Dunaújvárosi Hírlap – 1977. május 27.
LÁNCZOS ANDRÁS:
Az utcában csak úgy ismerték a két öreget: Trézsi néni meg Márton bácsi. Az öreg kőművesen senki ember fia nem látott soha szakadt inget. Foltosat azt viseli, de valahogy az inge foltjai is azt magyarázták: remek asszonnyal áldotta meg a sors Czövek Márton kőművest.
Holmi örökségi ügy hozta erre a tájékra a két öreget. Marci bácsit hamar megszerették az új cégnél. Fél év sem kellett és az öreget úgy emlegették: “A falas Czövek.” Merthát nála jobban aligha tudta bárki is összeválogatni a falkövek egymást kereső párjait.
Amikor úgy istenigazából szép, míves munkát akart hátrahagyni, akkor nemcsak válogatta a köveket, hanem nevet is adott nekik, beszélt hozzájuk: “Haj te Józsi, de kidüllesztetted a melled! Nesze neked a pap szakácsnéja, majd ez betakarja a te lómelled! Maltert csak a szátok szélére kaptok. Szeressétek egymást, így ni, szépen vinkliben…”
Így, s ehhez hasonlóan szóltak az öreg falrakó mondókái. Ma már nehéz lenne tisztázni, hogy ezeknek a mondókáknak,vagy az öreg példaadásának köszönhető-e, hogy alig-alig csúszott ki káromkodás az öreggel együtt dolgozók száján.
Nem volt Czövek Mártonnak semmiféle tisztsége. Csak hatással volt a munkatársaira. Húzóló volt. Nem szaggatta az istrángot, nem voltak parádés vágtái. Mindig lehetett rá pakolni, a kátyúkhoz is megvolt a józansága.
Az idei csalóka tavasz egyik ködfoltos reggelén az öreg annyit mondott: “Fáj a szívem, anyukám.” Trézsi néni elrejtette aggódó félelmét és pár nap pihenőt javalt élete párjának. Mert, ahol szóba került harmincnégy évnyi házasságuk meg a két minősített gyermekük, ott Trézsi néni következetesen élete párjának mondta Marci bácsit.
Egyébként is, mindenről hajlandó volt beszélni Trézsi néni, kivéve egyet, a pünkösdi titokzatos piros rózsákat. Ezekről síri némasággal hallgatott.
Az történt ugyanis, hogy házasságuk első esztendejétől számítva minden év pünkösdjére egy szál piros rózsát kapott Trézsi néni. Nem többet, csak egyetlen szálat. Mindig pünkösd reggelén jelent meg otthonukban a titokzatos piros rózsa. Hol bedobva a nyitott ablakon, hol meg odatűzve a kilincs mellé. Trézsi néni ilyenkor mindig vázát és vizet adott a rózsának. Aztán Marci bácsi szerepalakítása következett. Felfedte a rózsát, majd kérdőre vonta az asszonyt. “- Özvegyember a környéken, anyukám?! – Ejnye apjuk! Nem szégyened magad?! Így meggyanúsítani…”
Valahogy mindig így kezdődtek a pünkösd napi rózsaviták. Aztán estére kelvén Trézsi néninek meg kellett esküdnie, hogy nem szegte meg a templomi fogadalmát. Ezeken az estéken ugyan haraggal bökte ki a nyugodalmas jóéjszakát Marci bácsi, de reggel minden ment a maga megszokott útján. Az anyukom ismét anyukom lett és munkába menve az öreg el nem mulasztotta megfogni Trézsi néni kötényes derekát.
Eddig a múltról szóló történet. Ami jelenbe érve úgy alakult, hogy Marci bácsi ama reggeli szívfájása májusba érő gonosz betegséggé lett. Az öregnek így egyszerre fájt szíve-lelke. Az előbbi a ráerőszakolt tétlenség, az utóbbi a közelgő pünkösd miatt. Hisz Marci bácsinak ismét a lakásukba kellett volna csempésznie a házastársi hűségük megújhodását jelző pünkösdi rózsák harmincötödik szálát.
Eljátszotta hát a betegek túlontúl igaznak tűnő hirtelen felgyógyulását. Kikezdett az orvossal. Magára haragította Trézsi nénit. De mindez semmit se használt, mert az asszony konok éberséggel vigyázta élete párjának minden moccanását. Az asszonyi gondoskodás jogán Trézsi néni ágyban tartotta a lelkiismeretével mind többet vitázó öregembert. És Czövek Márton kőműves érezte, hogy ebben a néhány otthon töltött orvosságszagú napban omlásszerűen szakadt rá az öregség. Szeretett volna tiszta lappal megválni a világtól. Lapjának egy tétele viszont, a pünkösdi piros rózsák még elszámolásra vártak.
Czövek Márton kőművesnek pünkösd reggelére nem javult az állapota. A láza is feljebb szökött. Erőtlen öregembernek érezte magát és életében először gondolt arra, hogy beszélnie kéne a titokzatos piros rózsákról. Már el is mondta magában az asszonynak szánt gondolatokat, de elakadt a hangja, amikor Trézsi néni a vizes borogatás cseréje közben egy szál piros rózsát tett az éjjeliszekrényre. Marci bácsi hirtelen úgy érezte: bíróság előtt áll és egy hórihorgas hivatalsegéd éppen benyit a tárgyalóterembe, hogy az ő harmincnégy szál piros rózsáját bűnjelként bemutassa. Várta, hogy a bírói pulpitusról fejére olvassák a Trézsi nénitől jogtalanul kicsikart esküvések vétkét. Tisztes büntetést kívánt magának. S a szégyenérzet kitöltötte lelke minden szögletét.
Ebből a bűnbánó helyzetből Trézsi néni megbocsátó, szelíd szavai szabadították ki az öreggé lett kőművesmestert. Csak nézte, leste, figyelte asszonyát és hagyta, hogy az kedvére kiperelje magát: “- No öreg, ezentúl minden pünkösdre kapsz tőlem egy szál piros rózsát. Ilyet, mint ez itt a vázában. Nézz csak ide te vén féltékeny szamár! S tudd meg: ha lejjebb megy a lázad, én is hallani akarom a te esküvésedet!”
A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.
