Élet és Irodalom – 1997. június 20.
VICZE MAGDOLNA:
Dunaújváros bronzkora
Az alább olvasható dolgozat egy sorozat első darabja. A következő hét írás Dunaújváros és a Vasmű valamint kapcsolt részeiről szól. Az időszámítás előtti évezredekben már lakott terület, az ötvenes évek lázas iparosítási idején városalapítás és nehézipari létesítmény célzott területe lett, Dunapentele községből pedig Sztálinváros, utóbb Dunaújváros nevű településsé változott. S az a szocialista város túlélte az 1989-es fordulatot, visszaigazolta, hogy már Széchenyi István is ipart és várost álmodott a Duna bal partjára Budapest és Mohács között valahol. Sorozatunk ezt a történetet beszéli el.
Amikor 1950-ben, akkor még Dunapentelétől délre, a Dunai Vasmű építéséhez szükséges földmunkák elérték és megbolygatták az itt húzódó őskori temetőt, nem lehetett tudni, hogy valójában Európa legnagyobb bronzkori temetőjének leletmentése kezdődik meg. Ezzel egyidőben, szintén a vasmű munkálatai miatt került sor a temetőtől keletre elhelyezkedő őskori település, a Kosziderpadlás részleges feltárására. Az ország szinte valamennyi ősrégészének összefogásával folyó ásatásokon feltárt mintegy 1600 sír és a telep emlékanyaga, nem utolsósorban az itt talált bronzkincsek jelzik, hogy Dunapentele-Dunaújváros történetének első fénykora Kr. e. a 2. évezred közepére, a korai és középső bronzkornak nevezett időszakra esett.
A hagyományos történeti felfogás szerint a bronzkornak nevezett időszak kezdetét a bronz ékszerek és fémek szerszámként való felhasználásának megjelenése jelzi. A kor elnevezését a múlt század folyamán kapta, amikor a felvilágosodáskori fejlődéselmélet áthatott minden tudományos szemléletet. A bronz előállításához szükséges réz ónnal illetve antimonnal való ötvözése egyértelműen fejlettebb technikát-tudást feltételezett a megelőző korban használatos termésréz egyszerű formára kalapálásához képest. Így – e felfogás szerint – a bronzkor értelemszerűen fejlettebb kellett hogy legyen az őt megelőző rézkorszaknál. A régészet ma már inkább az egyes emberi közösségek és társadalmak összetettségének vizsgálatán keresztül igyekszik megismerni és megérteni az írásos emlékanyaggal nem rendelkező népek és kultúrák korát.
Így, bár szűkén vett technológiai értelemben a bronzkor valóban fejlettebb időszakot jelent, más tekintetben azonban inkább egy átmenetet képvisel, mégpedig a neolitikus és vaskori életforma, azaz az egyszerű és a fejedelemközpontú társadalom között. Hogy ebben a bronzművességnek milyen szerepe volt, hogy oka vagy csupán okozata volt-e változásoknak, ma még nehezen megválaszolható kérdés. A korszak átmeneti jellegét azonban a régészet jól érzékeli, elsősorban az anyagi kultúra két területén, a bronzkori településeken és temetőkben.
Formailag a települések tekintetében a legjelentősebb változást a tell (arabul: domb) megjelenése tükrözi. A régészet által az állandó telepek hátrahagyta mesterséges “halmoknak” nevezett tellek ugyanis olyan életformát feltételeznek, amely többek között intenzív földművelésen és több évszázados egyhelyben lakáson alapult és amelynek nagy központjai a Közel-Keleten és a Balkánon voltak. Európában a Kárpátok által körülölelt Alföld és a földrajzilag valamint klimatológiailag is hozzákapcsolódó Mezőföld (így Dunaújváros is) volt az a terület, ameddig ez az életforma és megtestesítője, a tell még el tudott jutni. Ez volt a legészakibb és legnyugatibb határ, ahol még megvoltak a kedvező földrajzi feltételek. A tellek, sok esetben a bronzkor előtt szinte lakatlan területeken, e jellemző életforma hordozóinak, az ún. tell-alkotó kultúráknak a megjelenését is jelzik.
Kosziderpadlás – fotó: Google Earth
A mai Dunaújváros két ilyen kultúra, az ún. Nagyrév- és Vatya-kultúrák elterjedési területének középső részén fekszik. Ők hozták létre Dunaújváros két tell-települését, a már említett Kosziderpadlást és a Rácdombot. Mindkettő Duna menti löszháton helyezkedik el, az eredetileg itt megtelepülő Nagyrév-kultúra közösségeinek általános gyakorlatához, azaz az alkalmas folyómenti területek benépesítéséhez igazodva. A kultúra korai szakaszában a telepek belső szerkezete állandó mozgást mutat, az egymáshoz közel álló, kisebb csoportokat alkotó házak helye az idők során folyamatosan változik. Ehhez képest jelentős változást jelent – a kultúra későbbi korszakában figyelhető meg – a házak tájolása a fő égtájakhoz és az egyes házak állandósult helye. Ez a településszerkezet-váltás egy társadalmon belüli fontos változással függhet össze. Ugyanis ekkorra alakulhatott ki az öröklött magántulajdon és az ősök tulajdonához való jogviszony. Ennek következménye a település határának rögzülése is. A határt például a Kosziderpadláson egy palánk-agyag-palánk kerítő fal világosan körbe is vette és ezen belül a népességnövekedés sem tette lehetővé az állandó házhelyváltoztatást. Ez egyben a magánszféra és a közösségi szféra szétválasztását is jelentette, és egy olyan társadalmi szervezettség kialakulását mozdította elő, amely a telep Vatya-kultúrába eső fázisában meghatározó lett.
A telepeken található négyszögletes vályogfalú házak általában két helyiségből álltak, egy konyhából vagy gazdasági helyiségből és a “tiszta szobából”. Az ásatások alapján ez a házon belüli felosztás egyértelműen kivehető a bennük talált leletanyag alapján. A Kosziderpadlás érdekességéhez hozzátartozik például, hogy az egyik ház konyhájában egy eddig teljesen egyedülálló kürtös tűzhely került elő. Különlegessége abban áll, hogy a 90 cm magas tűzhely elülső oldalán volt a tüzelő nyílás, míg 180×80 cm-es platnijának közepén egy 40 cm átmérőjű kerek lyukat alakítottak ki az edény helyének.
A Vatya-kultúrát Nagyrév alaplakossága és egy új, nyugatról érkező népcsoport, az ún. Kisapostag-kultúra népének betelepedése alakította ki. A kultúra megjelenése mélyreható változásokat hozott. Területi és társadalmi szervezete olyan sajátosságokat mutat, amelyek az Égeikumot leszámítva a korabeli európai fejlődés egyik csúcspontját jelentik. A Vatya-kultúra közössége saját társadalmát és szállásterületének egészét – nem csak az egyes telepek közvetlen környezetét – kimutathatóan egy egységnek fogta fel. Ez legjobban a települések rendszerében tükröződik, ahol a több száz települést magába foglaló területének határát egy a Kárpát-medencében egyedül álló erődített földvár-lánccal védte. Húzódott azonban még egy erődítési lánc, mégpedig a Duna mentén Budapesttől a Mohácsi-szigetig. Ezeken keresztül gyakorlatilag ellenőrizhették a Kárpát-medence keleti és nyugati felének szinte teljes kapcsolatrendszerét. Mindezek kialakítása és koordinálása egyértelműen feltételezik egy központi irányítás meglétét.
Dunaújváros-Kosziderpadlás földrajzilag a kultúra területén belül központi helyet foglal el, méreteit tekintve a nagyobb méretű típusba tartozik, a Duna menti erődvonalban pedig egyenesen a legnagyobb (290×185 m). Sőt, ha figyelembe vesszük Kosziderpadlás földrajzi, stratégiai és méretének jelentőségét, akkor elképzelhető, hogy itt volt a kultúra központja.
A Kosziderpadlás északi oldalán lévő erődítés túlsó felén volt egy mára már elpusztult, kisebb (10×20 m) telep, a Kosziderasztal. Az összes nagyobb méretű földvárban volt egy belső erődítéssel elkülönített ún. “vár” rész. Magán a Kosziderpadláson nem látszik ilyen belső vár, tehát elképzelhető, hogy ezt a szerepet a Kosziderasztal töltötte be, ez adja jelentőségét.
A Kosziderpadláson a Nagyrévidőszakot követően a telep folytonosságában nem látszik törés, de a település belső szerkezetében és a kerámiaanyagban annál inkább. A legszembeötlőbb szerkezeti változás a telepeken megjelenő nagyszámú gödör. Ezek miatt nem sikerült még feltárni teljes egészében egy Vatya-házat, így csak részleteket tudunk. Azt lehet tudni, hogy két vagy akár több helyiségből álló házaikat vályogból építették igen közel egymáshoz, szinte kis sikátorok választották el őket egymástól. A Nagyrévkultúra telepein ismeretlenek voltak a házakban és közöttük elhelyezkedett gabonatároló vermek, viszont minden Vatya-telepen megjelentek, sőt uralkodó régészeti objektumokká váltak.
A telep életének legutolsó fázisát újabb településszerkezeti változás jelzi, valamint a kerámiaanyagban a díszítésben és kisebb mértékben a formakincs változásában lehet nyomon követni az új korszak beköszöntél. A kerámiaanyag díszítésében játékosságot, kísérletezgetést lehet megfigyelni. A felpezsdült és megbolydult életet jól tükrözik azok a bronz kincsek, amelyeket ebben a korszakban rejtenek el. A lelőhely névadójává vált először egy összetartozó bronzművességnek, majd a kutatás felismerte, hogy itt nemcsak egy bronzművesség kialakulásáról, hanem egy igen sajátos és tündöklő korszak, a teli-alkotó kultúrák életének utolsó fázisáról van szó. Az egész lezáró időszak neve Koszider-korszak lett. A Koszider-korszak nemcsak a Koszidepadláson hozott lüktető életet, hanem az egész Kárpát-medencében kimutatható igen mozgalmas időszakot. Széttöredezik az eddig jól körülhatárolható régészeti egységek (kultúrák) mozaikja. Annyi bizonyos, hogy a bomlás a tell-kultúrákon kívül kezdődött. Ebben az időszakban Nyugat-Európa felől egy kisebb néphullám érkezik a Kárpát-medencébe, az útjába kerülő kultúrákat felszámolva vagy elűzve a lakosságot otthonaikból. Az egységes tömbként álló Vatya-közösséggel szemben viszont, úgy tűnik, ez nem sikerült.
Rácdomb – fotó: Google Earth
A Kosziderpadlást nyugaton egy mély meredek partú vízmosás választja el a telephez tartozó temetőtől, a Dunaújváros-Dunadülőtől. Az itt előkerült mintegy 1600 sír, annak ellenére, hogy Európa legnagyobb e korból való temetője, még így sem a temető teljes egésze. A leletmentést végző régészek látták, hogy az ásatások mellett húzódó betonút túloldalán, az akkor már a Vasműhöz tartozó területen a munkagépek további többszáz sírt pusztítottak el. A temető fontosságát nagy mérete mellett az adja, hogy a lakosság a legkorábbi időponttól kezdve a telep megszűntéig ezt a területet használta temetőnek. Az itt feltárt sírokon keresztül ugyanúgy nyomon lehet követni a több száz éves megtelepedés minden mozzanatát, mint magán a telepen. A temető-elemzések a régészet számára a két legfontosabb terület – a kronológia és a társadalmi szervezet – megismeréséhez kulcsfontosságúak.
A sírcsoportok valószínűleg nagycsaládi szervezetek és közösségek meglétét mutatják. E sírcsoportok másik formai jellegzetessége, hogy általában ovális vagy csónak alakzatban helyezkednek el.
A sírok számarányából kitűnik, hogy a Kosziderpadlás igazi virágkorát a Vatya-kultúra időszakában élte, a telep valószínűleg ebben a korszakban volt a legnagyobb kiterjedésű is. A sírmellékletek még azt is elárulják, hogy a Vatya-népesség “külkapcsolata” igen széleskörű volt, hiszen a Kárpát-medence szinte valamennyi egykorú bronzkori kultúrájának edény- és bronzimportja megtalálható a sírokban. Érdekesség, hogy a nyugati “szomszéd”, a Dunántúl kultúrájából nemcsak import mészbetétes edények és bronzcsüngők találhatók a sírokban, hanem ennek a kultúrának teljes síregyüttesei is jelen voltak. A temetőn belüli eloszlásuk alapján egyéni, vagy egy-két esetben minimális kis családi betelepülőkről lehetett szó.
Töretlen a temető használata a mozgalmas Koszider-korszak idejében is. Megjelennek a koszider-kori bronzcsüngők, tűk és a kerámián a korábbihoz képest mindenképpen túlburjánzó díszítések. A korszakot kiváltó halomsíros-kultúra csontvázas és urnás sírjai is, kis számban ugyan, de előkerültek. Ezek jelezték Dunaújváros őskori “fénykorának” végét. A terület a későbbi népek és kultúrák idején feledésbe merült, újabb felemelkedése már a római korra tehető.
