Szabad Nép – 1953 május 10.

Aczél Tamás:

CSODÁLATOS VÁROS

Sztálinváros utcáit járom portkavaró szélben, kövek, s gerendák között álmélkodva, csodálkozva, meghatottan. Csaknem féléve már, hogy utoljára jártam itt, ami akkor kezdődőfélben lévő építkezés volt, azóta tető alá jutott, ahol akkor a toronydaru állt, most díszes és forgalmas üzletek sorakoznak.


Bölcsőde

A sztálinvárosiak, bár hozzá vannak szokva a bámészkodó látogatókhoz, meg-megszólítanak: “Mikor járt errefelé az elvtárs?” Megmondom, s mosolyognak. Mi minden történt már azóta! Mi minden? Nos, a legnagyobb, legfeltűnőbb dolog számomra éppen az, hogy a téglák, kövek, állványok, gépek rengetegéből kialakul egy új arc, a szocialista város, hogy az építkezés máris valósággal várossá vált. Az ablakokra függönyök kerülnek, a szobákba családok költözködnek, az óvodák udvarai gyerineknevetéstől hangosak. Este, amikor hazafelé ballagok, a lakásokból kiszűrődő villanyfény vacsorázó férfiakat s nőket mutat, akiknek itt az otthonuk, akik már itt élnek Sztálinvárosban, ha elutaznak, ide térnek haza, akik az ország minden tájáról jöttek, hogy építsenek, s lassan-lassan gyökeret vernek ebben a csodálatos, különös városban. Ez a folyamat persze nem könnyű, s nem pillanatok alatt történik. Sokan ma is még inkább a nehézségeket, a múltat veszik észre, mint a jelent, s legkevésbbé a jövőt, azt a jövőt, amelyet sehol sem lehet olyan kézzelfoghatóan kitapintani, mint éppen itt, Sztálinvárosban.


A Május 1 utca és a November 7 tér találkozása

A különös a dologban azonban az, hogy ennek a városnak tulajdonképpen nincs múltja.
Ha azt mondom: Debrecen, Pécs, vagy Szeged, képek, emlékek egész serege sorakozik fel bennem, s mindannyiunkban. A városok múltja gyakran a nemzet történelmének nagy pillanataival azonos, nevének említése nemcsak személyes emlékeket idéz, de embereket, eseményeket egyaránt. Ha azt mondom: Debrecen, a szó mögött szinte akaratlanul is kirajzolódik a város képe, eszembe jut Csokonai és Ady, s látom a nagytemplomot, érzem a régi civis város fülledt levegőjét, hallom a felszabadulásunkért folyó debreceni csata dübörgését. A példákat városonként szaporíthatnám. Hanem Sztálinvárosnál más a helyzet. Igaz, a múlt itt is történelem, de a ma történelme, s nem a tegnapé. Igaz, azt mondjuk, születtek itt is híres, országosnevű emberek, de azok nem itt nőttek fel, s születésük is csak átvitt értelmű: itt tette őket naggyá az a munka, amelyet a nemzet alkotóereje néhány esztendővel ezelőtt megindított. Akik valóban itt születtek, a bölcsődék és óvodák apróságai, akik majd itt érnek emberré, azok számára mindez tökéletesen más lesz, ébredésük első pillanatai a város utcáihoz, parkjaihoz kötik majd őket, a múlt, az igazi múlt bennük lesz eleven életté.


Fák, virágok ékesítik a várost

Sztálinváros múltja a megfeszített munka. Itt az emberek így emlékeznek: emlékszel, amikor az első “kocka” megépült, amikor az öntöde helyét tűztük ki, amikor megérkezett az első daru, amikor elkészült a Május 1 utca; de senki sem beszél még arról az iskoláról, ahová járt, arról a parkról, aihol kedvesével sétált, arról az üzemről, ahol esztergálni tanult. Mert az az iskola talán csak a napokban készült el, az a park ma még gazos-füves mező, az az üzem pedig még nem is dolgozik olyan régen. hogy tanult munkások kerülhettek volna ki belőle.
Csodálatos város.

Megfigyeltem, hogy azoknak akik már “régen” – két vagy három esztendeje – itt laknak, azoknak is csak olyan emlékeik vannak, amelyek szoros kapcsolatban állnak a város építésével, még akkor is, ha a legszemélyesebb természetűek. De Sztálinvárosban általában nem arról beszélnek az emberek, hogy milyen volt a város tegnap vagy tegnapelőtt, hanem arról, hogy milyen lesz holnap vagy holnapután. A világosan kirajzolódó jövő képe köti le a dolgozók figyelmét, ők igazán ebben a jövőben élnek. Igaz, itt min- •den erről a jövőről beszél, minden ezt a holnapot mondja. Azt hiszem, Sztálinvárosban a leggyakoribb szó az, hogy lesz. Ami van, az is csak része, töredéke annak, ami lesz… Nagyszerű dolog, milliók büszkesége, de jöjjön csak egy év múlva az elvtárs és nézze meg akkor.
Egy év múlva, két év múlva, a második ötéves terv végén – ez a levegő veszi körül ma Sztálinvárost, ebben él, fejlődik rohamosan. A kép, amely kirajzolódik, lenyűgöz mindenkit, még azt is, aki nem ismeri a pontos terveket, elképzeléseket, hiszen, ha belép a városba, máris a jövőt látja maga előtt. A vakolatlan, befejezetlen utcasor – csak holnap lesz igazán utca, a kubikoskordék a holnap parkjához hordják a termőföldet, az üresen tátongó földszinti helyiségekbe még csak félév múlva költöznek be az üzletek, akarva-akaratlanul mindenki úgy figyel, úgy nézelődik, hogy azzal számol, ami lesz, és nem azzal, ami van.
Mérhetetlen a tudatos jövő ereje.


A nyári szünidőben Sztálinvárost építő fiatalok sátortábora

Egy térkép fekszik előttem, ennek a jövőnek a térképe. A dunaparti szeles fennsík városa elevenedik meg rajta, mozgalmas, színes, derűs életével, embereivel. A part, ahol ma még fű és gaz nő, ahonnan oly csodálatos kilátás nyílik a túlsó oldalra, a Kiskunságra, a távolban megbúvó falvakra, városokra – sétáló emberekkel telik majd meg, odalent a folyón hajók dudálnak, a Vidám Parkba szórakozók százai tódulnak, lejjebb, a strandon napbarnított dolgozók pihennek. Az utcákon trolibuszok futnak, hatalmas kultúrpalota termei várják a szórakozásra vágyó dolgozókat.
Sztálinváros jövője egy az ország, a haza jövőjével. Átnéztem a terveket, amelyek a város főterének megoldását mutatják. Már az a vita, amely e tér megoldása körül kialakult, mutatja, hogy mennyire új, mennyire, különbözik e város építésének minden apró mozzanata az általunk ismert építéstől. Sok terv van, egyik érdekesebb, szebb, mint a másik. A város főtere azonban még mindig nem épül. Miért? Egyszerűen azért, mert még nem alakult ki az a végleges megoldás, amely legjobban, legtisztábban, legnemesebben fejezi majd ki a város életének tartalmát, amely leghívebben tükrözi vissza az épülő szocializmus diadalmas erőfeszítéseit, amely nagyságával és szépségével felemeli a dolgozókat, örömmel és büszkeséggel tölti el őket.
A város főtere helyén ma poros, buckás térség van.
A pártház áll itt egyedül.
De akivel elmentem arrafelé, az nem mulasztotta el megjegyezni: ezt nézze meg, elvtárs, itt lesz a főtér, itt áll majd Sztálin elvtárs szobra, arccal a városnak. Mintha új, nagyszerű alkotását nézné.


Forgalmas élelmiszerbolt

Az emberek úgy élnek ebben a városban, hogy tudják, minden az ő jólétüket, kényelmüket szolgálja majd. Nem lesz itt egyetlen lakás sem fürdőszoba nélkül. A hidegmelegvíz állandóan ömlik a csövekből. Már épül a gázvezeték. Most fektetik le a távfűtés csöveit, amely a gyár, a vasmű életetadó melegét viszi el a lakásokba. A hatalmas háztömböket zöld utcák és virágzó parkok övezik, s minden nagyobb házegység közepén óvoda, bölcsőde épül, hogy az anyák nyugodtan dolgozhassanak az üzemekben, hivatalokban, üzletekben.

De a legérdekesebbek mégis azok az emberek, akik arra készülnek, hogy itt éljenek, itt dolgozzanak majd Sztálinvárosban. Ha velük beszéltem, mindannyiszor megéreztem izgalmukat, nyugtalanságukat. Az ember amúgy is izgatott és nyugtalan lesz ebben a városban, képzelőerejét megragadja a sok féligkész ház, utca, épület, szeretne mérföldes léptekkel előrerohanni az időben. De ők, a jövendő város jövendő lakói, a közvetlen birtokosok talán még a látogatóknál is izgatottabbak, követelőbbek. Magamon tapasztaltam, hogy a sok újdonság láttán elkerülhetetlenül felbukkan bennem a sürgetés – mikor lesz mindez kész, mikor fejezik be az építést, hogy az állványok, téglák és kövek átadják helyüket a rendezett, tiszta, világos, derűs városnak.

Harmonikus architektúrájú házak a Sztálin úton

Ezt a sürgető, követelő érzést csak fokozta bennem a jövendő lakókkal való beszélgetések sora. Ők aztán igazán nyugtalanok! Ami kezük nyomán felnő, azt birtokba is veszik azonnal. De álmaikban az elkészült városban élnek. Makai Erzsi, fiatal munkáslány mondta el nekem terveit. Az ősszel szakérettségire megy, kohómérnök lesz. Régebben agronómusnak készült, de “elcsábította” a város. Ha szomorú, csak azért szomorú, mert akkor – míg az egyetemen tanul – távol lesz a várostól, nem vehet részt a munkában. Hanem azután! “Akkor térek majd vissza, amikor felépült a város – mondta izgatottan – amikor már elkészült a Sztálin-út, meg a főtér. Amikor megépült már a Sportstadion a sportliget közepén, a fedett uszoda és az új mozi”. Hamarjában elsorolta nekem, mi készül az elkövetkezendő években, arról beszélt, ami éppen eszébe jutott, s előttem mégis nyílt és tiszta kép bukkant fel – az új élet képe az új városban.
Nem lehet meghatottság nélkül erre a kedves izgalomra, erre az alkotó nyugtalanságra gondolni. Ez, valójában ez adja alapját, fedezetét a nyugodt, békés és boldog életnek, amelyet az építők a falakkal együtt húznak fel. Milyen nagyszerű lesz itt az élet! – ez csillog a szemükben, ez szól minden szavukból. Csak álltam, hallgattam őket. Irigylésre méltó emberek.


Árkádok

Mindössze néhány napot töltöttem csak a jövendő városában, abban a városban, amelyet szempillantás alatt megszeret az ember, mégis úgy éreztem, mintha régi ismerősökkel találkoztam volna, olyanokkal, akikkel az ember azonnal szót ért, mert közösek a gondolatai, érzései. Egy városban jártam – mondom, porban, téglák és gerendák között, de szinte minden pillanatban átléptem a jövő küszöbét, amelyet immár semmi sem zár el előlünk. Az volt az öröm számomra, ha úgy éreztem, olyan tudok lenni, mint ők, akik nem a vígan füttyögető kis téglaszállító vasutat látják, hanem a felépült, fényes palotákat, nem a port, a sarat és a gerendákat, de a kivilágított üzleteket, éttermeket, iskolákat, könyvtárakat. Ők, a sztálinvárosiak, ha sétálni mennek a féligkész Sztálin-úton, már az elkészült utcákon járnak, azokon az utcákon, amelyeket képzeletük nyomán kezük munkája teremtett meg. S ami a legszebb – soha egyetlen pillanatra sem kételkedik az új városban senki abban, hogy terveik és álmaik megvalósulnak. Senkinek sem jut eszébe, hogy “ismeretlen és haragvó” jövőről beszéljen – mindenki tudja, hogy az ismert és barátságos jelent még barátságosabb jövő, szép, nagy, igaz jövő követi.


Beloiannisz utca

A sztálinvárosiak számára mi sem természetesebb, mint úgy beszélni városuk jövőjéről, mintha már a megtörtént múltról ejtenének szót. Szavaikból a szocializmus igazsága beszél, hitüket ez teszi törhetetlenné. Megmosolyognák, aki azt állítaná hirtelen, hogy a Beloiannisz-utca végén nem épül lel a kultúrpalota, vagy nem készül el a tanácsház. Náluk már nincs különbség álom és valóság között.


Toronydaruk az épülő utcán

 

Felhasznált képek:
Corvina Kiadó – Sztálinváros – 1958

Dunaujvaros