Amerikai Magyar Szó – 1967. december 21.
Palotai Boris
MORZSA MARI
Hajnalodik.
Kékesszürke színe van a levegőnek, csendes színe. Rebbenő, szelíd fények bontogatják a sötétséget, az alvó házak, mozdulatlan kertek épp csak kirajzolódnak. Csend van, levél se moccan, az aprójószág szárnyába dugott csőrrel alszik.
Később egy kakas harsány rikoltása töri szét a csendet, utána gyenge motoszkálás hallatszik: talpak csusszanása, füvek zizzenése, majd egy lány lopódzik végig az udvaron, beharapva a szája szélét, hogy a lélegzetével se üssön zajt. Megáll szemben a kakassal, amely feltartott fejjel, égő taréjjal kukorékol.
Hát ebbe meg mi ütött, gondolja, s nézi, milyen vérmes, erős. Mintha csak a gazdája állna itt, vörösbarna képével, feszülő nyakával. Megkerüli a kakast, de az nem hagyja magát, mellette terem, mintha fel akarná verni a házat.
A lány az ablakra les. Sötét négyszög az ablak, mögötte éjszaka terpeszkedik. Talán most kászkálódik ki a gazdája a dunna alól, s egyetlen ugrással az ablaknál terem.
A hátában szúró pontot érez, hideg szalad a lapockája közé, s rángatni kezdi a kiskapu reteszét. Sose hitte volna, hogy ilyen veszettül csikorog!
Már kint van az utcán. A kakas újból rázendít, ez már nem is kukorékolás, ez már olyan, mintha segítségért kiáltozna: – Hé, emberek, utána!
Tudja, hogy itt a házak között nem szabad futni, mert mit szaladoz ő ilyentájt… A sötétség is kezd bomlani, aki az ablakhoz lép, rögtön felismeri, s hívja a párját: – Nem Morzsa Mari az ott? Úgy fut, mintha kirabolta volna a házat – teszi hozzá, s már zörgeti az ablakot, öklével dörömböl, majd kinyomja az üveget. Mari hallja a hangokat, a homloka mögött, a nyakán futkároznak, s ettől, akárhogy nem akar, mégis futnia kell. A Bogdánné kutyája éles csaholással veti utána magát, ó, a nyomorult! A zihálása elnyeli a könyörgve, susogva kiejtett szavakat, mert most már valósággal fújtat és zihál, és nem lát mást csak táncoló foltokat kétfelől s a kutya érdes nyelvét. Haja csomósan tapad a homlokába, hiába fújná ki, bőréhez ragasztottja a verejték, de hát ki bánja, amikor az a dög kutya… Pajtikám, ne… csitt, Pajti…
Valaki füttyent. Hangok iramodnak utána, lassítani kéne, nehogy azt higgyjék… A fejében összeroppannak a szavak, mint a kerítés léce, amelyen keresztülbujt. Csörgőék portája már csupa mozgolódás. Fejéshez készülődik az asszony, az ember meg vödrökkel csörömpöl. Meghallják a reccsenést, az asszony lecsapja a sajtárt, két karját a magasba dobja. – Szentséges Szüzmáriám! – kiáltja, s a szavak egymásra torlódnak a torkában, azt se tudja, mit mondjon előbb, mert a káposztáit taposta le futtában, a palánkot törte ki, s tán az is felvillan benne, hogy ő kapta rajta tegnap este, amint a falujárókkal sugdosott. Mindezt egyszerre kiáltaná, de csak tátog, s mire elered a szava, ő már messzire jár.
Minden világosodik körülötte, az ég, a bokrok, még a por is a lába alatt. Ha utána erednének, könnyen elkapnák, mert nincsen hol megbújnia. Könyöke hajlásába törli a homlokát, s fülel. Lehet, hogy már a nyomában járnak. Csörgőné hosszú, száraz karjával mutatja, hogy arra, arra!
Nem mer megfordulni, az eget nézi, melynek alján fények hasadnak, nyelvével lapátolja szája körül a verejtékcseppeket, s olyan félelem markolja meg, hogy szinte beletép a gyomrába. Kocsizörgést hall, a gazda lesz az, befogta a Fecskét meg a Sárit, s utána!
Megtorpannak a lovak, csipkés hab veri ki a szájuk szélét, mellső lábukkal kaparják a földet, víz patakzik a hátukról. A gazda fél kezével marokra fogja a gyeplőt, a másikkal meg kinyul érte: –
Gyerünk!
Mari felszisszen. Válla közé kapja a fejét, s hátraugrik, pedig hát senki sincs ott, csak a saját árnyéka mozgolódik, s a hang is innen jön, ahonnan a tömzsi, barna árnyék. Már a Józsi bácsi lucernásában gázol, ha valaki jönni talál, lehasal, arcát a földre nyomja, s úgy marad, amig elfogynak a lépések.
– Hé ki az ott?
– Állj meg te! Állj meg, mert karóval ütlek agyon! – Fulladt köhögés akasztja meg az áradatot, s mire újra elkezdi, már csak gyengén cseppen a hangja, el se ér Marihoz, akinek fickándozó hajfonata hol a rozstáblák fölött úszik, hol a buzakalászok között csapkod.
Magasan áll a nap, a levegő megtelik a hőség szagával, melybe érett gabona illató vegyül. Idegen csordák lepik el az utakat, ezektől már nem kell tartania. Idegen állatok, idegen emberek, idegen kapuk. Ki törődik vele, hogy miért lohol lélekszakadva, hogy csak úgy porzik nyomában az ut, s az elhult libapelyhek fölröppennek.
Lassan elmaradoznak a házak, balra lejt az út, a végén sorompó. Onnan már látszik a vörösszilvafa s a mögötte megbúvó apró állomásépület, amely tenyérnyi folt még, de minden lépéssel egyre nő, aztán kibukik a levelek sűrűjéből, nem takarja már semmi, s ő ott áll előtte…
A sörösüvegekkel körülkerített virágágyakban tyúkok kapirgálnak, egy batyus asszony leveszi a tejeskanna fedelét, vizet önt belé, nagy kortyokkal iszik, álján lecsurog a víz. Megakad a szeme Marin, végigjáratja rajta a tekintetét, s csak ennyit mond: – Nna! De ettől a semmi szótól puha lesz a térde, s szinte tolni kell magát előre a pénztárablakig, ahol egy öregember ül plajbásszal a füle mögött.
– Hová adjak jegyet? – kérdi sürgetve, s ő csak nyeli a nyálát, mert idáig el se jutott, hogy hová. Csak innen el! Nem várni meg a másnapot, nem találkozni többé a gazdával, nem kerülni a gazdáné szeme elé, aki fejfájósan, gyötrődve százszor is elkérdezte egy és ugyanazt:
– Panaszkodtál ránk, te kis nyomorult… Jaj, a fejem itt hátul… Vértódulásom van, egyre szalad a vér a fejembe… Azt mondtad, hogy nem eresztünk el hazulról… vagy mit… mit kentél ránk? Adjatok már egy vizes ruhát, hadd tekerem a fejemre. Bennfogtuk a béredet? Nem kaptál eleget zabálni?? Mit sustorogtál azoknak a falujáróknak, azt mondd a szemembe, ha mered! Megint az a forróság a fejemben, ecetes rongy kéne rá! Ez a hála?! Ezért tartottalak, hogy most a hátam megett… A beszolgáltatást is hánytorgatták, azt mondd meg… Egy szerencse, hogy utolsó szemig… Tőlem feltúrhatják az egész házat, belehasíthatnak a vánkosokba… Csak jártasd a szádat, ha nem félsz az Úristentől.
Sóhajtott, nyögött, megint elölről kezdte, míg le nem pilledt a szeme, s félálomban folytatta, kásás hangján: azt mondd a szemembe; ha mered… ha mered… a szemembe…
– Pusztaszabolcs felé beszállni! – kiált a pályaőr, s Mari felkapja a fejét.
– Oda kérek jegyet. – S már számolja ki zsebkendője bogából az aprót. Pusztaszabolcs, mondja magában, megrándítja a vállát, és a vonatra kapaszkodik, amely szusszanva megindul, összegömbölyödik a sarokba, mellére bukik a feje, álmosság zsibong a tagjaiban, mégse tud aludni. Pedig átvirasztotta az éjszakát, minden kis neszre fülelt, mely a szomszédból jött, nyomon követte a zajokat, azokból rakta össze, hogy a gazdáék odabent mit csinálnak. Csikorgott a deszka, ahogy a kisbalta alatt feszült a fadarab, s a küszöb felemelkedett. Éleset nyisszant az ásó, mert a keményre döngölt földbe jól bele kellett vágni. Később puffanás hallatszott, zsákok puffannak így, amikor földre zöttyentik őket. Az ajtó kinyílt, lépések döngtek, jól ismeri ő a nehéz terhet cipelő lépések zaját. Majd a lapátolás sietős nesze hallatszott, az előbb még frissen hullott a gödörbe a föld, aztán kapart a lapát, amint a padlóról szedte fel az odahult földet. Megint másféle zajok… Nyílt, csukódott az ajtó, döngölték a földet, csizmával tapodtak rajta, sziszegő hangok ütódtek a füléhez, cirokseprűnek van ilyen hangja, amikor kapkodva lapátra seprik a szemetet.
Lassan elcsendesedtek odabent, ő meg kiszállt az ágyból, s azt gondolta: most! Ha most nem, akkor soha. Nyitva az ablak, csak le kell ereszkedni. Ha meg már kint van, a sötétség két lépésre felfalja az utat, az ember a saját kezét se találja. Felnyög az asszony odaát, forgatja, püföli a vánkosát, biztos megint a hőség lepte el, ilyenkor matat, csoszog, nem leli a helyét.
– Mit motyorogsz te itt magadba – szól rá egy vénember, s kosarát, batyuját rendezi el a szemközti padon.
Nem felel. Arcát az ablaktáblához tapasztja, homályos lesz az üveg tőle. Szaladnak a fák. Karjukat rázzák, mintha fenyegetnék. Ha megkérdi a vénember, hogy mi keresnivalója van Pusztaszabolcson, mit mond? Semmit se mond. Nem olyan mondogatós ő. Hogy jött mégis, hogy azoknak a városiaknak panaszkodni mert, hogy tele lett a torka indulattal, s gyürkőztek a szavak kifelé, egyik tolta a másikat, s egyszerre minden kint volt, az is, amiről azt se tudta, hogy benne van!
Valaki lehúzza az ablakot. Kihajol rajta, arcát, haját tépázzza a szél, egyszerre könnyű lesz a feje, megmártózik a fényben, mert csupa fény odakint a levegő, hunyorog, pislog tőle, hátrakapja a nyakát. A sürgönyhuzalok drótjai rezegnek, belevágnak az égbe, a fák levelein keresztül is az ég látszik, mintha kék csipkét akasztottak volna a levelek közé, amott meg egy patak bujkál, eltűnik, kibukkan, meghimbálja magát, félreugrik, mintha játszana.
Most meg már vihog – böki meg a vénember a szomszédját, s pipájával őrá mutogat.
Mari hátrafordul. Vihog? Csak tán nem… Hisz azt sem tudja, hol hajtja le a fejét. S gyomra sajdul az éhségtől, tegnap dél óta nem evett. Ott volt a juhsajt meg a kenyér az asztalon, de a torkát elállták a könnyek, nem jutott már nyelésre hely.
Körötte javában falatoznak. A vénember kenyeret kanyarít, kolbászt meg hegyes paprikát harap hozzá. Egy asszony nagy kosár almát tart az ölében, foga hersenve mélyed az alma húsába. Tizenkét almafa áll a gazda kertjében, csak meg kellett rázni, s már pottyant, koppant a fejére a sok édes alma. Ha most a kezébe nyomna egyet az asszony, akár csak azt a kis rücsköset… De feléje sem néz, két ujja hegyével törli a szája sarkát, s int a vénembernek.
Az meg demizsont szed elő a pad alól, hangosan kortyol belőle, ráncos nyaka mozgolódik, amint lefelé futnak a kortyok.
– Pöh… pöh… Ez jó volt. – Földre állítja az üveget, őt meg úgy előveszi a szomjúság, hogy másra már nem is tud gondolni. Egy almacsutka is megtenné, az is hűsítené, amint forgatná a szájában, s a síkos magokat ropogtatná, Ha szólna az asszonynak?… Nyelve a szájpadlásához tapad, sehogy sem jön hang a torkából, de a keze kinyúlik, már tapogat az alma után.
fotó: hungaricana.hu/Országos Széchényi Könyvtár
– Pusztaszabolcs következik – szól be a kalauz, s az asszony nehézkesen felcihelődik, az ülésre zöttyenti a kosarát, melyből két alma ugrik ki. Ő meg gyorsan utánahajol, ott gurulnak a földön, csak fel kell emelni, meg kell törölni a szoknyája szélében.
Nyállal telik meg a torka, érzi már, ahogy fogával belecsap, s a lé szétfröccsen a szájában…
– Hagyd, nem érdemes lehajolni érte – mondja az asszony, s az ülés alá rúgja az almákat. Neki meg pirosság szalad az arcába, s csak gyűri lefelé a sírást, amely ott motoz már a gégéjében, fél térdre ereszkedve kutat az elgurult alma után.
Kosarak, batyuk, vulkánkofferek himbálóznak fölötte – ne álld el az utat, hallod?! – s már nyomakszanak kifelé, neki is mozdulni kéne, hisz eddig szól a jegye. Pusztaszabolcs. Hová rúghatta az almákat ?
Dühös sírás rázza meg a vállát, fel-felhorkan, mintha levegő után kapkodna. Bele kellett volna nyúlni a kosárba. Mit számít, ahol annyi van, hogy lehajolni sem érdemes érte… Vagy azt mondani az asszonynak: hitvány kis alma ez, hallja… Vagy fellökni könyökkel a kosarát, hogy mind kidüljön!
Odalent szekérrel várják az asszonyt, s a vénember is megindul, hátra sem tekint. Sípol a mozdony, vastag füst puffan ki belőle, mindenki igyekszik valahová, még a füst is. Az előbb még tömöttón hullámzottak az emberek, őt is sodorták magukkal, hátak meg karok lökdösték előre, hogy mozdulni se igen kellett, most meg már csak a port nyeli, amit felvertek körülötte. A sinek is üresen nyújtóznak, csupán a nap dűl végig rajtuk. Legalább senki se kérdi meg tőle, mire vár. Meg hogy miért sír. Ettől megint meglódul benne a sírás, két kézzel fogja a kerítést, hogy megzörrennek rajta a lefelé fordított mázas korsók.
Egy asszony ruhát tereget az udvaron. Elnyűtt ingeket, foltozott cihákat, szinehagyott szoknyákat. Hallja a szörcsögést a háta mögött, megfordul, ránéz Marira, ezt meg mi lelte. Mitől keseredett úgy neki. Ne rij, már no, ez ül a szemében, de a keze szorgosan tovább aggatja a ruhákat. Mari ráemeli könnytől duzzadt arcát. Jó asszonynak látszik, ettől tán egy csuporka tejet is merne kérni, lefölözött tejet, amelynek sűrűjét bélesbe dagasztották. S ha csak hullott almát kérne, amit amúgy is beletaposnak a földbe, vagy moslékba dobnak… Aztán még lejjebb megy. Kis kútvizet tán meg nem tagadna tőle. Már szólni akar, nyitja a száját, de a két fa közé húzott spárga hirtelen leszakad, a mosott ruha a porba zuhan, a libapiszokba. – Ó, hogy a magasságos úristen… – fakad ki az asszony, s rázza, fújja a bemocskolódott ruhát, a fonott kosárba csapja, egyre hangosabban szitkozódik, dühösen néz Marira, mintha őt okolná! Igaz is, elhúzta a figyelmét a sírásával, dehogy is aggatta volna erre az elvásott kötélre a nehéz cihákat.
Mari orrába szívja a könnyeit, kicsire gubbaszkodik, úgy várja, hogy az asszony lecsillapodjék, s rávesse a szemét. Fél is tőle, meg akarja is.
El kéne indulni, tűnődik, s talpával köröket simít a meleg porba, a foszlós bárányfelhőket nézi, melyek szétszakadnak, összefutnak, könnyű bolyhokba szóródnak, mintha pitypang pelyhét fújnák el.
Most merre? Vajon kifutná-e a pénzéből Pestig… s ott aztán hová?… Ha legalább tudná, hogy hívják azokat, akiknek kivallotta. Akik miatt itt kucorog óriáslapu és szamárbogáncs között, kiverve a nagyvilágba! Hogyan is szedték ki belőle, milyenek voltak a gazdái, amikor ő sohase gondolt rá, hogy milyenek. Olyanok, amilyenek… Megtömhette náluk a hasát, ha mással nem, gyümölccsel, annyi volt belőle, hogy karóval kellett megtámasztani a fákat, mert leroppantak a súlya alatt… S a gazdánéval ki lehetett jönni, ha az ember ismerte a természetét. Hány lányt csap meg a tulajdon édesanyja, őt meg csak akkor kapta el a gazdáné, ha rájött a nagy hevülés, mind a vér a fejébe szaladt, s lihegett, mint a tömött lúd. Olyankor nem tudta, mit csinál. Elfutotta az indulat, azt tépázta, aki a keze ügyébe került. Rendszerint ő került a keze ügyébe, hát neki jutott ki. De aztán elfeledte a haragját, egy óra se telt belé, s már lelkemnek szólította, vele szagolgatta meg a gazda kabátját, nincs-e idegen asszony szaga rajta, neki panaszolja el, milyen keserves az élete, folyton csak kuporgatni, zsugorgatni, fogához verni a garast, ügyelni, hogy ki ne lopják a szemét. Oltárteritőt is hímzett, aranyszálakkal varrta ki a bordó bársonyt, s megengedje neki, hogy ha elkészül az esti fejéssel, varrogasson rajta, sokszor fél éjszakán át hímezte a liliomokat.
A menhely helyezte ki a gazdáékhoz, mikor még akkora volt, mint egy szilvamag. Ha fel is hánytorgatták, hogy a Csörgőék lelence testesebb, szívósabb fajta, újra próbálgatták az erejét, s csak akkor húztak rá, ha nem bírt a nagy, mérges, fekete kocával, amely a pocsolyába döntötte, vagy ha kiloccsantotta a moslékkal teli vödröt, mert elzsibbadt a karja a cipekedéstől.
Mari már az országúton baktat, szekerek verik fel mellette a port, motorkerékpárok pöfögnek, akkora porfelhő kavarog utánuk, hogy eltakarja előle az utat, semmit sem lát, csak karcos, fullasztó szürkeséget. Olykor behúzódik a fák porral beszitált lombja alá, nem annyira az árnyék miatt, mint tanácstalanságában, hogy most pedig merre… Aztán megint nekiiramodik, megcsörgeti a zsebkendő csücskébe kötött aprót, akad tán annyi, hogy valami harapnivalót vegyen, ha egy faluba ér. S ha az utolsó krajcárja is elfogy, és eléri az éjszaka? Nem tudja eldönteni, mi fekszi meg jobban a szívét; a félelem, hogy mégiscsak rátalál a gazda, vagy a falujárók iránti harag, akik így kiborították, hogy most futhat ki a világból.
Az út szélén frissen ásott árkok húzódnak, derékig meztelen munkások hajladoznak benne, az egyik rákiált.
– Hé, kislány! Hozzál csak vizet ebbe a butykosba! Arra ni, befordulsz – jobb kezével a levegőbe vág -, vagy száz lépésre ide találsz egy kutat. – Már nyújtja a bütyköst, vörösre pörkölt arcáról szakad a verejték, keze fejébe törli. – Ennél az útelágazásnál, látod? Csak mégy, mégy, s egyenesen beleszaladsz a kútba.
A mögötte levő férfi az árokszélére dobott kabátok, tarisznyák között kotorász, borosüveget halász ki. – Ezt töltds meg, egy fáradság. Ha el akarnának zavarni, csak mondd, hogy a kábelfektetőknek viszed. Mit bámulsz?
– Hírét sem hallotta még a kábelnek – mondja egy kopaszra nyírt fiú, és orrát ráncolja. Utánakiált: – Kábel! El ne felejtsd.
Mari szedi a lábát. Megleli a kutat, lebámul a hűs mélységbe, ahonnan a tükörképe néz vissza rá. Annak mondja: – kábel. – Szinte kívánja, hogy valaki szóljon: hé, mit keresel ott a kútnál. Ő meg rávághassa: vizet viszek a kábel… hogy is? a kábelfektetőknek… Csak érjen vissza, megnézi magának, mit dugnak azok a földbe.
Nagyot húz a vízből, arcára, nyakára fröcsköli, hajára locsol az üvegből, hátába csorognak a csiklandós cseppek. Megrázza magát. Újra megmenti a vödröt, csikorog a lánc, amint felhúzza, fél kezével csapzott haját igazgatja.
– Nicsak, tán leereszkedtél a kútba – mondja később a leberetvált fejű, s míg két kézzel markolja meg az üveget, s kotyogva iszik, feje búbján táncoltatja a bőrt.
Mari meg az árokba les, a fekete csövekre, melyek egymásba illeszkedve futnak egy darabon, majd meg a vastag drótokon akad meg a szeme, ahogyan érdes ujjak tekerik, húzzák. Kétszer is kérdik tőle: hová igyekszik, de előbb elreppen a kérdés a füle mellett, később meg úgy tesz, mintha nem hallaná, mert mit feleljen rá, mit is felelhet…
Még áll egy darabig, egyik lábát a másikhoz dörzsöli.
– Nem érsz be harangszóra, elhűl az ebéded – tréfál vele a kopasz. Az idősebb munkás, az, aki először nyújtotta a butykosát, rábólint: – Pedig a hideg húslevesen megfagy a zsír. Ha ciberét főztök, annak nem árt. Az jó hidegen is. Már annak, aki szereti. Én nem állom szegényt. Na, mit főz az anyád?
– Tarhonyát – mondja Mari gyorsan, s a földre bámul.
– Disznóhússal. Csak úgy ér valamit.
Azt kieszegeki a gazda a tálból, akarja mondani, de idejében visszanyeli, eszébe jut, hogy igy járt a pestiekkel is. Egy-két szót ejtett, azok meg felkapták, tovább gurították, s megvolt a baj.
Teherautó robog az úton, téglákkal megrakva. Még egy. Meg még egy… Torony magasságban száll a por utánuk, eltart egy darabig, amig ismét látja az eget, a vadkörtefákat meg az árkot a nagy, fekete csövekkel.
– Láttad? Két billenő kocsi ment Pentelére – jegyzi meg az egyik munkás, a másik meg hunyorogva néz utánuk. – Skoda gépek. – Marihoz fordul: – Miért nem kérezkedtél fel?
– A házatok előtt lebillentett volna – mondja a leberetvált fejű, a többiek nevetnek. – Ott meg egy Csepel jön. Tarsd fel a kezed. Ne légy olyan mulya… Állj odébb, hogy észrevegyenek.
– Ebben a dögmelegben nem érdemes kutyagolni. Ha egyszer felszed az autó.
Mari feltartja a kezét. Előbb csak annyira, mintha a port akarná az orra elől elhessegetni, aztán hirtelen magasba löki a karját.
A közeledő teherautó énekszót sodor feléje, óriási foltot lát, aztán a foltból fejek emelkednek ki, röpködő hajak, lebbenő kendők, piros zászlók, melyeket csapkod a szél.
Mari magasra tartott karral integet. Tudja, hogy az árokból nézik, ha leengedné a karját, rögtön rájönnének, hogy a tarhonyaebéd nem igaz, nincs is anyja, aki hazavárja.
Az autó lefékez, vékonyodik a dal, már csak egy-két hang kanyarog. Karok nyúlnak le érte, felsegítik, A kocsivezető hátrafordul: – Meddig vigyünk? – s már indul is, feleletet sem várva.
Mari ott ül a lócán, arcok, zajok áramlásában, mozdulni sem tud, szorosan préselődik két váll közé, s mégis oly messze van, mintha még mindig a hajnali réten bújkálna. Zömök, vállas fiatalember ül mellette, minden oly sűrűn nőtt rajta, haja, szemöldöke, még a fogai is egymásra torlódnak, mintha kevesellnék a számukra juttatott helyet.
– Hol tegyünk le? – kérdi tőle.
Ő meg nem felel, lekapja a fejét a lombok elől, melyek az arcát surolják. A zömök fiatalembert innen is onnan is szólongatják. Orbán Feri a neve, ő viszi a szót, hangja még az énekszót is áttöri. Őt kérdezgeti az az öreg is, akinek ősz sörték meredeznek az állán, valami Sefcsik bácsi.
– Hol tegyük le ezt a kislányt?
– Azt ő tudja. Tán te is Dunapentelére tartasz? – fordul hozzá, Mari meg rávágja: Oda – s a pad szélébe kapaszodik, erősen markolássza a lócát. Ott is el lehet szegődni cselédnek – gondolja.
– Aztán hogy jutott eszedbe? Kinél jelentkeztél? Hol a megbízóleveled?
Hármat is kérdez egyszerre Orbán Feri, őneki meg úgy megtelik a torka félelemmel, hogy nyelni sem tud. Mi lehet az a megbízólevél? Sebesen pislog, hogy feltartóztassa a könnyeit, melyek már gyűlnek a szemében. Kábel… billenőkocsi… megbízólevél… Mik ezek?
– Nincs énnekem semmiféle levelem. Csak úgy magamtól… – Csendesen ejti a szavakat, Orbán Feri mégis meghallja.
– Csak úgy magadtól? Kaptad magad és eljöttél? Halljátok? Kapta magát és eljött az építkezésre! Hallod, Ilus? Téged meg instállni kellett.
A dalodás abbamarad, szeplős, vörösesszőke lány terem mellette, majd felborítja.
– Kihirdették a községházán, hogy jelentkezzetek ?
– Nem tudom én azt… tanyán szolgáltam.
– Akkor meg ki szólt neked róla?
Mari hallgat, a vállát vonogatja. De sokat kérdeznek… Mikor hagyják már abba. Ez mindenütt így van, hogy addig szorítják a sok kérdéssel, amig belekábul?… Legalább tudja már, hogy építkezésre mennek. Náluk is járt egyszer egy napszámos, a magtárt építette, a sok kőportól mindig szürkét köpött, ő meg libákat őrzött, fűszálat rágcsált meg sóskát, s örült, hogy milyen szép zöldet köp tőle.
Sefcsik bácsi szeme a meztelen lábára tapad. – Így jöttél, cipő nélkül, minden nélkül? Hol a batyud?
Persze, batyu kéne… Ezeknek itt mind van cókmókjuk. Katonaládák, spárgával összekötözött dobozok, fonott kosarak, szatyrok hevernek a padok alatt, ő meg csak úgy jött, csupasz talppal, egy szál ruhában, mint akit kivertek a házból. Ez az öreg nagyon bandzsít rá. Mintha tudná, mit kell kiszedni belőle. Mégse mondja meg, hogy a cipőjét a gazdáné saját szekrényébe zárja, csak nagy ünnepkor engedi felhúzni, karácsonykor, húsvétkor, vagy ha áldozni megy.
– Biztos azt spekuláltad ki, hogy előbb kiszaglászod, hogy megy ott, mennyit lehet keresni. Ha nem tetszik, alászolgálja, már ott se vagy – jegyzi meg egy lány, az arca nem is látszik, csak kifakult, kék kendője. – Batyuval nehezebb meglépni – teszi hozzá, s cipője orrával megbökdösi vulkánkofferét.
– Ott akarok maradni – tör ki Mariból, s ijedten körülnéz, ehhez mit szólnak. Segítenek-e neki, hogy felvegyék napszámosnak, minek.
Orbán Feri arcát vörösség futja el, a nyaka is vörös, mint a kakas taréja.
– Te Ilus, én úgy kihajítalak ebből a kocsiból – harsog a kékkendős lányra -, én úgy kihajítalak, hogy mutatóba sem marad belőled.
– Eljöttem, itt vagyok, mit kiabálsz – hadonász Ilus.
– Itt vagy, de máris gyanusítgatod ezt a lányt… hogy hívnak téged? – mordul Marira.
– Morzsa Mari.
– Itt ez a Morzsa Mari… nem vár biztatást, nógatást, nyakába szedi a lábát, elrohan hazulról az épitkezésre. Te meg itt gyanusítgatod, hogy meg akar onnan lépni.
– Én csak azt mondtam…
– Tudom én, hogy mit mondtál. Nézzék csak! Már most kezdi! Veled a Béke úti építkezésnél is sok bajom volt.
– Hagyd abba, Feri, nem érdemes – csitítja Sefcsik bácsi.
– Már hogyne lenne érdemes – tüzel Orbán Feri -, elgyön ide egy kis parasztlány, csak úgy magától, s ahelyett hogy megölelné örömében, még hergeli!
– Jól van már, no! Éljen Morzsa Mari! – kiált a vörösesszőke lány, és fél karjával magához rántja Mari fejét.
Valaki előkapja a szájharmonikáját. – Tusst rá!
Fürge dallamok futkároznak, ismét felcsattan a dal, feleselő lombok súrolják az autó oldalát.
Sefcsik bácsi Mari hátára vereget. – Ki se nézné belőled az ember, amilyen csiribiri kislány vagy, hogy a Vasműnél akarsz dolgozni.
Mari riadtan összegubbaszkodik. Csak tudná, mi az a Vasmű. S ne lenne olyan kegyetlenül éhes. Ezek sosem esznek?
– Itt vagyunk. Ez már a falu, Pentele.
A teherautó lassít, lépésbe tudnak csak haladni, szekerek, kordék jönnek minduntalan szembe velük, teherautók dudálnak rájuk, a tengerimorzsoló előtt nagy kuvasz hasal, lustán csapkodja farkával a legyeket, fel sem vakkan az autók robogására.
Orbán Feri derékig kihajol, integet a fáknak, a szembejövő sofőröknek, a kukoricatábláknak, kordéslovaknak, melyek hosszú sorban ügetnek az úton.
– Ez már ismerkedik – nevet Sefcsik bácsi, és fejébe nyomja a sapkáját, hogy illendően érkezzen meg, ne ilyen összekócolt hajjal.
Mari a háta mögé sáncolja magát. Onnan les ki a dombokra, melyeket mintha óriási kenyérvágó késsel szeltek volna ketté. Meredekek,- sima falúak, szürkék, még a gaz se kapaszkodik meg bennük. Repedések hasítanak beléjük, keresztül-kasul szántva az oldalukat. Majd meg búzatáblák aranylanak, mint a cseppentett méz, olyan a színük. Mari behunyja a szemét, akkor is látja őket. Ha elszegődhetne ide mezei munkára…
Megáll az autó, zsibongva ugrálnak le róla, utolsónak kászkálódik le. Szemében még a szántóföldek lusta ringása, pedig már barakkok guggolnak mellette, vakolatlan hurkaházak, az ablakok épp csak bevágva. Odébb meg deszkabódék, emberek torlódnak körülötte meg mindenféle targoncák, kocsik, zsákokkal, vasrudakkal megrakva. Azon túl ismét búzaföld, csendeskén ring, alig-alig, csak annyira, mint amikor az anya fél lábbal meghimbálja a bölcsőt.
Egész kis csapat várja őket. Kezüket rázzák, vállukra veregetnek.
– Csakhogy itt vagytok! – kiáltja dörögve egy férfi, akinek vastag hangja sehogy sem illik keszeg termetéhez. – Nagyon elkél ide egy Orbán Ferenc! Hányan jöttetek?
Huszan! Nem is… huszonegyen.
– Akkor hát nyertél! – csap Orbán tenyerébe a keszeg kis ember, drótszemüvegét a homlokára tolja, úgy néz végig rajtuk.
Orbán Marira mutat. – Ezt a kislányt útközben szedtük fel. Tanyáról jött, a Vasműnél akar dolgozni.
Mariban még a lélegzet is elakad. Oldalra billent fejjel áll, merev nyakkal. Mi lehet az a Vasmű? Jóságos Isten, mi lehet az?!
A bejegyzés a Hungaricana Közgyűjteményi portál segítségével készült.
A történet egyes elemei, Morzsa Mari története visszaköszön Keleti Márton 1953-ban bemutatott filmvígjátékában is, a Kiskrajcárban, mely talán nem is annyira véletlen, hiszen a film egyik forgatókönyvírója Palotai Boris volt.
