A Békemű és építői


Népszava – 1951. szeptember 9.

“Millió szív, egyetlen akarat
Emel itt téglát, maltert, betont,
Épít erős, szilárd, ledönthetetlen
Békefalat!”

Ákombákom betűk, munkáskéz írta. Emberek, akik mögött kemény, harcos évek húzódnak, akik úgy nőttek fel, hogy csak szülőanyjuktól hallottak szép szavakat… most verseket írnak. Dunapentele, az épülő Békemű, a nagy tettek és nagy érzések szülőhazája. Egyszerre nő ott az ember, a ház, a gyár, az óvoda. Tegnap még végtelen sár, répaföld húzódott a szegényes, kis falu határában. Dombok púposodtak a Duna mellett, silány cserjéket, vad élvezhetetlen gyümölcsű bokrokat hordtak hátukon. Azután jött az ember hogy hatalmas gépeivel elemelje helyükből a dombokat, kisimítsa a hepehupás talajt. Megbolygatták a föld felszínét, árkokat húztak a mélybe és erős vasbetonból ágyazták meg az épülő gyárak szilárd alapzatát. A kis falu, amely szerényen húzódott meg hazánk térképén, mint egy a sok közül, egyszerre kinőtt, felmagasodott, ország-világ előtt híressé vált.
Dunapentele, ötéves tervünk egyik kiemelkedő bástyájának neve bekerült harcos korunk történelmébe. A Dunai Vasmű építői egy fronton küzdenek a kommunizmus építőivel, a kujbisevi, a dnyeperi erőmű hőseivel. A szocializmust építő Dimitrovgrád, az új Vitkovice, az újjáépülő Varsó harcosaival. De közös a harcunk annak az országnak népével is, ahol most városok, házak, gyárak, kultúrpaloták omlanak össze, ahol barbár kegyetlenséggel legyilkolt emberek, gyermekek, asszonyok vére itatja át a földet.
A Dunai Vasmű építői közül sokan elolvasták az amerikai és liszinmanista csapatok koreai gaztetteinek kivizsgálására alakított nemzetközi nőbizottság jelentését, amelyben ez áll a háború előtti 400.000 lakosú Phenjanról: “Phenjan városa ma egyetlen romhalmaz. A régi város legnagyobb része a föld színével egyenlő.” Vajjon nem érzi-e a Dunai Vasmű minden építője, milyen egységes erős akarat forrasztja össze szívét a koreai városok életben maradt lakosaival? Érzi! – Tudják ezt a Dunai Vasmű építői és ez a tudat megsokszorozza erejüket. Szong Csun Ok, 42 éves asszony a Hueng-Hai tartományból, elmondta a nemzetközi nőbizottságnak, hogy egész családját legyilkolták. Apró gyermekeit baltával és késsel ölték meg. Az asszony ezeket mondta: “Kimegyek a frontra és minden tőlem telhetőt megteszek, amíg csak egész Korea fel nem szabadul az amerikai megszállás alól…”
“Elmegyek Pentelére, a Dunai Vasművet építeni!” – mondják nálunk a fiatalok és ezrekre dagad az önként jelentkezők száma. Úgy indulnak el, olyan harcos akarattal a Békemű építéséhez, ahogyan Szong Csun Ok asszony a frontra indul. Mert front van itt is, de a békét nem ágyúkkal, tankokkal, véres harccal védik, hanem sáncot, “szilárd, legyőzhetetlen békefalat” húznak az embergyilkosok elé.
Mi az a cél, amelyért a pentelei munkás elmozdítja helyéből a hegyeket, szédítő iramban húzza lel a falakat? Milyen cél tudja édestestvérré összeforrasztani a pentelei kőművest és a koreai harcost? A szívekbe nehéz belátni, de Pentelén a választ mindenütt ott látni. Az új kikötő hatalmas betonalapzatain messzire világítanak a mésszel irt betűk: BÉKE! Ott ragyog ez a szó az épület befejezését jelző májusfák lobogóján, meleg fényével messzire sugárzik a víztorony tetejéről.
S ehhez a nagy célhoz adja meg a legyőzhetetlen, bátor hőstettekre lelkesítő erőt a párt. A párt, amely itt Pentelén is hősöket nevelt egyszerű, szótlan parasztlánykákból, ifjakból, földművesekből. A párt, amely létrehozta a Dunai Vasmű tervét és amely, mint valami nagy, erőtadó, melegséget árasztó kar öleli körül szeretettel, büszkeséggel együk legdrágább alkotását, a Dunai Vasművet


Részlet a városból a víztoronnyal

A város

Ezernyi ház, rozsdavörös téglafalak, épületállványok rengetege, villanypóznák sora, kövezett járdák, betonozott sugárutak – lüktető eleven élet. Ilyen ma Pentele!
Akik most látjátok először a várost, tudjátok-e, hogy minden felépült háznak. elkészült úttestnek, az egész hatalmas építkezésnek hősi múltja van? Tudjátok-e, hogy ott, ahol most ezüstszürke színű betonúton autók robognak – alig egy éve még bokáig süppedtek a sárba a város első építői? Az autók megrekedtek az úttalan utakon, lovak húzták be helyettük fakordékon az első téglarakományt. A hatalmas “Bivalyok”, “Kocka”-épületek helyén egy éve még fa- és kőbarakok húzódtak végig. A “Vendéglő és Étterem” nyári teraszán, ahol munka után kőművesek, ácsok, vasbetonszerelők sörözgetnek, fél éve még egyszerű “barakbüffé” húzódott meg. Itt álltak sorba, egymás mellett szorongva, egy pohárka meleg borra várva az építők.
Tudják-e azok, akik megcsodálják az új Ételgyárat, a Kenyérgyárat, hogy az építkezés első hónapjaiban a legnagyobb gond volt: kenyeret adni az építőknek? Most az új vasútállomásról a teherautók hetenként három vagon lisztet szállítanak be a kenyérgyárba. Naponta több mint 70 mázsa kenyeret, 15-20 ezer darab péksüteményt juttatnak el a Népboltokba, az új üzletházba, a város négy nagy éttermébe.


Május 1-útja

Nincs ember Pentelén, aki ne állna meg – ha még oly sürgős is az útja – a “Május 1-utca” előtt. A széles út két szélét zöld pázsitos virágágyak szegélyezik. A város építői néhány héttel a május elsejei ünnepség előtt elhatározták, hogy széppé teszik legrégibb utcájukat. S a munkások, akiknek keze hosszú hónapokig a téglához és a malteroskanálhoz szokott, munka után virágágyásokat formáztak, fűmagot ültettek. Mosolyogva mesélik és ez a hír szájról szájra jár, hogy a “Május 1-utcá”-ján még a fű is betartotta a “határidőt”, kizöldelt a nagy ünnepnapra.
Régebben a távolságot az egyik “Kockától” a másikig vezető út jelentette Pentelén, most pedig az ú| városnegyedek. A “Béke Étterem” mögött – egykor raktárépületek hosszú sora húzódott itt – már kibontakozik a város legelevenebb, legforgalmasabb negyede. Itt épül a pártház, az orvosi rendelő, a filmszínház. A nagy középületek között terül majd el a város Fő-tere innét fut végig a városon és az erdősávon keresztül a gyár főkapujáig, a több mint 50 méter széles Fő út.

Az emberek

S talán csak a város nőtt ilyen hatalmassá, lenyűgözővé alig egy év alatt? Ne higgye senki! Mert bármilyen csodálatos is ez az ifjú város, bármilyen magasra nőttek is benne az épületek – mindennek fölébe emelkedett, mindentől magasabbra tört építője: az ember! Ma már más az az ifjú sereg, amely alig egy éve, a város építésének első hírére elindult ide.
Milyen boldogan és büszkén vonultak fel a vidám május elsejei menetben az ifjúmunkás “Partizán” brigád tagjai! Ünnepi ruhájuk hajtókáján mar ott ragyogott az “ezüst csillag”. “Partizán” brigád ifjú sztahanovistái! Emlékeztek-e még a decemberi napra, amikor éhesen, fázva, csüggedten a nehézségektől, arról beszéltetek a barakban, hogy itthagyjátok Pentelét, könnyebb munkát kerestek. Matola Jóska, a brigádvezetőtök – ugyan­olyan éhes volt, mint ti, ugyanúgy meggémberedett az ujja a hidegtől – farkasszemet nézett veletek és azt mondta:
– Én maradok!
Akkor valaki megkérdezte közületek: “De miért, hisz nem kötelez rá senki?” Jóska csöndesen csak ennyit mondott: “Fiúk, én negyvenöt óta vagyok a párt tagja… s ha ti ezt nem értitek…”
Megértettétek és maradtatok.
Akkor még az volt a hőstett, ha a fiatalok vállalták az építkezés első hónapjainak nehézségeit. Ma a hőstett: Matola Jóska nem tűri, hogy nehézségek legyenek. Nem tűri el ma már, ha nincs készen a terv, ha nem biztosítják a munkahelyet, az anyagot. Kiverekszi, kiharcolja magának az anyagot, új munkaütemre szorítja azokat a műszaki vezetőket, akik elmaradoznak.
S ezen a beláthatatlan területű építkezésen, ahol az ifjak százai váltak az “ezüst csillag lovagjává” – ugyanolyan megbecsülést vívtak ki maguknak nagyszerű munkájukkal a nők is.

A női építkezés egyik munkavezetője mindössze 19 éves. Amikor Kol­lár Júlia fél évvel ezelőtt idekerült kőművesleánynak, szavát sem lehetett hallani naphosszat. Julika nem egy év, hanem néhány hónap alatt fejlődött az építkezés egyik legkiválóbb munkavezetőjévé. “E 7-es Kocka” nőbrigádjai emlékeztek-e még, hogy alig egy hónappal ezelőtt ijedten, tanácstalanul vettétek körül a munkavezetőtöket, aki tehetetlenül sírdogált a betonkeverőgép mellett?
…Mindenki tudta ekkor már az építkezésen, hogy Kollár Júlia munkavezető csapata lemaradt az alkotmány tiszteletére tett felajánlás teljesítésében.
Kollár elvtársnő arcát még ma is égő pirosság önti el, ha erről az “esetről” beszél valaki. Az öntudatos leány gyorsan megértette, hogy sírás helyett jobb munkaszervezéssel, pontosabb anyagellátással lehet behozni a lemaradást. Kollár Júlia most sztahanovista brigádokat szervez a női építkezésen. Az épülő, új óvoda elsőnek felhúzott falára már kiírta csoportja új jelszavát: “A női építkezés dolgozói megmutatják: nemcsak behozzák a lemaradást, hanem túl is fogják teljesíteni a szeptember havi tervet!”


Gyárrészlet

A gyár

A város mögött húzódó erdősáv fiatal fáinak zsenge lombkoszorúja halványzöld színűre festi a tájat. Az erdő mögött emelkedik égnek a csodálatos város lelke: a gyár. Itt látni csak meg igazán, milyen gyorsan és milyen hatalmasat tud alkotni az az ember, aki tudja, hogy két keze munkájával a szocializmust teremti meg.
A gyár főkapuja mögött féligkész és már majdnem befejezés előtt álló csarnokok sorakoznak egymás mögé. Az első hatalmas csarnok, amelynek üvegablakain erős fénnyel sziporkázik a napsugár: a mechanikai műhely. Még épületállványok veszik körül a műhely vasbetonfalait, de a csarnok belsejében már ott fekszenek vastag, vízhatlan vászonnal betakarva az első gépek! A gépek, amelyeket a Győri Vagongyár, az Esztergomi Szerszámgépgyár, a Rákosi Művek dolgozói határidő előtt küldtek a Dunai Vasműnek. És ott áll a műhely csarnokában több mint három méter magas faládába burkolva az első szovjet gép. Munkások veszik körül a gépet, olvasgatják, betűzgetik a cirill szavakat. “Kievi Gorkij-gyár” Ez az első szovjet gép jelképpé vált a gyár építői előtt. Jelképezi a Szovjetunió segítségét, amely túl minden gépen, a legtöbbet adta a Dunai Vasmű építéséhez: a szabadságot!
A régi építők közül sokan emlékeznek, hogy itt, a mechanikai műhely mellett az elmúlt télen még kis dombocska púposodott. Bizony, nehéz elképzelni – aki nem látta -, hogy alig egy év alatt épült fel a domb helyén a Vasmű öntödéje. Mert az öntöde már készen áll. Az építők az utolsó simításokat végzik falain. A csarnok homlokzatán jelszó ragyog: “Mi, az öntöde dolgozói vállaljuk, hogy november 7-én öntjük az első vasat!”
Sok lelkesítő jelszó díszíti a nagy gyárváros különböző épületeit. Mindenki tudja már, hogy a Vasműnek akkora kikötője lesz, mint a fiúmei kikötő. Tudják, hogy az Erőmű – 12.000 köbméteres víztárolóját most betonozzák – akkora lesz, mint a Mátravidéki Centrálé. Mégis, ez a jelszó az Öntöde homlokzatán mindennél nagyobb jelentőségűvé vált.
Az első folyékony vas Dunapentelén! Ez lelkesítette már hónapokkal ezelőtt is a gyár építőit. A gyárváros leghíresebb brigádjának, a “Vihar­sarok” brigádnak a tagjai még emlékeznek, hogy az első öntés terve indította meg közöttük először s szocialista versenyt.

– Decemberben alakult meg a brigád – meséli Czápos János, a brigád helyettes vezetője – Azelőtt valamennyien mezőgazdasági munkát végeztünk és bizony télen nem szerettünk dolgozni. Segédmunkán dolgoztunk immel-ámmal, sok lógással az első irodaépületnél. Gyakran még meg se vártuk a műszak végét, haza­lógtunk a barakba melegedni. Egyszercsak behívattak bennünket az irodába és azt mondták: “Meg kell kezdenünk az öntöde építését, de nincs elég szakmunkásunk. Ha vállaljátok, mellétek adunk egy oktatót és kiképezünk benneteket szakmunkásokká.”
– Segédmunkán is megkeresem a pénzem – így vélekedett akkor még Czápos János. Ő is azokkal volt, akik azt mondták: “Ha nem kapunk se­gédmunkát, elmegyünk a gyárépítkezéstől.” Fábik elvtárs (a Kossuth-díjas Fábik József testvér bátyja), az idős kőművesoktató minden nevelő szava eredménytelen maradt. És egy este Fábik elvtárs mesélni kezdett a barakban az öntödéről.
– Képzeljétek csak el, gyerekek! Itt a mi barakunkkal szemben, ahol most semmi más nincs, csak beton meg vasgerenda – az őszre az öntöde­gyárban megkezdik az első öntést. Ide fognak seregleni a város, a kikötő, az Erőmű építői. Mindenki látni akarja majd az első folyékony vasat a mi első igazi nagy győzelmünket . Ezzel a vassal építjük tízszer nagyobbra Pentelét, igazi iparvárossá – mondotta, majd jóval később hozzátette az öreg fáradtan, csendesen: – Ha nem lesz elég szakmunkásunk, akkor…
Másnap a brigádból elsőként Czápos János jelentkezett átképzősnek. Az első folyékony vas még nagyon távoli cél volt. A “Viharsarok”-brigád tagjai azonban elhatározták, hogy a gyár építkezésén már szakmunkát végeznek. Czápos János még nem is volt szakmunkás és május elsején sztahanovista kőműves oklevéllel tüntették ki a gyárépítkezésen elért eredményeiért. A “Viharsarok”-brigád tagjai a jövő héten teszik le a szakmunkás vizsgát.

*

Alig egy éve múlt, hogy az első munkások kiszálltak Dunapentelén; hogy a répaföldek s a búzatáblák helyén megkezdjék ötéves tervünk legnagyobb építkezését. Azóta a számokból, a tervekből, ezernyi munkáskéz­ből, lángoló, ifjúszívű emberek, elszánt, harcos akaratából életre kelt, valósággá vált a Dunai Vasmű, ötéves tervünk, mindnyájunk nagy Békeműve.

Péter Ilona
(Biai Főglein István rajzai)

Dunaujvaros