Én nem szöktem meg…


Fejér Megyei Hírlap – 1989. október 22.

Egy volt laktanyaparancsnok története

ÉN NEM SZÖKTEM MEG…

Sortűz előtt és sortűz után

A mai napig járja a mondás – ami egyébként igaz hogy 1956. november 7-én utolsó ellenállási gócként, Sztálinvárosban hallgattak el a fegyverek. Nemzedékemnek, mese, legenda, megmásított történelem és kis kamaszként megélt, már félig elfeledett eseménysor a tíz egynéhány nap, ám voltak és ma is élnek itt köztünk olyanok, akiknek emberi próbatétel vagy – és tragédia volt. Olyan próbatétel vagy – és tragédia, amely egész további életüket meghatározta. Egyikük, N. K., egykori százados, a sztálinvárosi légvédelmi tüzérezred parancsnoka.
Őt kérdeztem, és minden tudásomat összeszedtem, hogy legpontosabban adjam vissza többórás beszélgetésünk tartalmát.

– Hogyan került Sztálinvárosba?
– Harminc hónapi hadifogság után, 1947-ben kerültem haza a Szovjetunióból. Budapesten laktam, villamosvezető voltam a BKV-nál. 1950. május 12-én a Bem József tüzértiszti iskolába behívtak, mivel légvédelmi tüzér voltam a háborúban. A tiszti iskolát elvégezve, alhadnaggyá léptettek elő, s mivel 4,75-ös átlaggal fejeztem be az iskolát, átkerültem a Honvéd Akadémiára. Ezredparancsnoki tanfolyamot végeztem. 1951 végén főhadnagyi rangban önálló osztályparancsnoknak. Nagykanizsára helyeztek. Itt öt évig szolgáltam. Közben Nagykanizsán másfél évig a jugoszláv-magyar határon légvédelmi tüzérszolgálatot teljesítettem alakulatommal. ’52-ben előléptettek századossá. 1955. január végén a Szovjetunióba mentem továbbképző tanfolyamra. Onnan, 1955. november végén kerültem haza és alighogy hazaérkeztem – egy hétig szabadságon voltam amikor közölték: áthelyeznek Sztálinvárosba. Szóval, így kerültem ide, mint légvédelmi tüzérezred-parancsnok. ’56 tavaszán az ezredből két üteg részt vett az árvízvédelmi munkálatokban. itt Pentelén, Dunaegyházán, majd Baján. Több katonánk és tisztünk kitüntetéseket is kapott a helytállásért. Folyt a kiképzés és azonkívül sok társadalmi munkát is végeztünk. Például a Sztálin út közepén húzódó parkot is mi hoztuk rendbe. Négy üteg harcrendben volt a város körül elhelyezve, légtérbiztosítási feladattal. Ellenséges gépek berepülése esetén azok lelövése volt a feladat.
– Előfordult ilyen?
– Az én időmben nem.

Az első tűzparancs…

– Mi történt 1956. október 23- án?
– Azon a napon megdöbbenve értesültem a rádióból, hogy Budapesten ellenforradalom van. A városban még másnap sem történt különösebben semmi. Október 25-én, úgy délután négy óra és fél öt körül, mintegy háromnégyszáz fős tömeg jelent meg a laktanyánál. Egy három személyből álló küldöttségük közölte, hogy a parancsnokkal akarnak beszélni. Én fogadtam a delegációt, akik fegyvert követeltek, mondván, ők harcolni akarnak Budapesten az oroszok ellen. Én megtagadtam, s közöltem velük, fegyvert nem adhatok, menjenek szépen haza. Majd, ha parancsot kapok, mi is részt veszünk a harcokban. Ők ezt nem fogadták el és azt mondták, hogy betörnek a laktanyába és fegyvert szereznek. Én erre azt válaszoltam, ha betörnek a laktanyába, fegyvert használunk. Miközben ez a tárgyalás folyt, a tömeg méltatlankodott, zúgolódott, fegyvert követelt. Én velük is közöltem, hogy nem adhatok ki fegyvert. Egyébként is semmi keresnivalójuk itt. Itt vagyunk mi, a katonák, és a mi feladatunk a haza védelme. Nem fogadták el ezeket az érveket és a tömeg benyomta a kaput, s igyekeztek behatolni a laktanya területére. Mi figyelmeztető lövést adtunk le. Ezután ilyen hangok hallatszottak a tömegből: “Ne féljetek, ezek csak a levegőbe lőnek” és egyre beljebb hatoltak a laktanya területére. A figyelmeztető lövések után láttam, hogy komolyra fordul a dolog és tüzet vezényeltem. Rövid idő múlva kiabáltam, hogy ne lőjetek, a tüzelést beszüntettük, majd értesítettem a mentőket. Akik gyorsan ki is jöttek és elvitték a sebesülteket. Halottak nem voltak. Háromszor lőttünk a levegőbe, majd egyszer a lábra tüzeltünk.
– Különböző dokumentumokban és forrásokban három halottat említenek.
– A vádirat szerint Sztálinvárosban, az októberi események alatt nyolc halott és negyvenhét sebesült volt. A laktanyai sortűz után nem voltak halottak. A Görbe utcában, amikor a tömeg a Kiegészítő Parancsnokságról próbált fegyvert szerezni, ott is dördültek lövések.
– Térjünk vissza a laktanyai sortűzre. Mi történt azután?
– Jelentettem az esetet a felső parancsnokságomnak, ahonnan azt az utasítást kaptam, hogy a fegyvert továbbra sem adhatom ki a kézből. Tiszti gyűlést hívtam össze, ahol megbeszéltük a további teendőket. Megszigorítottuk az őrséget a laktanya védelmére. Utasítottam a tüzelőállásban lévő ütegparancsnokokat, hogy készüljenek fel az esetleges fegyverszerzési akciókra és utasítottam őket arra is, hogy fegyvert nem adhatnak ki a kezükből. Értesítettem a rendőrparancsnokot…
A pártbizottságon aktívaülés volt, ahol én is részt vettem. A dologhoz hozzátartozik, hogy tájékozódni csak a Kossuth rádió adásaiból, s a városban megjelenő több újság információi alapján lehetett. Ezen az aktívaülésen javasoltam az akkori pb-titkárnak – saját elhatározásomból -, hajlandó vagyok a pártbizottság részére, a párttagok részére önvédelmi fegyvereket kiosztani.
Ő ezt visszautasította, majd a tárgyaláson letagadta, hogy fegyvereket akartam nekik adni. Egy bizottság is ment azokban a napokban Pestre a városi pártbizottságról, hogy tájékozódjanak az ottani eseményekről. Mindeközben a honvédség igyekezett fenntartani a rendet. Ez sikerült is. Járőröztünk a városban, őriztük a betört kirakatú üzleteket. Az élet folyt tovább, közben felsőbb utasításra megalakult nálunk is a Forradalmi Katonai Tanács, amelybe tisztek, tiszthelyettesek, sorkatonák is bekerültek. Október vége felé megjött az írásos parancs, amit a híradófőnök jelentett és hozta a géptáviratot, amelyben utasítottak: hogy “Amennyiben Budapestről november 1-jéig, valamint az ország egész területéről november 4-ig a szovjet csapatok nem vonulnának ki, a honi légvédelmi repülőerők és a tüzérség támadást fognak indítani a szovjetek ellen.” A távirat átvétele után ismét tiszti gyűlést hívtam össze, ismertettem a parancsot, majd közöltem, hogy én nem vagyok hajlandó a szovjet csapatok ellen harcolni. A tisztek vegyes érzelmekkel fogadták a parancsot is, a döntésemet is, és bár nem mondták, éreztem, hogy megváltozott a magatartásuk. Közben a rádióban hallani lehetett a Nagy Imre beszédet és az új értékelést: Azok a hősök, akik az utcán harcolnak és nem azok, akik helytállnak. Zűrzavar volt. Jellemző az akkori helyzetre, hogy amikor felhívtam a parancsnokságot, közölték velem, tájékozódjak a rádióban elhangzottak alapján, egyébként csináljak azt, amit akarok. Aztán újabb írásos utasítás jött Münnich Ferenc aláírásával; megszűnt az Államvédelmi Hatóság, tagjait le kell fegyverezni és őrizetbe venni. Ez megtörtént. November l-jén a laktanyában, úgy délután három óra körül, a harcállásponton tartózkodtam, amikor három katona és egy tiszt lépett be. A tiszt kezében pisztoly volt, rám szegezte, majd közölte, hogy a Nemzeti Bizottság nevében le vagyok tartóztatva. Egészen eddig az ezrednél úgynevezett ellenforradalmi megnyilvánulásokat nem észleltem, a parancsok végrehajtását megköveteltem és azokat végre is hajtották. A fegyelem az akkori körülmények között jó volt.
A Dunai Vasmű igazgatóságának pincéjébe hurcoltak. Ettől kezdve az ezred dolgairól nem volt tudomásom. Azt sem tudtam, mi lesz az én sorsom, agyonlőnek-e? Családomról se tudtam semmit. Közben a helyi hírlap “szép” cikket írt rólam. “Elfogták a laktanya véres kezű parancsnokát” jelszóval. November 4-én délután, úgy négy óra felé, a helyi Nemzeti Bizottság egyik megbízottja, P. B. felkeresett és közölte velem, hogy kiengednek és én vagyok ismét az alakulat parancsnoka. Elmondta azt is, hogy Budapesten harc van, a szovjet csapatok megtámadták a fővárost. Elvittek a Nemzeti Bizottsághoz, amely a régi tanácsházban székelt. Bemutattak az elnöknek, ezután egy tíz percre hazaszaladtam, hogy a család állapota felől tájékozódjak, aztán vissza a tanácsházára. Nagy sürgés-forgás volt. Ötödikén kimentem a laktanyába, s megtudtam, hogy amíg távol voltam, az ezred “átállt”. Beöltöztették és fegyverrel látták el a jelentkezőket. Hatodikán már láttam, hogy a jelenlegi létszámú honvédséggel az esetleges harcot a szovjetekkel felvenni nem tudom, ezért elhatároztam a tartalékosok behívását is. Végül, mintegy háromezer ember állt fegyverbe.

A második tűzparancs

– November hatodikán délután, egy ezredes vezetésével szovjet katonai küldöttség érkezett. Közölték, azt a parancsot kapták, hogy a várost el kell foglalniuk, mi pedig tegyük le a fegyvert. Én azt válaszoltam, a fegyvert nem teszem le, erre utasítást nem kaptam, ezért erre nincs módom. Ezen a megbeszélésen egyébként részt vett a Nemzeti Bizottság elnöke is. Szóval, mondtam a szovjet ezredesnek, miért tegyem le a fegyvert, hogy képzeled, ha barátok vagyunk? Én fegyvertelen vagyok, te meg fegyverrel jössz? Ezután meghívtam a szovjet delegációt egy vacsorára, majd a törzsfőnököm elkísérte a város határáig és Dunaföldvár irányába eltávoztak.
Hetedikén hajnalban a szovjet tüzérség pergőtűzzel árasztotta el a Nagyvenyimen lévő üteget. Az ütegparancsnok jelentette a dolgot. A Nemzeti Bizottság, amikor erről értesült, elrendelte részemre a tűzparancs kiadását, amely el is készült és aláírtam, én és a nemzeti bizottság elnöke. Ez a pergőtűz nagyon elmérgesítette a helyzetet, nagy volt a felháborodás, hogy figyelmeztetés nélkül tüzet nyitottak a szovjetek. Még aznap, november 7-én Dunaföldvár felől megindultak a szovjet páncélosok is. Mire ideérkeztek, este volt, a városban már csak kisebb lövöldözések voltak, kézifegyverekkel. Azt már csak utólag hallottam, hogy a Technikum városrészben lakó görögök tüzet nyitottak a felkelőkre.
Én Budapestre mentem, jelentettem a történteket. Azt az eligazítást kaptam, menjek vissza, s rendezzem az ezred sorait. Vissza is jöttem, közben természetesen a szovjetek elfoglalták a várost és a laktanyát. Az ott talált lövegeket, műszereket, fegyvereket összetörték, a tiszteket bezárták a harcálláspontra, s megkezdődtek a kihallgatások.
– A kihallgatást a szovjetek végezték?
– Igen. Én november 9-én érkeztem vissza egy civil tehergépkocsival, a törzsfőnökömet leszállították a kocsiról a laktanyánál, engem békén hagytak. Hazamentem a lakásomra. De alig hogy hazaértem, már jött értem az alakulat elhárító tisztje, hogy menjek a laktanyába. Ekkor engem is kihallgattak a szovjet elhárítók, majd közölték, hogy végezzem a munkámat, hazamehetek. Én ekkor tudtam meg, hogy a magyar tisztek a laktanyába be vannak zárva és közöltem a szovjetekkel, hogy engedjék ki őket. Egyedül én vagyok a felelős! Ki is engedték a tiszteket. Az anyagok begyűjtésével, katonák, tisztek leszerelésével foglalkoztunk, kiképzés nem volt. Néhány nap múlva egy vezérőrnagy vezetésével “delegáció” érkezett a Honvédelmi Minisztériumból, érdeklődtek az események felől, faggattak, hogy hasonló helyzetekben, esetekben mire volna szükség. Legelőször is nem olyan parancsnokságra és parancsnokokra – válaszoltam -, akik, ha süt a nap, hangoztatják, hogy a néppel tűzön vízen át: ha pedig beborul az ég, rögtön Csehszlovákiába szaladnak. Ez a válasz egyáltalán nem tetszett a vezérőrnagy bajtársnak, és azt hiszem befolyásolta további sorsomat is. Felháborított, hogy pöffeszkedve érdeklődnek az események felől akkor, amikor már azok lezajlottak és már semmi felelősség nem terhelte őket. És beláttam azt is, hogy ebben a hadseregben már nincs helyem, ezért kérvényeztem a leszerelésemet. Januárban a hadosztály-parancsnokságtól egy bizottság érkezett, úgynevezett becsületbíróság, azzal a céllal, hogy ügyemet felülbírálják. Közölték, hogy tartalékállományba helyeznek. Február 1-jétől szabadságra küldtek, majd február 18-án délután, három tájban a helyi karhatalmisták – mint közölték, U. Gy. altábornagy parancsára – őrizetbe vettek. Beszállítottak a városi tanács pincéjébe, ahol a Karhatalmi Parancsnokság volt. Parancsnok az a G. J. volt, aki az októberi napokban, amikor kértem, hogy vegye át a parancsnokságot, hiszen jóval magasabb rendfokozatú, mint én, akkor azt válaszolta nekem: “én beteg vagyok, Karcsikám”… Nem engedték, hogy a családomat értesítsem. A gépkocsivezető mondta el a feleségemnek, hogy letartóztattak. Másnap a Budapesti Katonai Fogházba vittek, a Fő utcára, majd két nap múlva Székesfehérvárra, a “Szabó-palota” pincéjébe. Egy kis kamrában hárman-négyen voltunk, megmozdulni sem lehetett. Megkezdődtek a kihallgatások. Kértem, hogy a tárgyalásig helyezzenek szabadlábra, elutasították – mondván, hogy szökésemtől kell tartani… Még januárban, amikor barátaim figyelmeztettek, hogy bíróság elé akarnak állítani, meneküljek, én a barátaimnak azt mondtam, nem szököm meg, hiszen nem csináltam semmit, amiért meg kellene szöknöm. Május 23-án, Sztálinvárosban, a régi tanácsház épületében megkezdődött a tárgyalás. Másodrendű vádlott voltam, népbírósági tárgyalás volt. Kirendelt ügyvédem volt. Én nem fogadtam ügyvédet, feleslegesnek tartottam, mert úgy éreztem, el tudom látni a védelmemmel kapcsolatos dolgokat. Megállapítottam, hogy a tárgyaláson csak a terhelő adatokat hangsúlyozták, a védelemmel nem is nagyon törődtek.

Tárgyalás és ítélet

– Mi volt a vád Ön ellen?
– Az hogy átálltam, hazaáruló lettem. Nem én mentem az oroszok ellen, ők jöttek, én csak védekeztem… Életfogytiglani börtönre, teljes vagyonelkobzásra, lefokozásra, 8 évig politikai jogaimtól való megfosztásra ítéltek. Elvették kitüntetéseimet. Az ügyész súlyosbításért, én enyhítésért fellebbeztem. Visszavittek Pestre, a Fő utcára, majd a kőbányai gyűjtőfogházba kerültem. Olyan körülmények között voltunk a börtönben, amit emberileg gyengébb idegzetűek nem tudtak volna elviselni. Nekem az volt a szerencsém, hogy optimista természetű vagyok. Az tartotta bennem a lelket, hogy eljön az az idő, amikor ügyünket felülvizsgálják és rájönnek, az ítélet igazságtalan volt. Augusztus 23-án másodfokon is tárgyalták ügyünket. A Katonai Kollégium helybenhagyta az első fokon kirótt büntetést. Aztán teltek a börtönévek. Gyűjtőfogházban és Vácott. Zsúfolásig tele voltak a börtönök. Hathavonta lehetett látogatni tíz-tíz percre. Erős börtönőri felügyelet mellett, mint a vadállatok a ketrecben. A hozzátartozók kezét sem lehetett megfogni. A levelezést ellenőrizték, cenzúrázták. A rablógyilkosokkal sokkal humánusabban bántak, mint velünk. Pedig zömében munkások, katonák, rendőrök, egyetemisták voltunk bezárva. A börtönben találkoztam Donáth Ferenccel, Déry Tiborral, Mécs Imrével. Ha reggel hagytak bennünket tovább aludni, ha néhányat pislogott a lámpa – a rabtársak üzentek így -, tudtuk, kivégzés van…

1961 decemberében egyszer az őr beszólt a kisablakon a cellába: az Elnöki Tanács kegyelemből az ítéletet 8 évre csökkentette. Következő év július 1-jén a börtönigazgatóság úgy döntött, hogy a hátralévő harminc hónapot feltételes szabadlábra helyezés mellett otthon eltölthetem. Ez azt jelentette, hogy rendőri felügyelet alá helyeztek. Minden hónapban jelentkeznem kellett a rendőrségen, nyilvános helyre nem mehettem. 675 forinttal szabadultam. A szükséges igazolványok beszerzése után a Dunai Vasműben, az acélműben kezdtem dolgozni, fizikai munkásként, majd meos-ként. Onnan mentem nyugdíjba. Mivel teljes vagyonelkobzásra ítéltek, a végrehajtók mindent elvittek a lakásból, csak az őket kísérő, becsületes rendőrszakaszvezetőnek köszönhetem, hogy az ágyat nem vitték el a gyerekek alól…
– Hány éves volt 56 októberében?
– Még nem töltöttem be a harminckettőt. Nézze, akkoriban egy vezérigazgató vagy munkás nem ment be dolgozni, mégis megkapta a fizetését. Rajtam óriási felelősség volt, az ezred, s az egész további életem. Azt vágták a fejemhez: láthattam volna, hogy Nagy Imre kormánya törvénytelen. Miért lett volna törvénytelen? Engem akkor sem kérdeztek meg, hogy ki legyen a miniszterelnök, mint ahogy most sem. És azokban a napokban senki nem vállalta a felelősséget. Csak amikor ítélkezni kellett, akkor már igen.

Stossek Mátyás

Dunaujvaros
Az oldal HTTP-sütiket használ a jobb működésért. View more
Cookies settings
Rendben
Privacy & Cookie policy
Privacy & Cookies policy
Cookie name Active

http://dunaujvarosmesel.hu

Melyek azok a személyes adatok, amiket gyűjtünk és milyen céllal gyűjtjük ezeket

Hozzászólások

Hozzászólás beküldésekor a hozzászólási űrlapban megadottakon kívül begyűjtésre kerül a hozzászóló IP címe és a böngészőazonosító karakterlánc a kéretlen tartalmak kiszűrése céljából. A weboldal külső, DISQUS hozzászólás rendszert használja.

Más honlapokról származó beágyazott tartalmak

A honlapon elérhető bejegyzések külső forrásból származó beágyazott tartalmakat (pl. videók, képek, cikkek stb.) használhatnak. A külső forrásból származó beágyazott tartalmak pontosan úgy viselkednek, mintha meglátogattunk volna egy másik honlapot. Ezek a webhelyek lehetséges, hogy adatot gyűjtenek a látogatókról, sütiket vagy harmadik féltől származó követőkódot használnak, figyelik a beágyazott tartalommal kapcsolatos felhasználói viselkedést, ha rendelkezünk felhasználói fiókkal és be vagyunk jelentkezve az oldalra.

Felhasználói adatok

Felhasználói személyes adatokat az oldal nem gyűjt. A külső hozzászólás rendszerben pedig a felhasználó saját maga rendelkezik a megadott információkkal. Erről a szolgáltatásról bővebben:

https://disqus.com/

A látogatók által beküldött hozzászólásokat automatikus spamszűrő szolgáltatás ellenőrizheti. Ha hozzászólunk, a hozzászólás és annak metaadatai nem meghatározható ideig a rendszerben maradnak. Ennek célja, hogy az összes ezt követő bármely hozzászólás általunk megismertté és jóváhagyottá váljon, azaz ne kerüljön fel a moderálandó hozzászólások listájára.

Kapcsolati adatok

Az oldallal kapcsolatosan az Impresszum oldalon tehetnek fel kérdéseket egy tetszőleges névvel, és egy email címmel, amennyiben választ is kérnek. Ezeket az adatokat a rendszer nem tárolja, csak továbbítja.

Save settings
Cookies settings