Béke és Szabadság – 1953. január 4.

Palotai Boris

SZTÁLINVÁROSI TÖRTÉNET

Morzsa Marival akkor találkoztam először, amikor Sztálinváros még Dunapentele volt, s kavicsdombok, téglahegyek, gömbvas-alagutak borították a hepe-hupás földet, amikor még a széltől megtépázott felhők is hol malterhabarcshoz, hol meg homokbuckákhoz hasonlítottak s újonnanjött, toborzott seregek csákánnyal, ásóval, vakolókanállal készültek új honfoglalásra.
Mari, – akit nem is Morzsa Maminak hívtak, – én neveztem el így, mert olyan aprócska volt, olyan igénytelen, mint egy kis morzsa, megállt az úton, amelyen falánktorkú árokásógépek kapták be a dombokat: hóna alatt pokrócot szorongatott, kezében pedig rózsaszínű szálláscédulát, de úgy megijedt a hernyótalpú gépektől, a dohogó sztalinyecektől, hogy azon tanakodott; ne forduljon-e vissza.
Később megtudtam hogyan került ide: hajnalban szökött el a gazdáéktól, ahol gyerekkora óta szolgált. A konyhaablakon ugrott ki, nehogy az ajtónyikorgásra felriadjon az asszony. Ahogy kiért az onszigútra, futni kezdett, úgy futott, hogy a szíve majd kiverte a bordáját. Lassan elmaradoztak mellőle a földek s már látszott a sorompó, túlnan meg a vörösszilvafa, a mögötte megbúvó, apró állomásépülettel, amely kibukott a levelek sűrűjéből. Végre ott állt a vasúti pénztár előtt, egyik markából a másikba seperte a megizzadt aprópénzt, s nem tudta hová kérjen jegyet.
– Pusztaszabolcs, beszállás! – harsant fel a pályaőr kiáltása, s Mari felkapta a fejét. – Oda kérek jegyet.
S a vonat zötyögve megérkezik Pusztaszabolcsra. Most hová? Megint neki eredt, tapoddá a port, öklével kente el könnyét az arcán, s arra gondolt, nem kellett volna szóbaereszkedni a falujárókkal. Hisz sohasem beszélt ö senkivel. Hogy jött mégis, hogy egyszerre tele lett a torka indulattal s gyürkőztek a szavak kifelé, egyik tólta a másikat s egyszerre minden kint volt belőle, az is, amiről nem tudta, hogy benne van. Pedig látta, hogy a gazda a szérűskertben áll s a szeme rajta. Az asszony meg a violáit öntözgette, de az is őt vigyázta, két pár kutató szem fogta közre…
Erre gondolt, miközben messziről porfelhőt kavart egy teherautó, s ahogy közeledett, feltartotta a karját. Táncsak elviszik egy darabon.
Fékez az autó, karok nyúlnak le érte, felsegítik. Csupa fiatal: lányok, fiúk, hajukat lengeti a szél, daloló hangjukat messzire viszi.
– Te is Dunapentelére tartsz? – kérdezi egy zömök barna fiú, s helyet szorít neki a padon.
Nem szól, jó erősen fogja a kendője csücskét, nem mintha a széltől féltené, de meg kell markolni valamit izgalmában, hogy van neki már hová igyekeznie, megérkezhet a többivel, elbújhat a gazda fenyegető képe elől.
– Hogyan jutott eszedbe jelentkezni? Toborzás volt a faluban? – kérdik tőle.
Még mielőtt válaszolhatott volna, már ott is voltak, egész kis csapat várt rájuk, a kezüket szorongatták, ölelgették őket. – Megjöttek az ifik! – kiáltotta valaki s a többiek hurráztak, hogy zengett a táj.


sztálinvárosi kép – Hermann Lipót rajza

Így került Mari Dunapentelére. A barakkban az ágya szélére kuporodva mesélte el. Zámbóné, áki fadarabbal kapargatta a sarat a csizmájáról, csak bámult, szoros kis kontyát rázta. – Mért kellett neked szökni? Manapság szökni? Ki hallott ilyet? Senki sem tarthat vissza, ha egyszer menni akarsz.
Mari zavartan gyűrögette a köténye szélét. – Én nemcsak cseléd voltam a gazdánál. A menhely adott ki. Én voltam a “Pozsgaiék lelence”. Így hívtak a tanyán. A cseléd az jöhet, mehet, egy lelenc az mégiscsak más. Ahhoz jussa van a gazdának
Zámbóné haragosan legyintett, mert hogy is lehet manapság valaki olyan ostoba, hogy féljen egy kuláktól s ne tudja mi történik körülötte a nagyvilágban.
S este, amikor elcsendesedett a telep, közrefogták Marit s elmondták, mi épül ezen a feltépett, megbolygatott tájon. S kinek épül mindez. S miért épül. S korareggel körülvitték a növekvő falak között.
– Ez rád van bízva – mondották s az égremeredő daruk, a vaskos sztálinyecek, a hatalmas földgyaluk, ez a rengeteg tégla, deszka, vasgerenda is mind rád várnak. Te vagy a gazdájuk. Tenéked kell várost építeni belőlük, gyárat, boldogságot!
S Mari megértette Gyakran találkoztam azóta is vele s egyre jobban bámultam, milyen magabiztosan mozog a félig felhúzott falak között, milyen aggodalmasan szemléli, nem hullámzik-e a fal, mert egyenesnek kell annak lenni, mintha léniával húznák meg! Amikor Makszimenko elvtárs brigádjával Sztálinvárosba érkezett, hogy a gyorsfalazásra megtanítsa az ott dolgozókat, hirtelen megállt egy fal előtt. – Ezt a falat ki húzta? – kérdezte összehúzott szemmel.
Mari, aki alig látszott ki a nagykendőjéből, hátrabújt, de a társai előretaszigálták. – Én… – szólalt meg – de én még csak átképzős vagyok… Én még csak most tanulok.. Én…
Tovább nem tudta mondani, mat Makszimenko elvtárs teleszájjal, harsányan felnevetett. – Ilyen szép, pontos munkát keveset látni. Mit restelkedsz?
Azóta Mari úgy összeforrt az épülő várossal, mintha szívbéli párja lenne. Ha éccaka érkezett meg uszállyal a cement, vagy a zúzókő, Mari a Dunaparton leste s elsőnek jelentkezett kirakodásra. Ha a nyomócsővezeték elrepedt, s víz borította el az utat, Mari máris ott termett segíteni! Ha valaki kimaradt a munkából, vagy csellengett. Mari utánaeredt, s pergő nyelvvel, paprikavörösen szidta. – Azt hiszed, minálunk teljesítménybérbe lehet napozni? Hogy a zivatar csapkodjon meg!
S csak látni kellett volna őt, hogyan dicsekedett az újonnan jött falusi lányoknak múlt év novemberében: hetedikén önteni fogunk! “Öntünk” – így mondta, – pedig hát nem ő öntött, de úgy érezte, az ő munkája is benne van abban, hogy megindul az első izzó vascsepp…
S amikor az öntöde csatornájában széles sugárban, sisteregve ömlött a tüzes vasfolyó, kiszaladt belőle a kiáltás: aratógép lesz belőle! Kombájn!
Azóta Mari a tűzállótéglagyárnál dolgozik. Hogy mért éppen ott? “Oda kéredzkedtem, mert az a legfontosabb építkezés” – válaszolta Mari, aki már nem is olyan kis morzsa…


Felhősi Ferenc főmérnök a Tűzálló Téglagyár első tégláival (Magyar Fotó)

“Tavaly novemberben adtuk az első vasat, idén novemberben az első téglát s közben én is… én is lettem valaki – mondja s a hajatövéig elpirul. – Ott a nevem a dicsőségtáblán.”
A dicsőségtábla messze van a szállástól, de Mari azért látja! S ahogy az ablakhoz áll, tekintete az üvegre téved, s az a Mari néz vissza rá, akinek neve felkerült az ötágú csillag alá.
Ez én vagyok? Csakugyan én vagyok? – gondolja. Folyó vizének tükrében látta magát azelőtt, ha itatni vitte az állatokat, öklömnyi riadt arc nézett szembe vele, rögtön el is kapta róla a szemét. Most ismerkedett ezzel az új arccal, ki itt született a sztálini Vasmű építése közben. Akit a közösség dajkált, a felelősségtudat erősített, a munkaszeretet növesztett, vidámított .
És Mari tollat, tintát vett elő. Sokáig kering a tollal a papír felett s olyan erővel írja, hogy majd átdöfi a papirost: “Morzsa Mari 175 százalék”. És újra és újra: “Morzsa Mari 175 százalék”.
Zámbóné mögéje áll. Nyomonköveti Mari kezét, látja a teleírt papirost. Tudja ő jól, hogy mire gondol Mari, mégis megkérdezi: – Hát te mit művelsz itt?
– Sztálin elvtárs születésnapjára munkafelajánlást teszek. Az alá gyakorolom az aláírásomat – feleld Mari s kissé eltartja magától a papirost, úgy nézegeti, mintha ezekben az ügyetlen, pókhasú betűkben benne lenne az a rengeteg újszülött ház, a zsenge erdő, az erkély, melyről látni az öntödét, ahol a párja fog dolgozni… Mintha ezekben az ákombákom betűkben benne lenne maga a béke…

Dunaujvaros