Dunaújvárosi Hírlap – 2000. május 3.
Az ott lakók teszik a várost!
Dr. Visy Zsolttal beszélget Stossek Mátyás
“…friss diplomásként nagy tervekkel érkeztem ide.”
Dr. Visy Zsolt ma a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma kulturális helyettes államtitkára, ám Dunaújvárosban sokan emlegetik tisztelettel a nevét, hiszen majd két évtizedig a múzeum vezető régésze, majd intézményvezetője is volt.
– Hogyan kerültél Dunaújvárosba?
– 1967-ben végeztem az egyetemen, viszonylag nehéz volt munkahelyet találni. Ugyanakkor azokban az esztendőkben a végzett diplomások elhelyezését központilag is irányították. Státusz ugyan nem volt, de szerződéssel először úgy volt, hogy Tatabányára kerülök, majd végül is Dunaújvárosba jöttem. Akkor folytak a partvédelmi munkálatok és az ehhez kapcsolódó régészeti leletmentések. Vágó Eszter, a múzeum akkori vezetője irányította az ásatásokat. Sokat köszönhetek neki, sokat is tanultam tőle. Részt vettem a késő római kori temető feltárásán. Ez a mai Batsányi út és a Dunaparti rész között terült el, ma már nem található meg, hiszen eldózerolták. Aztán haladtunk észak felé, egészen a Sasbércig. Ez Intercisa polgári települése volt. Az egykori Papszigeten került elő az a római kori medence, amit életem első nagy vállalkozásaként sikerült teljes épségben kiemelni és megmenteni. Sajnos ma sem látható, mert ugyanabban a vasdobozban őrzik a kőtár területén, amibe akkor burkoltuk. De remélem, hogy egyszer bemutatható lesz, hiszen kevés ilyen értékes darab került elő Magyarországon. Azért is bízom benne, mert az ugyancsak megmentett fazekaskemence bemutatására szolgáló védőépületben el lehetne helyezni. Ennek a tervei készen vannak.
Régészeti tervek – régészeti álmok
Érdekes volt az a világ, egyáltalán megismerni a várost. Én friss diplomásként nagy tervekkel érkeztem ide. Az első évem telét, amit itt töltöttem, arra szántam, hogy végigjártam a dunapentelei portákat, megismerkedtem az ott élő emberekkel, még a pincelakásokat is felkerestem. Akkor még nagyon sok minden eredeti állapotában volt. Gyakorlatilag elkészítettem a fennsík egykori, akkor még hitelesen rekonstruálható parcella szerkezetét. Ez jórészt térképészeti munka volt (annak érdekében, hogy a leletek feltalálási helyét pontosan rögzíteni tudjuk). Ebben persze nemcsak római kori, hanem avar kori leletek is voltak. Sokat segítettek az akkori geodéták, köztük Lévay Zoltán. A következő évben nem futotta pénz az ásatásokra, ezért önkéntes építőtábort szerveztem. A mai Martinovics utca elején diákok segítségével végeztünk kisebb feltárási munkákat. A következő esztendőben megkezdődött a mai Római városrész építésének előkészítése, tereprendezése. Ez annyit is jelentett, hogy gyakorlatilag a nyolcvanas évek elejéig itt folyamatosan dolgoztunk a feltárásokon. 1969-ben a mai Martinovics utca nyugati részén például teljes temetőt, több száz második és harmadik századbeli sírt tártunk fel, egyebek mellett egy ritkaságnak számító urnás hamvasztásos sírt is. Nem messze tőle egyedülállóan értékes leletet mentettünk meg: az arcos edényt, amely a Péntek nevet kapta. Pénteken találtuk. A mai víztorony helyén egy negyvenszer negyven méteres területen szintén nagyon értékes maradványokra bukkantunk.
Intercisai Péntek
– Ha jól emlékszem, ez időtájt elmentél a városból. Miért?
– Valóban, Szentesre kerültem. Távozásomnak semmi más oka nem volt, mint hogy megnősültem. Lakásunk nem volt, éves szerződéssel alkalmazták mindkettőnket. Feleségem, Gémes Katalin szintén szakmabeli, restaurátor, és ebben az alföldi városban kínáltak régészházaspárnak állást és lakást. Ott lettem először múzeumvezető. Ezen azt kell érteni, hogy a feleségemmel ketten voltunk a “múzeum”… Egy év múlva, amikor Vágó Eszter váratlanul meghalt, hívtak vissza bennünket a városba. Ugyanebben az évben került elő az a fazekaskemence, amiről már szóltam. Rendkívül értékes, egyedülálló darab… 1973-ban a vasmű támogatásával megkezdődött a hajdani római kori katonai tábor feltárása is. Ez azért volt érdekes, mert ez a terület építési tilalom alá esett, de igazából ez volt a fontosabb lelőhely. A központi források, városi pénzek csak az építkezések előtti kötelező leletmentést finanszírozták. A vasmű segítségével viszont ezt a területet is feltárhattuk. Tulajdonképpen ezzel kezdődött a vasmű ilyesfajta mecénási tevékenysége. Évekig dolgoztunk ezen a területen, és 1976-ban, amikor Magyarországon rendezték a Nemzetközi Limes Kongresszust (a limes a római birodalom határait védő erődvonal), Dunaújvárosban is tartottak kihelyezett konferenciát. Nemzetközi elismerést és ismertséget kapott tevékenységünk. A nyolcvanas évek elején egy kétéves szerződéssel Németországban dolgoztam. Onnan ugyan még visszatértem Dunaújvárosba nyolcvanháromban, de státuszba már nem kerültem, és pályafutásomat a pécsi egyetemen folytattam…
– Térjünk vissza a dunaújvárosi évekre, hiszen nemcsak vezető régészként dolgoztál, hanem magát az intézményt is vezetted. Milyen volt a kapcsolatod a várossal, a vasművel, az itt élő emberekkel, mennyire segítették vagy éppen nem a munkátokat?
– Rengeteg kiállítást szerveztünk, megpróbáltunk minden évben újabb és újabb tárlattal megjelenni a város kulturális életében. Például 1972-ben egy numizmatikai kiállítást rendeztem, amely feldolgozta a térség szinte teljes numizmatikai történetét a kezdetektől egészen a kortárs érmekig. Szó szerint a kiállítás rendezése közben került elő az úgynevezett nagyvenyimi éremkincs. Úgy kezdődött, hogy néhány gyerek megjelent nálam két-három darab régi pénzzel, hogy találták, és mit szólok hozzá… Végül több mint nyolcszáz darab régi pénz és érme került elő két hét alatt. A múzeum restaurátorai ez idő alatt megtisztították, kiállítható állapotba hozták azokat, úgyhogy rögtön be is tudtuk mutatni.
– Feltárásaidnak, kiállításaidnak, publikációidnak seszeri, se száma. Szakemberként hogy látod, mennyire sikerült feltárni a város alatt és környékén húzódó avar kori, római kori maradványokat?
– Rengeteg leletet mentettünk meg, de még mindig nagyon sok feltárnivaló volna, van. Hiszen a régészeti munkák elsősorban az épületek alapterületének feltárását jelentették az építkezések megkezdése előtt. Ebből eredően még soksok “fehér folt” van. A beruházók egyébként ügyeltek is arra, hogy a szűken vett építési területen túl ne menjünk, mert azt már nem finanszírozták. Az is előfordult, hogy munkatársaimmal leültünk az ásatási gödör szélére, így akadályozva meg, hogy a buldózerek betemessék azt, mert az építők már türelmetlenkedtek. Mi pedig szerettünk volna mind több értéket feltárni, megmenteni… Amit feltártunk, az háromezer sír, óriási leletmennyiség. Jó részük még feldolgozatlan, publikálatlan, tehát itt is van még mit tenni. A temetők feldolgozását Bóna István és Horváth Jolán fogják elvégezni, akiknek a déli és a nyugati temetőben általam feltárt sírokat is átadtam. A római kori telep ásatásakor is hatalmas mennyiségű lelet került elő. A leltározás többé-kevésbé befejeződött. A feldolgozásra, bízom benne, sikerül alapítványi forrásokat találni. Sokat publikáltunk már, magam is, de még van adósságunk is. A vasmű területén ott van a bronzkori nagy település, temető, a Koszider padlás.
A nagyvenyimi homokbányánál kelta település vár feltárásra. A várostól délre légi felvételek segítségével régi sírokat sikerült azonosítani, remélem, előbb-utóbb sikerül ezek ásatására is forrást találni, és kiderül, hogy egyáltalán milyen korból származnak ezek a “halomsírok”. Tehát van még mit kutatni, és bízom benne, hogy a következő generációk is gazdagítják majd a megmentett régészeti leletállományt.
– A város mennyire támogatta a régészeti munkákat?
– Én úgy hiszem, ezt folyamatában kell elemezni és értékelni is. Negatív és pozitív tendenciák egyaránt mutatkoztak. Sokáig az volt az uralkodó nézet, hogy itt az új, a szocialista társadalom teremtett meg minden jelentőset, és a környék története is a város építésével kezdődött. Tehát nem tulajdonítottak jelentőséget a múltnak, és ebből következően az itt levő régészeti értékeknek és feltárási munkáknak. A múzeum is csak a hetvenes évek közepén kapott méltó otthont. A hetvenes években egyébként változott ez a magatartás és szemlélet, akkor már ott voltunk a beruházások előkészítésénél, a tárgyalásokon. Törvény is kötelezte a beruházókat a leletmentés lehetővé tételére, de pénzt nem garantáltak ahhoz. Óriási jelentőségűvé vált, hogy a beruházók és a város vállalta legalább a szükséges leletmentés költségeit. Persze ez is harc volt, évről-évre. A feltárást támogatták, ám, hogy a feltárt anyaggal mi lesz, az már senkit nem érdekelt, mondván, azt már oldja meg a múzeum. Két kő között őrlődtünk. Szerencsére a hetvenes évek közepe táján az akkori beruházási osztály vezetője, Szente László személyében támogatóra is leltünk, és ekkor normalizálódott a helyzet. Ez a szemlélet és magatartásváltozás akkor az egész országban egyedülállónak és példamutatónak bizonyult, mert először fordult elő, hogy egy nagy beruházó megértette, és komplex módon támogatta a régészeti kutatómunkát, tevékenységet.
– Milyen volt a város kulturális, szellemi arculata, élete? Hiszen ha jól emlékszem, ebben az időben volt egy bizonyos felpezsdülés is. Írók, művészek, tudósok fordultak meg gyakran a városban, akár letelepedési szándékkal is, ugyanakkor sokan mentek el a városból…
– Salamon Konrád barátom, aki egy ideig vezette a múzeumot, aztán el kellett mennie ebből a városból, mondta, hogy ez a város egy káderkohó. A szó jó és rossz értelmében egyaránt. Valóban sokan jöttek is, és sok később vezetővé vált személyiség távozott a városból. Amikor én odakerültem a hatvanas évek végén, pezsgő szellemi élet folyt. A Nagy Jenő vezette Dunaújvárosi Hírlapnak ebben nagy szerepe volt. Nagyon jó kapcsolatom volt az újságírókkal, sokat segítettek nekem, nekünk, a múzeumnak. Hamar kapcsolatba kerültem a zenészekkel, a zeneiskolával. A Népfront remek kulturális esteket szervezett, amelyre sokszor be se fértek az érdeklődők. Engem is elkapott ez a lendület, és a múzeumban szerveztem-rendeztem művészeti esteket. Például az antik irodalomból négy estre való anyagot állítottam össze ókori drámákból, versekből… A TIT révén, Papp Sándor segítségével sikerült mindehhez némi finanszírozási forrást is találni. Kezdeményezésemre megalakult a Múzeum Baráti Kör. Akkor még az Ady Endre utcában volt a múzeum, nem volt elég székünk, minden egyes alkalommal úgy kellett kölcsön kérni… Ám aki eljött ezekre a rendezvényekre, az jól érezte magát. Természetesen ezeken az estéken előadások után, szünetekben sok mindenről esett szó. Ahol értelmes emberek jönnek össze, értelmes eszmecserék is zajlanak, így volt ez abban az időben, hiszem, hogy így van ez ma is. Egyszer aztán az egyik művész barátomat a város egyik vezetője megkérte: Ugyan készítsen már feljegyzést ezekről a beszélgetésekről! Természetesen – mondotta -, csak a tájékoztatás kedvéért. A kérés felháborodott visszautasításra talált, barátom rögvest “rossz fiú” lett. A hetvenes évek derekára a nyitottság, a pezsgő szellemi élet visszaesett. Salamon Konrád, Kalász Márton elment a városból. Barsi Dénes bácsi meghalt…
– Dunaújváros az idén ötvenéves. Város?
– Ma már valóban város. 1967-ben tizenhét éves volt. Aztán ott voltam, amikor huszonöt éves lett… Az egyik antik irodalmi műsorban, amelyről beszéltem, tudatosan választottam egy ókori versrészletet, amely arról szólt, szabadon idézem, nem az épületek, hanem az ott lakók teszik a várost várossá. Hát ezt értette mindenki úgy, ahogy értette. Egy biztos, azokban az években még heterogén volt a város. A falu és a város két, teljesen más világ volt. A városban az emberek nagyon sok helyről származván még nem tudtak összecsiszolódni. Ami lassan összekapcsolta őket, az az együttélés szabályrendszere, a munka, a hagyomány még nagyon friss volt. A fölülről és kívülről táplált tudat, hogy ez a numero egyes szocialista város, nem mindenkit érintett meg, sokan meglehetősen passzívan és távolról fogadták ezt a megközelítést.
A világon mindenütt jöttek és jönnek létre – ideológiai felhangok nélkül – új települések, s ezek fejlődése is bizonyítja, hogy két-három generációnak kell felnőnie ahhoz, hogy várossá váljanak. Saját gyermekeimen is megfigyelhettem, hogy bizony olyan dunaújvárosi öntudatuk van, ami sorsukat is meghatározza. Ez természetes, hiszen ők ott nevelkedtek, ott nőttek fel, nekik az a Város… Bizonyos szempontból jobb lehetőségek voltak, mint másutt, hiszen sokáig kiemelt ellátásban és elbánásban részesült Dunaújváros. Ugyanakkor az is köztudott volt már abban az időben is, hogy az úgynevezett repiházakban bizony az akkori vezetők közül jó néhányan dzsentroid életmódot éltek – cselédszobával, és mindennel, ami ezzel együtt jár.
Ifjúsági régész tábor 1968-ban
fotók: MTI/Arany Gábor
Sokat tanultam az ásatási munkásoktól. Érdekes volt az akkori fiatalokkal is megismerkedni. Az idősebbek az ország minden részéről érkeztek ide, hozták magukkal életmódmintáikat, hagyományaikat, a munkatudatot, tisztességet. Közülük jó néhányan a feltárási munkák értőivé váltak. Például “Bulcsi”, Molnár György volt a “professzor”, a sírbontás “szakembere”. Sokakat említhetnék még, hisz mindannyiukra szeretettel emlékezem – időnként találkozunk is -, de elsősorban Zecher Jánost kell kiemelnem, akinek áldozatos, okos szervező, irányító tevékenysége nélkül az ásatásaink nem jártak volna teljes eredménnyel. Mindenesetre jó iskola volt nekik is, nekem is.
– Köszönöm az interjút!
Szeretettel várunk minden érdeklődőt 2026. október 13-án, kedden 14 órakor Visy Zsolt: Intercisa című könyvének bemutatójára a József Attila Könyvtárba! A kötetet bemutatja és a szerzővel beszélget Dr. Szabó Klára régész kandidátus.
VISY ZSOLT: Intercisa – könyvbemutató
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
