legyen a nevünk. A legszebb az Antal Tamás és a Lila Köd volt. Valahogy így találtunk rá a Quimbyre is, ami egy amerikai humoros-erotikus újság neve – onnan vettük kölcsön. Nekem nem tetszett a név, gondoltam, majd a következő bulira lesz egy másik – aztán ez mégis megragadt. A Tilos az Á-ban már Quimby néven játszottunk, határozottan emlékszem.
– A repertoárra is?
– Akkor még döntően feldolgozásokat játszottunk, Lou Reedet, Velvet Undergroundot, volt Tom Waits is, de a jazzes, bluesos témákon át a punkig mindent. Nyomtunk Clasht, Sex Pistols-nótákat is – nem aktuális, de szűk körben mégis működő dolgok voltak ezek. Aztán egy idő után elegünk lett a feldolgozásokból, kezdtük írni és előadni a saját számokat. Ha elkészült egy, rögtön színpadra került, és repült egy feldolgozás.
Quimby kezdetben
Ez a fogalom nem létezik, de jobb kifejezés sincs…
– Koncepcióval, határozott tervekkel láttatok munkához, vagy tartotta magát a már említett “ahogy lesz, úgy lesz”-álláspont?
– Koncepció soha nem volt – és ma sincs. Egyszerűen ráuntunk arra, hogy háromszáz zenekar nyomja ugyanazt a válogatást a klubokban. A saját anyagokból fél év alatt összeállt egy önálló műsor – a Quimby története egyébként valahol itt kezdődik. Elég sokat koncerteztünk, Trabantba be, toljuk a hegyre – ez ment. A dolgok észrevétlenül komolyodtak – bár a hülyéskedés mint motiváció máig tartja magát -, egyre többfelé hívták a csapatot.
– Inspirációk?
– Annyiféle zenét hallgattunk és hallgatunk, ahányan vagyunk, és ezek a hatások valahogy be tudnak épülni a mi dolgainkba is. Az orgánumom miatt ránk ragadt, hogy Tom Waits-hatás meg ilyesmi – ha Hetényi Csabi énekelné, a kutya sem mondaná. Mindenképpen valami olyasmit akarunk, aminek erős hangulati, érzelmi töltése van – mint a sanzonoknak vagy a nótáknak. Egy csomó folkos dolgot is felhasználunk: a népzenének van hitele. Egyszerű és súlyos dolog. Ha van valami, amit szeretnék csinálni, az nagyvárosi folklór – ha létezik, létezhet ilyen egyáltalán. Mert ez a fogalom nem létezik, de jobb kifejezés sincs.
– Össze lehet foglalni e “nemlétező fogalom” lényegét?
– Nem tudom szépen megfogalmazni – nekem a dolgokról előbb intuícióim vannak, csak aztán gondolataim -, de van egy szerintem találó kifejezés: a lepattantság romantikája. A mai nagyváros “kitermel” ilyen, folklórként is értelmezhető jelenségeket, elemeket – ezekről szeretnénk tudósítani. A lényeg, hogy minden belefér…
Publikum, koncertek, terjesztés, lemezek
– Mikor vettétek észre, hogy a közönséget érinti, érdekli, amit a színpadon lát?
– A “Jerry” (Jerrycan Dance – lásd keretes anyagunkat) előtt kezdtek szaporodni a meghívások, egyre gyakrabban alakult ki az a hangulat, amiről álmodtunk. Mert szerintem ezt a zenét nem lehet kívülről figyelni: ha az ember hagyja, hogy rátelepedjen a műsor sugallta érzés, akkor működik, hat.
– Nekem éppen ez a problémám a kazettáitokkal, CD-itekkel – a hangulati töltés talán törvényszerűen elveszik…
– Persze, eredendően más szerepet szánunk a hanghordozóknak. Azoknak elsősorban a dokumentációs értéke számít – rögzíti, hol tartunk most. A hallgató másképp figyel a lemezre, észreveszi a gondolatot is, például. Lehet, hogy egy koncertfelvétel a dolog másik felét is megmutatná. Talán.
– Hány koncertet adtatok a Jerry alatt? És mennyit most?
– Sosem számoltuk, de az biztos, hogy ebből a szempontból az az időszak volt a csúcs: hetente négy, öt, hat fellépés. Most egy-kettő. Heti négy-öt bulinál kiürül, elemésztődik a zenekar, de ha egy hét eltelik koncert nélkül, jönnek az elvonási tünetek. Ezt a heti egy-két fellépést optimálisnak tartom…
|
Quimby: (Körülbelül) 1992-ben alakult meg a formáció a valahai Október nevű gimnáziumi együttes tagjaiból. A csapat állandó tagjai – Kiss Endre (gitár), Mikuli Ferenc (basszusgitár), Varga Livius (ütőshangszerek, vokál, üvöltés) és Kiss Tibor (gitár, ének) – mellett az évek során három dobos és három szaxofonos játszott hosszabb-rövidebb ideig a zenekarban. ’94-ben távozott Kiss Endre és jött Balanyi Szilárd (zongora), jelenleg az említettek mellett Molnár Tamás (szaxofon) és Gerdesits “Faszi” Ferenc (dob) tagja a Quimbynek. A formáció az elmúlt évek alatt minden jelesebb fővárosi és vidéki klubban fellépett, továbbá állandó vendége nagyobb fesztiváloknak is. Március elején Arany Zsiráf Díjat kapott az együttes, “az év felfedezettje”-ként.
|
– Mennyit számít, hogy az anyagaitokat tavaly óta egy mamutcég adja ki?
– Csinálhatunk lemezt, nem azon kell aggódnunk, honnan a fenéből szerzünk rá pénzt – ez jó. A PolyGram a terjesztésben is segíthet, de ez a folyamat Magyarországon egyszerűen nem tud normálisan működni. Amíg egy bolt nem vehet át bizományba semmit, meg kell vennie – aztán esetleg a nyakán marad -, addig mindenki a tutira megy. Kockáztasson egy boltos Kiskunlacházán, Hódmezővásárhelyen a Quimbyvel? Nem fog. Ez megöli a terjesztést. De örülünk, hogy zenélhetünk, lemezt csinálhatunk, a PolyGramnál most kezdjük a másodikat. Jó lesz, érzem az energiákat…
– Szeretitek a zsiráfokat?
– Aranyos állatok. (A jegyzetfüzetben itt egy vicc következik, de a nyomdafestékre tekintettel kimarad.) De komolyan: meglepődtünk, amikor megkaptuk a meghívót – kicsit gondolkoztunk, egyeztettünk, hogy elmenjünk-e, aztán persze elmentünk. Az egész “szakma” szépen ki volt rittyentve, abban a közegben furcsák voltunk, az biztos. Még jó, hogy jöttek a Borzék is, tudtunk kivel dumálni. Elég sokat röhögtünk, a díjátadáskor a Livius rögtön zsebrevágta a rádiótelefont – azóta piacra dobtuk, jó kis hangszerek lesznek belőle -, hóna alá kapta a díjat, aztán a folyosón nyilatkozgattunk először ennek, aztán annak, a végén a Livius már tombolt, hogy már fél perce nem kérdezte senki. És persze utolsóként jöttünk el.
Quimby 1997-ben
Zsiráf után: mit hoz a jövő?
– Jelezve, hogy van a bandában csapatszellem…
– A Quimby nekem olyan, mint egy család. Előfordulnak apró súrlódások, de ők a legjobb barátaim. Mindenki tudja a helyét, de közösen döntünk és meg lehet beszélni mindent. Értelmes gyerekek vagyunk…
– És a jövő?
– Ki tudja? Most van szerződés, dolgozhatunk, ott vannak a külön pályák is, de azért egy helyekre járunk, az érdeklődésünkben is van egy csomó közös dolog – és egy buliban nem dugjuk el egymás elől a sört a szekrény mögé…
– Miről nem beszéltünk?
– Vannak terveim, terveink, amikről nem szeretnék beszélni, nehogy valaki lenyúlja. Aztán nem beszéltünk a csajokról – pedig egy koncert, nélkülük, még belegondolni is rossz -, meg nem beszéltünk arról, mennyire elüzletiesedett a világ. Az utolsó morzsáig. Szépen kialakultak a klikkek, egy csomó olyan emberrel, aki ma megveti öt évvel ezelőtti önmagát, öt évvel ezelőtt meg szembeköpte volna mai önmagát. Ez túl bonyolult, ugyanakkor elég érdektelen téma, nem is baj, ha kimarad. De azt írd bele, mikor játszunk Dunaújvárosban legközelebb. Köszi.
Nyulasi Zsolt
Interjú Kiss Tiborral, a Quimby zenekarról, a költészetnapi rendezvényről.
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
