A Sztálin Vasmű gazdái


Szabad Ifjúság – 1951. november 30.

A SZTÁLIN VASMŰ GAZDÁI


Kollár Júlia és Tevan Zsófi

Kollár Júlia, a női építkezés fiatal munkavezetője a napokban sehogy sem tudott elaludni. Egy kérdés körül forgott minden gondolata. Nemsokára új munkába kezdenek – méghozzá a gyárépítkezésen. Mit tegyenek, hogy jó munkát végezzenek, hogy hamarabb készüljön el a rájuk bízott épület? Próbálta magát megnyugtatni, hogy reggel majd ráérezen gondolkodni. Nem sikerült.
– Komplex brigádot kellene alakítani – gondolta. – Maróti Rózsi brigádjából kivesszük a legjobb négy kőművest, a többi 4 szakmunkást elő tudjuk keríteni szintén még ezen az építkezésen. De hol lesznek a segédmunkások? Kell négy habarcsterítő, 4 téglaadogató – ez eddig 16. Makszimenko-módszerrel fogunk dolgozni, tehát kell még 6 téglahordó és 6 habarcshordó. De honnan?

Szovjet sztahánovisták a Dunai Vasműnél

Ő, a határozott munkavezető most tehetetlennek érezte magát. Csak legalább itt lenne most vele együtt Tevan Zsófi, az építésvezető… vagy akárki, aki tudna rajta segíteni. Egy pillanatra eszébe jutott Keszthelyi Júlia, az unokatestvére. A nyáron mondta, hogy szívesen jönne ide ő is, csak az anyja nem engedi, írni kellene neki…
Hirtelen, mintha reflektorfény világította volna meg azt a sötétséget, amiben eddig tehetetlenül topogott. Nem bírta tovább türtőztetni magát, felült az ágyában.
– Segédmunkásokat fogunk toborozni, faluról, vagy akár a föld alól is!
Olyan izgalomba jött, mint azelőtt még soha. Nem törődött azzal, hogy hajnali négy óra körül jár az idő. Felkapta magára a ruháját és átszaladt Tevan Zsófihoz.
Az álmosan és meglepetten nézett az éjjeli látogatóra. Azt hitte, hogy valami baj történt. De egyszerre csak azon vette magát észre, hogy Juci viharosan átölelt és szaggatott szavakkal mondja: komplex brigádot csinálunk, Zsófikám… mi toborzunk, én négyet fogok… elhívom az unokatestvéremet is…
Ezután már Tevan Zsófi szeméből is kirepült az álom. Hosszan beszélgetni kezdtek…
Másnap Kollár Juci ebédidő alatt nekiült a levélírásnak: “Ha nem jössz el, helyetted fogom szégyelni magam, hogy egy DISZ-tag nem tudja meggyőzni az édesanyját, mit jelent nekünk Sztálinváros… Én is eljöttem, mégse tagadott ki az anyám, pedig először haragudott… Most munkavezető vagyok, … beszélj hát Kati nénivel, minél gyorsabban… Válaszodat szeretettel várom, de jobban szeretném, ha levél helyett te jönnél ide. Csókol: Juci.”
Meg is címezte: Keszthelyi Júlia, Mohács-sziget, Sáros 19.

Beszélgetés a történelemről Kollár Juliannával

Farkas Ferenc, a XV-ös ifjúsági építkezés egyik brigádvezetője is ugyanerre a gondoltra jutott – de ő már továbbment egy lépéssel. November 17-én, szombat délután teherautót szerzett és brigádjával együtt Kisújszállásra ment. Nem törte meg őket a nyolcórás autóút, hanem jelszavukat kiáltozták, énekeltek, mikor végigrobogtak a kisújszállási főutcán. “Sztálinvárost építeni – gyere elvtárs segíteni!” Aztán énekelni kezdték a frissen született csasztuskát:

Kisújszállás büszke népe.
Szükségünk van segítségre.
Gyertek ti is segíteni,
Sztálinvárost építeni!

Egyre többen és többen jöttek hozzájuk. Nagy kíváncsisággal, de még nagyobb szeretettel nézegették őket. Akkor a fiatalok szétszéledtek, párosával kezdték járni a házakat. Szavaik nyomán egyre több kisújszálllási fiatal értette meg: rájuk is szüksége van a Vasműnek. Harmincnyolc új építőt szerzett a Farkas-brigád.


A Sztálin Vasmű Oxigéngyár ifjúsági építkezésének egyik legjobb brigádja, a Farkas Ferenc ifjúsági brigád.

Vasárnap, késő délután felé járt az idő, mikor Farkas Ferenc és Debreceni Dezső arra a helyre mentek, ahonnan a teherautónak indulnia kellett. Itt kellemetlen meglepetés várta őket. Az első teherkocsin azt hitték, hogy a másodikkal jönnek – a másodikon azt, hogy már az elsővel elmentek. Egyszóval: lemaradtak. Mit tegyenek most, közel 300 kilométerre Sztálinvárostól? Egyik sem hozott magával sok pénzt. De már délután 5 óra felé járt az idő – és holnap munka lesz.
A két ifjú sztálinvárosi elindult – gyalog. Már egészen sötét volt, mikor az országutat egy oldalkocsis motorkerékpár lámpájának fénye világította meg. Farkas Feri kiállt az út közepére, feltartotta a kezét.


Farkas Ferenc

 Sztálinváros ifjú építői /1951

– Segítsen, elvtárs, sztálinvárosiak vagyunk. Reggelre otthon kell lennünk. Vigyen el egy darabon.
A motoros elmosolyodott és készségesen elvitte őket vagy 20 kilométerre. Azután szekérre akadtak. Majd néhány kilométert gyalogoltak az éjszakában, míg egy autót találtak, ami Pestre jött. Csoda történt, hogy így sikerült? Nem. A fiatalok csak ennyit mondtak mindig: sztálinvárosiak vagyunk – és mindenki örömmel segített rajtuk. Ez a szó: sztálinvárosi – többet ért minden mesebeli jelszónál, ami a kincseskamrák ajtaját tárta fel – mert ez az emberek szívét nyitotta meg.
A két fiatal Pesten vonatra ült – és hajnalban már Sztálinvárosban voltak. Szótlanul láttak munkához, csak társaik kérdésére mondták el a történetet. – Szeretnek minket, sztálinvárosiakat – mondta Farkas Feri. Hát mi is szeressük őket!
És legyőzve magukban az álmatlan éjszaka, az utazás fáradalmait – úgy láttak munkához, mint azelőtt még talán soha. Azon a napon, november 19-én, 239 százalékot ért el Farkas Ferenc betonozó segédmunkás brigádja.

Németi Gyula

A Békemű és építői

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.

Dunaujvaros