Múzeum Café 2010. június-július

VÁLSÁGOS MEGÚJULÁS, AVAGY PÉNZÜGYI
KRÍZIS ÉS STRUKTÚRAVÁLTÁS
A DUNAÚJVÁROSI KORTÁRS MŰVÉSZETI
INTÉZETBEN (IGA-D)

Szerző: Berényi Marianna


Tilo Schulz Sasha című installációja az ICA-D Ghost Rider kiállításán (2009) /Fotó: Eln Ferenc

Egy nap alatt több mint hétszázan írták alá azt a nyilatkozatot, amely a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet (ICA-D) fennmaradása érdekében került fel a világhálóra idén márciusban, miután nyilvánosságra került, hogy a város ez évi költségvetésében az erre a célra beállított összeg mindössze az intézet féléves működtetésére elegendő. Az 1592 szolidaritást vállaló aláíró között nemcsak kortárs képzőművészek, múzeumigazgatók, művészettörténészek szerepelnek, hanem diákok, lokálpatrióták vagy olyan civilek is, akik tisztában vannak azzal, hogy az ICA-D eddig elért eredményei – egyáltalán, a működése – milyen kimagaslóan fontos az ország jelenkori kulturális életében.
A Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros 1997-től valósít meg nemzetközileg is elismert művészeti projekteket. Az azóta eltelt tizenhárom évhez képest az elmúlt időszakban egyre többször hallunk az intézményről. Az intézet munkatársainak még a financiális problémák előtt, tavaly októberben le kellett állítaniuk Andreja Kuluncic horvát művésznő akcióját, aki szórólapokon arról “tájékoztatta” volna a polgárokat, hogy Dunaújváros egy EU-pályázat nyerteseként januártól városállamként működhet. A lokális közösségi élet frissítését szolgáló akció ugyanúgy a városi vezetők nemtetszését váltotta ki, mint Sugár János közúti táblának tűnő, magyar és szlovák nyelvű “Elnézést” műve is. (A tábla azóta magyar és román felirattal a Műcsarnok mellett, a Dózsa György úton is látható volt – mindaddig, amíg valakik el nem lopták… – A szerk.) A döntéshozók szemében megkérdőjelezhető projektek mellett az intézetnek vezetőváltással is szembe kellett néznie, mivel az ICA-D korábbi vezetője, Zólyom Franciska külföldre költözött. Távozása után az intézetet fenntartó Modem Művészetért Közalapítvány új intézményi struktúra kialakítását határozta el: a korábbi egyetlen vezető helyett három kurátort kért fel, hogy irányítsa az ICA-D tevékenységét. A Mélyi József, Hornyik Sándor és Szoboszlai János alkotta kurátori team munkáját az utóbbi művészettörténész koordinálja, ő 1997 és 2001 között Páldi Líviával közösen már vezette az akkor induló intézményt.
A kurátorok által tervezett modernizáció sikere azonban pillanatok alatt kétségessé vált: Szoboszlaiék a Dunaújvárosi Hírlap Elvonási tünetek című cikkéből januárban arról értesültek, hogy az intézet finanszírozhatatlanná vált. A február 11-én meghozott költségvetési rendelet pedig az ICA-D alapfenntartására a minimálisan szükséges 29,5 millió forint helyett mindössze 14 millió forintot különített el, ami mindössze az intézet féléves működésére elegendő. Bár az önkormányzat azóta többször is megerősítette, hogy nincs szándékában az alapítványt megszüntetni, és a második félévben is megoldja támogatásukat, az ICA-D munkatársait és pártfogóit mégis elbizonytalanították azok a vélemények, amelyek a vitában a kortárs művészettel foglalkozó intézet nélkülözhetősége mellett érveltek.
“A jelenlegi krízis megértéséhez át kell tekintenünk az intézet történetét, meg kell nézni azt a kontextust, amely Dunaújváros és az intézet körül kialakult – mondja Szoboszlai. – Az ICA-D egy 1997 óta Kortárs Művészeti Intézet néven működő intézmény, amelynek feladata az alapító okirat szerint a modern művészet értékeinek bemutatása és népszerűsítése. Az intézet meglehetősen kevert missziójú: nem kunsthalle, miközben időszaki kiállítások alkotják programja java részét; nem múzeum, pedig van egy saját tulajdonban lévő kortárs művészeti gyűjteménye – amelynek nincs állandó kiállítása; nem oktatási központ, de sok, művészettel kapcsolatos előadás-sorozatot tart; nem rezidenciaközpont, mégis meghívunk művészeket, akik itt élnek, alkotnak, a program végén pedig kiállítanak, műalkotást helyeznek el a gyűjteményben. Azért választottuk ezt a nevet, mert szerettük volna, ha a kortárs művészettel kapcsolatos diskurzus részesei lehetünk, hiszen ez a profil bármelyik metropolisban, bármelyik nyugati típusú civilizációban a kornak megfelelő, a kortárs művészeti produktummal adekvátan működni tudó intézménynek megfelel. Szerepel benne kiállítási program, gyűjteményi program, van benne kutatási program, szimpóziumokat és kongresszusokat rendezünk kortárs művészettörténeti, esztétikai, kultúrpolitikai, intézménytörténeti ügyekről. Mindez egy nagyvárosban megtalálja a természetes közegét, van egy olyan értelmiségi réteg, amelyik művészettel, ezen belül kortárs művészettel foglalkozik. Aki egy metropolisban hoz létre ilyen intézményt, biztos abban, hogy ezeknek a programoknak lesz szellemi piacuk, el tudja adni a projekteket.
Egy magyar városban azonban egészen más a kontextus, mint Németországban, Hollandiában, az Egyesült Államokban vagy Spanyolországban – figyelmeztet Szoboszlai. – Az említett országokban természetes módon alakult ki, hogy a posztindusztriális városokban az ipari termelés hanyatlásával a kultúra kerül olyan pozícióba, hogy az adott közösségnek, városnak nemcsak az imázsát, létét, hírnevét, hanem corporate image-ként a vizibilitását is szolgálja. A kultúra fontossága ezekben a posztindusztriális városokban a politikai döntéshozók számára evidens. Magyarországon egyrészt nincs hagyománya ennek a felfogásnak, másrészt a kortárs művészet nem része az oktatási stratégiáknak, nincs a politikai köztudatban, téves képként él a döntéshozók fejében. Ha valaki mégis létrehoz egy ilyen intézményt, akkor tudnia kell, hogy a fenntartása mennyibe kerül. Történelmi tény, hogy Dunaújvárosban – igaz, nem önkormányzati, hanem a rendszerváltáskor tapasztalható eufóriából fakadó civil kezdeményezésnek köszönhetően – működik egy ilyen intézmény.”
Az ICA-D létrejötte akkor igazán elgondolkodtató, ha arra gondolunk, milyen sztereotípiák élnek bennünk Dunaújvárossal kapcsolatban: az ötvenes években a kukoricaföldön felépített szocialista acélváros, munkásnegyedek, iparosítás. Ezeknek a fogalmaknak bizony nincs sok kapcsolatuk a képzőművészettel. Hogyan jöhetett létre mégis – más, pezsgő kulturális hagyományokkal rendelkező városokkal szemben – éppen Dunaújvárosban helyi kezdeményezésre egy európai szemléleten alapuló kortárs művészeti intézet? “Az ICA-D létezése kívülről valóban felfoghatatlan, pedig szervesen kapcsolódik az előzményekhez – mondja Keserue Zsolt intermédia-művész, aki Nagyolvasztó című ismeretterjesztő dokumentumfilmjében dolgozta fel, hogyan alakulhatott ki a semmiből kinövő városban progresszív kulturális élet. – A film forgatása alatt több választ is kaptunk a kérdésre: valójában szerencsés együttállásról beszéltünk. Dunaújváros kirakatváros volt, amely a hetvenes évek népművelési boomja idején is megkülönböztetett szerepet játszott. Frissen végzett, ambiciózus népművelők kerültek a városba, akiknek viszonylag kisebb ellenállással kellett megküzdeniük, mint más, hagyományokkal, tradíciókkal “terheltebb” környezetben. Létrejöhetett az 1974 és 1993 között rendszeresen megrendezett Nemzetközi Acélszobrász Alkotótelep és Szimpózium, bemutató színpad működhetett, ahol a fővárosban tiltott rendezők és színészek hoztak létre progresszív előadásokat.” Dunaújvárosban épült fel 1963-ban, Weiner Tibor városi főépítész tervei alapján a második világháború utáni Magyarország első kiállítótere (1973 óta Uitz Terem), amelyhez három műteremlakás is kapcsolódott. Bár a terem eleinte főleg árubemutatók helyszíneként szolgált, később sikerült elérni, hogy a Műcsarnok filiáléjaként, majd 1972-től ismét a város kezelésében valódi kiállítóhellyé váljon. Az sem mellékes, hogy olyan fiatal képzőművészek érkeztek a városba, mint Birkás István, akik nemcsak alkotásaikkal, hanem pedagógiai munkájukkal is sokat tettek azért, hogy kialakuljon egy ilyen intézet.

NAGYOLVASZTÓ dokumentumfilm 53′ ■ 2008
rendezte: Keserue Zsolt
kép: Keserue Zsolt, Szilágyi Kornél, Szügyi Balázs, Zakál Edit
szerkesztette: Medvedt Yvette
konzulens: Zakál Edit
gyártó: IKON Stúdió egyesület, Bánóczi Lidia

 

A pezsgő művészeti életnek köszönhető, hogy 1989-ben az akkori tanács Birkás és egy Svédországban élő műgyűjtő, Takács Lajos kezdeményezésére elhatározta, hogy modern művészeti múzeumot hoz létre, amelynek alapja a mecénásnak a város számára felajánlott Salvador Dali-gyűjteménye. A városi tanács jogutódja, a Dunaújváros Megyei Jogú Város Önkormányzata pedig megalapította – még ugyanabban az évben – a Modem Művészetért Alapítványt (amely 1994-től közalapítvánnyá vált), amelynek feladata a város művészeti intézményrendszerének hosszú távú bővítése volt – ez egyúttal az Uitz Terem átépítését is jelentette. Az új épületrészt 1997 szeptemberében Kortárs Művészeti Intézet néven adták át, a már ismert célokkal, vezetőkkel. Páldi Lívia és Szoboszlai János tevékenységének középpontjában a fiatal generáció bemutatása, műveik gyűjtése s a művészetükkel való diskurzus állt. 2001-től Petrányi Zsolt koncepciója nem volt ennyire szigorú, sőt a nemzetköziség egyre nagyobb szerepet kapott: külföldi művészek mutatkoztak be Dunaújvárosban, illetve magyarok szerepeltek külföldön. Majd 2006-tól Zólyom Franciskának köszönhetően a társadalmi problémákat elemző és kommentáló művészet dominanciájával lett gazdagabb az intézet.
Annak ellenére, hogy az ICA-D számtalan hazai és nemzetközi programot valósított meg, koncepciója folyamatosan bővült, az intézménynek mégis időről időre finanszírozási problémákkal kellett szembenéznie. “A költségvetési alkuban minden évben felmerült – mondja Szoboszlai -, hogy mennyi pénzt kap az intézmény. Szeretném, ha a mostani krízis végére ez megszűnne, meghatároznánk, hogy az intézet milyen szolgáltatást nyújt a városnak, az itt lakóknak, és ezért cserébe mekkora támogatásra számíthat.” A kortárs művészeti intézet fenntartása évi 29,5 millió forint. Ez magába foglalja a stáb közalkalmazotti fizetését, a rezsiköltséget, az épület fenntartásával, karbantartásával kapcsolatos költségeket. A fennmaradó összegből mindössze egy-két kiállítás nyílhat, főleg helyi művészek munkáiból. Az intézet többi projektje 1997 óta külső forrásokból, pályázatokból valósul meg.
Magyarországon nehéz azt mondani egy intézménynek, hogy összköltségvetése kétharmadát pályázati forrásokból teremtse elő. Míg kiállításra, katalógusra, kongresszusra és műtárgyvásárlásra lehet pályázni, addig az intézményeknek a fenntartás költségeit maguknak kell előteremteniük. Ez fordítva is igaz, a pályázatokon elnyert összegeket csak akkor lehet megfelelően elkölteni, ha az intézmény működik. Az ICA-D munkatársai joggal teszik fel a kérdést: mi lesz azokkal a második félévre elnyert pályázati pénzekkel, amelyeket csak akkor tudnak felhasználni, ha fűtenek, és vannak, akik elvégzik a feladatokat? Milyen sors vár a 204 darabos, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus 2009-es felmérése szerint 130 millió forintot érő gyűjteményre?
A város az elvonásokat azzal indokolta, hogy az állam az idén 700 millióval kurtította meg a költségvetését, valamint hogy lejárt a Dunaferr cég tartozása, amelyet 2004 óta évi 200 milliós részletekben törlesztett. A helyzet mégis meglepő, hiszen a Dunaferrtől érkező forrás idei kiesése évek óta tudott dolog. “Ősszel elmentem a közgyűlésre, az összes politikai párt képviselőjének elmondtam, hogy a kor követelményeinek megfelelően szeretném modernizálni az intézetet. Magasabb szintre emeljük a projektek látogatottságát, országos és nemzetközi jelentőségét, meg akarjuk újítani a PR-t. Nem egy igazgató-művészettörténész vezeti majd a projekteket, hanem egy kurátori team, intenzívebben szeretnénk dolgozni a város corporate image-ének, PR-jának és kommunikációjának a megalkotásában, illetve működtetésében – emlékezik vissza Szoboszlai János tavaly őszre, amikor ismét elkezdte a munkát Dunaújvárosban. – Mindenki a támogatásáról biztosított, amikor azt mondtam, semmi másra nincs szükségünk, csak a működtetési költségre.
Ennek ellenére senki sem keresett meg, hogy krízisben van a város, találjunk ki közösen valamilyen finanszírozási, problémamegoldási csomagot. Egy helyi lapban olvastam, hogy finanszírozhatatlanná vált az intézet, ezért is indítottuk be azt a segítségkérő website-ot, amelyet nemcsak a hazai kulturális életben meghatározó szerepet játszó személyiségek írtak alá, hanem ötven százalékban dunaújvárosi polgárok is.”

M1 – Kultúrház – Finanszírozhatatlanná vált a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet, aláírásgyűjtés és kultúrlobbi az önkormányzat döntése ellen

Márpedig ez a tény azt mutatja, hogy a kortárs művészetnek nem csak a nagyvárosokban lehet piaca. A médiakampányban részt vevő dunaújvárosiak nem csak azt bizonyították be, hogy ragaszkodnak az intézethez. Aláírásuk arról is árulkodik, hogy sokan, akik közvetlenül talán nem fogyasztanak kortárs kultúrát, örömmel veszik, ha olyan városban élnek, ahol lehetőségük van, hogy ilyesmivel találkozzanak. Az aláírók azt demonstrálták, hogy nemcsak néhány helyi művész és fővárosi értelmiségi hőbörgése ez az intézet, hanem közművelődési, közoktatási, azaz közszolgálati feladatokat is ellát, ezért közpénzből finanszírozható.
“Tavaly több mint 12 ezer helyi látogató látta a kiállításokat, többségükben diákok, mivel közművelődési feladatokat is ellátunk – folytatja Szoboszlai János azzal, milyen szerepe van egy kortárs művészeti intézetnek a helyi közösségben. – A kortárs művészeti intézetek világszerte újradefiniálják magukat, hiszen finanszírozási és koncepcionális szempontokból is egyre nyilvánvalóbb, hogy érdemes vállalni a múzeumkommunikációs, adott kiállításokkal, projektekkel kapcsolatos explicit oktatási feladatokat. Egy múzeum és egy kortárs kiállítás önmagában is értelmezendő interpretatív műfaj. A műalkotások nem feltétlenül beszélnek önmagukért, szakmai információs csomagra van szükség, amely közvetíti ezeket az értékeket. Minden kiállítás oktatási-kulturális produktumként is felfogható: bemegyek, és amikor kijövök, más van a fejemben, esztétikai élményeken esem át. Az »educational turn«-nek nevezett folyamat arról szól, hogy az intézmények az adott közösségben – kisváros, nagyváros, régió – a társadalommal, kultúrával kapcsolatos, ott folyó oktatási stratégiákat fejlesztenek ki. Mi is ezt szeretnénk beindítani, hiszen ez újfajta beágyazottságot jelentene az intézetnek.”


Fotók: jakd.hu/Dunaújvárosi Hírlap

Az ICA-D Mélyi József, Hornyik János és Szoboszlai János által felvázolt modernizációja nem merül ki az oktatási feladatokban. A struktúraváltás nyomán az eddig egyszemélyes szakmai tervezés és kivitelezés helyett mostantól (egyetlen igazgatói fizetésből!) hárman szervezik a kiállításokat, közösen dolgozzák ki a projekteket. “Van egy stábunk, amelyik a pályáztatással, adminisztrációval, kiállításrendezéssel, logisztikával foglalkozik. Hamarosan lesz egy igazgatónk, a mostani irodavezető, Deák Nóra, és mi, mint művészettörténészek, kurátorok elsősorban a szellemi munkával foglalkozunk – részletezi a struktúraváltás mibenlétét Szoboszlai. – Ragaszkodunk a fiatalok, az autonóm művészeti produkciók bemutatásához, de nem csak ezekre fókuszálunk. Olyan kiállítási és művészeti programot indítunk be, amelynek alapja a társadalomkutatás. A kortárs képzőművészetet interdiszciplináris megközelítésben látjuk, nemcsak klasszikus művészettörténeti, esztétikai szegmensek felől nézzük, hanem a maga komplexitásában vizsgáljuk. A kortárs művészet története, kultúrtörténete, a történelmi kontextus, a kultúrpolitika, a technológiatörténet szempontjából azt látjuk, hogy a kortárs művészet nem szakítható el a múlttól, miközben a közép-európai posztszocialista régió közelmúltja gyakorlatilag feltáratlan. Szeretnénk ezért egy társadalomtudományi kutatóműhely keretében a régió komplex társadalomtörténetét vizsgálni képzőművészeti aspektusból. Kutatási projekteket tervezünk, amelyeknek eredményei kiállításokban, katalógusokban, tudományos publikációkban jelenhetnek meg. A projektek létrehozása, az autonóm produktum bemutatása megmarad, de a történeti kutatás és az ezen alapuló tudományos igényű kiállítások és publikációk nagyobb hangsúlyt kapnak. Ennek kiváló témája és egyben fókuszpontja lehet az ICA-D gyűjteménye, amely az elmúlt húsz év művészettörténetének ha nem is a teljességét, de sok aspektusát tudja elmesélni. Ha ezt a gyűjteményt feldolgozzuk, nagyon sokat elmondhatunk a rendszerváltástól napjainkig tartó képzőművészet történetéről, az installációk szerepéről, a digitális technológia megjelenéséről vagy a társadalmi kérdésekkel foglalkozó művészetről. Ez az interdiszciplináris megközelítés, ez a fajta diskurzus nem újdonság: a nyugati világban komoly tudományágak, intézmények épülnek rá, gondoljunk csak az elmúlt időszak olyan kurátori projektjeire, mint a new art history vagy az image science; és még sorolhatnám, melyek azok a tudományterületek és intézményi praxisok, amelyek számunkra mintát adnak.”
Az újonnan felállt intézményvezetői csapat elképzelései minden szempontból kecsegtetőek: mind a kortárs művészet, mind a társadalmi diskurzus, mind a közösség, mind a képzőművészek szempontjából. “Nagyon fontos, hogy működjenek ilyen progresszív helyek vidéken – mondja Keserue Zsolt. – Más kontextusba kerül a kortárs művészet, a kisebb, jobban átlátható közegben egyszerűbb olyan projekteket létrehozni, amelyek egy adott közösséggel foglalkoznak, mint egy világvárosban. Nagyon fontos, hogy minél többen megértsék: a kortárs művészetben nem csupán esztétikáról van szó, hanem társadalmi kérdésekre is reflektálunk; ez nem néhány ember hobbija, hanem húsba vágó témákat, problémákat dolgoz fel, mint a szegénység-gazdagság, a gazdasági folyamatok, a fenntartható fejlődés, az emberjogi kérdések.” A Kortárs Művészeti Intézet tehát bővelkedik témákban, a kurátoroknak a már kialakult kapcsolatrendszerük alapján lehetőségük van arra, hogy külföldi kiállításokat mutassanak be, illetve saját tárlataikat külföldre is exportálják. Ha az ICA-D túl tud jutni a mostani válságon, elő tudja teremteni azt a működési költséget, amely a sikeres pályázatok megvalósításához szükséges, akkor minden esélye megvan, hogy a nyugat-európai posztindusztriális városokhoz hasonlóan a kortárs művészet legyen a helyi kultúra zászlóshajója, a kultúra váljon Dunaújváros egyik legerősebb vonzerejévé.
A MúzeumCafé természetesen szerette volna, ha a dunaújvárosi önkormányzat is elmondja a véleményét, ám azt a választ kaptuk tőlük, hogy ők már minden lényeges információt elmondtak a sajtónak. Lapzártánk utolsó pillanatában viszont azt a hírt kaptuk: a közgyűlés döntött arról, hogy a város biztosítja a Kortárs Művészeti Intézet fenntartását 2010 második félévében. A Modern Művészetért Közalapítvány kuratóriuma és az intézet vezetése köszöni a testület döntését. Az ICA-D köszönetét fejezi ki mindazoknak, akik az elmúlt hónapokban szolidaritásukkal és támogatásukkal kiálltak az intézmény mellett.


Kortárs művészet: ünnep


Meggyőződésünk, hogy a király meztelen


Kortárs intézet: négytételes nyitány

Dunaujvaros