Szocialista város – tanuló város

264 0


Köznevelés – 1959. december 16.

1. Lírai emlék Sztálinvárosról
1951-ben jártam itt először. Döcögős vonaton érkeztem és hajón távoztam, kétheti munka után. Az egyetemen azt mondták: szocialista város épül itt, menjek el nyáron én is két hétre dolgozni ide. Nem én voltam az egyetlen, velem együtt dolgozott ezer és ezer ifjú munkás, középiskolás és egyetemista diák. Barakkban laktam, a többiek sátrakban, s esténként azt tárgyaltuk, hol kellemesebb lakni, barakkban, hol nyirkosak a falak, s kilométereket gyaloglunk, szerencsés esetben kocsikáéunk a munkahelyig, vagy a sátorban, mely közel van a munkához, de szalmazsákon alszanak, s apróbb élősdiek háborítják időnként a jól megérdemelt éji nyugalmat.
Azt mondták, szocialista város lesz itt. Nem tudtam, mi az, nem láttam még olyasmit. “Dús” fantáziával néhány, vagy sok barakk-épületre, vakolatlan egyforma szabású házakra gondoltam, meg sok-sok füstölgő gyárkéményre.
Most Ikaruszon érkeztem Sztálinvárosba. Az Ikarusz megállt az Arany Csillag Szálloda előtt. A fényes portán nevemet kérdezték:
– Ugye fürdőszobát is parancsol? Mindjárt kinyittatjuk.
Percek múlva jött egy asszony, kulcsot hozott és megnyitotta a fürdőszobát. Mondom:
– Most nem érek rá, de később, talán úgy este tíz óra felé is megfürödhetnek?
Némi fölénnyel és erős öntudattal válaszolt az asszony:
– Természetesen, kérem, akár éjszaka is. Nálunk távfűtés van…
Ezek után megittam egy feketét az európai színvonalon berendezett szálloda presszójában, végignéztem a Sztálin út neonfényes üzletsorát, pompás új házait és hozzáláttam ehhez a riporthoz.

2. Három szál deszka és egy bivaly
1960-ban lesz tízéves Sztálinváros, valamikor 1950 nyarán láttak először itt munkához. Jöttek az építők és szombat reggel utaztak haza. De azután, ahogy épültek a maguk készítette lakások, építőik be is költöztek oda. Aztán jött a család is, gyerekestül. És ehhez iskola kellett. Sófalvi István, a Városi Tanács V. B. elnökhelyettese, aki az első perctől itt él a városban, s 53-tól részt vesz a város oktatásának irányításában, így meséli el a kezdeti lépéseket.
– Eleinte csak Pentelén volt egy nyolc tantermes iskola, az első gyerekek még odajártak, kilométereket gyalogolva. És 1952-ben elkészült végre az itteni húsz tantermes iskola. Mindössze három fiatal pedagógus jött, igaz, több nem is kellett, az igazgató óvárosi volt. És kezdetben az volt a groteszk, hogy volt ugyan nagy iskolánk, de nem volt rá szükség. Csak három tanulócsoport indult meg, összevontan, talán száz, százhúsz gyerekkel. És az iskolában még bőségesen helyet kapott a tanács, a múzeum, a könyvtár, sőt a mozi is. Aztán, ahogy adtuk át a lakásokat, úgy nőtt meg az iskolai létszám. Az 1952/53-as tanévben már csaknem kétszáz tanuló volt, költözött a tanács, de a könyvtár és múzeum még mindig maradt. 1954/55-ben már 1600 gyerekünk volt, ekkor minden intézménynek el kellett távoznia, így is nagyon szűkös volt a hely. Szerencsére megépült közben a tíztantermes iskola, ide átment az alsó tagozat. Igen ám, de ugyanakkor megjött az igény gimnáziumra is, ez 1954-ben létesült és bekerült a húsztantermes iskolába.
És a létszámot nem lehetett pontosan megtervezni az év elején. Ahogyan lakásokhoz jutottak az emberek, úgy nőtt a létszám. Bontani kellett csoportokat, másutt esetleg összevonni, mert el is mentek közben emberek. És a gyerekekhez hasonlóan állandó nevelőtestületről sem lehetett beszélni abban az időben. Volt olyan esztendő., hogy a pedagógusok 25 százaléka változott meg egy-egy év során, s emlékszik a tanácselnökhelyettes egy olyan évkezdésre, amikor még novemberben is 16 nevelő hiányzott. Mit tehettek? Felültek az elnökkel egy autóra és körbejárták az országot, pedagógusokat toborozni. Fűt-fát ígértek nekik, csak hogy idejöjjenek. Volt, aki jött és itt maradt, mások megnézték maguknak a terepet és visszamentek. De akik megtelepedtek itt, nem hagynák el most a várost egy fél világért sem. Ők tudják miért.
Közülük a “legidősebb” Csokonai Erzsi, aki azóta már Tóth Lászlóné lett. A legidősebb szót azért kellett idézőjelbe tennem, mert idős pedagógusról beszélni amúgyis mulatságos lenne, hiszen itt vannak talán az ország legfiatalabb nőtestületei, de Tóthné Csokonai Erzsi egyébként is tizenkilenc éves volt, amikor idekerült.
– 1951-ben végeztem Kecskeméten, a képzőben – meséli első emlékeit – kitüntetéssel vizsgáztam, s azt mondták: a kitüntetéshez az a másik kitüntetésem, hogy Sztálinvárosba kerülhetek. Mit mondjak, amikor júniusban idejöttem, nem éreztem annak. Homokbuckák mindenütt, nem találtam mást, csak csupasz villanydúcokat és port. Kerestem az iskolát, azt mondták, a VII.-ben fogok tanítani. Megkerestem a termet, három tanácsi osztály dolgozott ott. Hazamentem Sárbogárdra, aztán szeptemberben visszajöttem. Akkor már lassan megindult a tanítás. Lakásom közös volt egy kartársnővel, három szál deszkán át kellett mászni a szobába, s rajtunk kívül egerek is futkároztak társbérlőkként. Én nem tudom, hogy volt akkor a dolog, de nem izgatott semmi. Igaz, hogy otthon sem voltam elkényeztetve, és itt sem vettem fel semmit. Pedig fizetést csak valamikor a télen kaptunk, addig úgy éltünk, ahogy tudtunk. Leküldtek Pentelére népművelésre, buszra nem volt pénzem, gyalog jöttem vissza, s kitett bizony az út néhány kilométert. Az első télen két jó csizmám szakadt el a sárban, fagyban. És közben tanítottam délelőtt, délután, sőt még este is…
… Azt mondja az oktatási csoportvezető egyszer a kezdet kezdetén: menjen a bivaly hátamögé és keresse meg X-et. Nem mertem megmondani, hogy fogalmam sincs, miféle bivalyra gondol. Baktattam az úton, s megszólítottam egy munkást:
– Tessék mondani, hol van annak a bivalynak a háta?
Nagy nevetve magyarázta meg, merre közelíthetem meg azt az épületet, amelyet akkoriban utca, házszám nem lévén, külseje után bivalynak neveztek.
Csokonai Erzsébet azután rövidesen új lakásba költözött társnőjével együtt, ide már nem deszkákon át, hanem lépcsőfeljárattal vezetett be az út, s három esztendővel ezelőtt felvette a Tóth Lászlóné nevet. Ma már szép, kétszobás lakásuk van, s az elegendő a két éves kislánynak, meg az azóta ideköltözött édesanyának is.
– Szeret-e itt lenni? – teszem fel a konvencionális kérdést Tóth Lászlónénak.
– Egy félvilágért nem mennék el, büntetésnek érezném, ha elhelyeznének.
És ugyanezt mondja egy másik alsótagozatos tanítónő, Keményfi Györgyné, aki egy esztendővel későbben jött a városba. Szinte kísértetiesen hasonlóan fejezi ki magát:
– Nem mennék el innen semmi pénzért.
Keményfiné is az első napok emlékeiről beszél, azokról az időkről, amikor fűtőanyag is alig volt, mert nem volt még TÜZÉP-telep a városban, akadozott a közellátás, de látta tüneményes gyorsasággal kibontakozni az egész építkezést. Egyébként most a leányúttörőcsapat vezetője az iskolában, és számos kitűnően dolgozó szakkör, verseny, vasárnap délelőtti foglalkozás dicséri kétesztendős munkáját.

3. Három óra a Vasvári Pál általános iskolában
Ha már megismerkedtünk a húsztantermes, Vasvári Pál nevét viselő általános iskola két pedagógusával, nézzünk szét kicsit az épületfalak között.
Eddig az igazgatói irodában ültem, Tihanyi Lajosné igazgatónő szobájában. Falain két régi festmény, idevalósi pedagógus készítette az egykori építkezésekről: állványok, szanaszét heverő drótkötegek, hó lepi be a kies buckákat, üresen meredeznek a villanypóznák. Ma mindez már csak dokumentum ebben a szobában, ahol zöld mintázatú fehér függönyök vannak az ablakokon, piroshuzatú székek fogadják a látogatót, hatalmas, masszív könyvszekrényben a legmodernebb könyvek, virágok, délszaki növények az ablak előtt, s egy asztalkán hatalmas nyomógombos csodalény, zenegép, hangregiszterekkel.
Tihanyiné harmadik éve igazgatja ezt az iskolát. Három év nem nagy idő, de itt, ebben az iskolában ő a nyolcadik igazgató. Évenként váltakoztak régebben a vezetők, Tihanyiné az első, aki gyökeret eresztett, s ez már stabilizálódásnak is biztos jele. Keményfinétől hallottam egyébként, hogy régebben volt olyan éve, amikor 36 elsőosztályossal kezdett, s karácsonyra 98-an lettek! A szilárdulásnak szintén érdekes jele, hogy ebben a tanévben még nem változott a létszám Keményfiné negyedik osztályában.
Ez a húsztantermes iskola kicsit a város kulturális centruma is. 1160 gyerek jár ide, 31 osztályba, és itt van az esti iskolák zöme is: tíz felnőtt általános iskolai osztály, esti gimnázium és levelező tagozat, könyvelési tanfolyam, a mezőgazdasági technikum egyik tagozata és gyorsíró iskola.
Nemcsak az iskola modern és új, fiatalok a nevelői is: átlagos életkoruk 29 év, s ez megérződik az egész iskola hangulatán. Azt mondják: ide szívesen járnak ki a helyi és a megyei tanácstól, mert itt énekszó hallatszik ki a tanári szobából, vidám a testület és jól megy a munka. Legszebb eredményük talán az úttörőmunkában van, melynek egyik-másik részéről szóltam már, s nagyon szépen dolgoznak szakköreik, melyek elsősorban a politechnikai képzést vannak hivatva támogatni. Fotoszakkörük az iskola életének minden mozzanatát megörökíti, sőt ma már filmfelvevőgép is őrzi az iskolai emlékeket. A tágas úttörő szobában új zongora, csaknem harmincezer forintért vásárolták, hangos vetítőjük van, legutóbb tizenötezer forintos fizikai műszert kaptak, fizikai, kémiai szertáraik is modern szemléltető eszközökkel vannak felszerelve.
Most a bábszakkör a szülői munkaközösséggel együtt előadásokra készülődik, s műsort rendez az irodalmi és zene-szakkör is a felszabadulás 15. évfordulóján. A bevételből televíziót akarnak venni. Az úttörő szobában állítják majd fel, hogy az ifjúsági műsorokat a gyerekek együtt nézhessék.
– Jó lesz a pedagógusoknak is – jegyzem meg.
– Azoknak nem kell – néz rám Tihanyiné -, a legtöbbnek máris van, akinél pedig nincs, ott most gyűjtenek rá.
És ez is az iskola, a pedagógusok életéhez tartozik, hogy valaki már vett közülük Trabant-autót, s többen gyűjtenek házhelyre, villatelekre, kocsira.

4. Tanulók városa
Az MSZMP művelődéspolitikai irányelvei nyomán Sztálinvárosban 150 művelődési munkatárs gondosan felmérte a város kulturális helyzetét. A munkából tanulmánynak beillő testes jelentés született, amely, miután az illetékes párt- és tanácsszervek elfogadták, a város kulturális munkásainak valóságos bibliája lett. Lapozgatok ebben a jelentésben, vizsgálgatom az adatokat. Talán nem lesz érdektelen néhányat ide írni közülük. A városban alig tíz esztendő alatt húsz oktatási intézmény létesült, 8 óvoda, 5 általános iskola, egy önállóan működő általános iskolai napközi otthon, ipari tanuló intézet, általános gimnázium, kohászati technikum és zeneiskola. Emlékszünk még arra, hogy kezdetben három pedagógus volt itt? Ma csak az általános iskolákban 150-en vannak, s az egész városi oktatás munkáját 262-en látják el, mellettük 107 főnyi technikai segédszemélyzet. Idén csak az első osztályba 800-nál több gyerek iratkozott be, húsznál több osztályba. A város általános iskolásainak létszáma csaknem négyezer, ehhez hozzájön még 300-nál több gimnazista, számos technikumi hallgató, és a tavalyi hatszázzal szemben idén 1300 felnőtt esti és levelező tanuló. A szervezett állami oktatásban résztvevők száma így hatezer fölé emelkedett az idén, azzal a 240 felnőttel és gyerekkel együtt, akik a zeneiskolában tanulnak. És a városban különböző szakmai oktatásban mintegy 13000 felnőtt vesz részt, a pártoktatásról, a pedagógusok továbbképzéséről, s az egyetemi továbbtanulásról nem is beszélve. Nem túlzás tehát a tanács egyik jelentésének megállapítása, hogy “városunk tanulóváros lett”.
Nem egészen iskolai ügy, de azt hiszem, közvetve az iskola munkáját is jellemzi: Sztálinvárosban a könyvesbolt egy félévvel ezelőtt havi 100000 forint forgalmat bonyolított le, ma pedig átlagosan 110000-et. A rádió előfizetők száma félesztendővel ezelőtt 6000 volt, most 6500 lett, s a TV-nézők száma 71 helyett 245, egyetlen félév alatt!
Aki azt gondolná, hogy számos új iskola és az örvendetes szép adatok után ma már minden “hegyen-völgyön lakodalom” Sztálinvárosban, az téved. Van itt még bőven probléma. A meglevő tantermek falait már feszegetik azok a felnőttek, akik idén a tavalyihoz mérten kétszeresre nőtt számban járnak különböző esti iskolákra. És amellett a gyermekek száma is évről évre növekszik. Jelenleg az osztálytermek kihasználtsága Sztálinvárosban igen magas: az országos átlagnál 35 százalékkal több tanuló jut egy teremre, s az idei nyolcszáz elsőosztályos is új tantermeket követel magának, a napközi otthonokról és óvodai férőhelyekről nem is beszélve. A tanácsnak megvannak a tervei az iskolahálózat bővítésére, s ezt meg is akarják valósítani. Jövőre az általános gimnáziumnak önálló épületet adnak és szükségesnek látszik legkésőbb 1964/65-ben egy újabb húsztantermes napközi otthonos, politechnikai műhellyel felszerelt iskola átadása. Új iskolára van szükség az óvárosi Újtelepen is.
Sztálinvárosban sokat foglalkozik a tanács és az igen erős pedagógus pártszervezet a világnézeti neveléssel, a pedagógus-testületek politikai, nevelési egységével. Nem egyszerű és könnyű feladat, de ha olyan gonddal – és tapintattal – fognak hozzá, mint ahogyan eddig is foglalkoztak a városi Pártvégrehajtó Bizottságban és a tanácsnál a pedagógusokkal, bizonyára ezt a célt is belátható időn belül el lehet érni.

5. Befejező emlékezés egy autóbusz-epizódra
Vágtat az Ikarusz Sztálinváros felé. A kocsivezető bekapcsolja a rádiót, szép muzsika hallatszik. Valaki azonban előrejön, csavargatni kezdi a rádió gombját, eltűnik a zene. Mellettem fiatal, szemüveges fiú ül, türelmetlenül figyeli a zenekalóz tevékenységét:
– Tessék hagyni a zenét, szeretném hallgatni, ez a szakmám.
– Muzsikus? – kérdezem.
– Igen, Sztálinvárosban tanítok, a zeneiskolában
– Na, ez kapóra jött. Faggatni kezdem, jól érzi-e magát sztálinvárosi pedagógusként?
– Nagyon szeretek tanítani, csupa munkásgyerekem van, s azok olyan fegyelmezettek, érdeklődőek, élvezet dolgozni velük. Tetszik tudni, néhánnyal külön is korrepetálok, mert olyan tehetségesek.
– Túlórában?
– Áh, dehogy, senki nem tud róla, nem azért csinálom. De visszaemlékszem a magam első nehézségeire, amikor abba akartam hagyni az egész hegedűtanulást, mert egyszer-kétszer nem ment a gyakorlás. Most öröm nézni, hogy ezeknek a gyerekeknek milyen könnyű mindez. S ha nehézségük támadna, segítek nekik, külön is. Két munkásgyerekemnek egyébként az apja is nálam tanul hegedülni …
Ez a hegedűművész-tanár ezen a fűtött autóbuszon körülbelül annyi idős lehet, mint én voltam, amikor Sztálinvárosba utaztam lassú vicinális vonaton. Pestről jár le, egy-másfél óra alatt teszi meg az utat és munkásgyerekeket tanít hegedülni. Nem is egyetlen regénybe, talán tetralógiába kívánkozik, mi történt itt Sztálinvárosban az első három ifjú pedagógus-lány feltűnésétől kezdve addig, hogy fiatal utastársam buszon most egy új szocialista városba megy muzsikát tanítani.
Mi történt? A pentelei fennsíkon, évezredes római település kopár helyén hatalmas lakótelep nőtt ki a földből, mely tanulóváros, tanítóváros, szocialista város lett.
És mindössze tíz éves.

GÁBOR ISTVÁN

Dunaujvaros
Az oldal HTTP-sütiket használ a jobb működésért. View more
Cookies settings
Rendben
Privacy & Cookie policy
Privacy & Cookies policy
Cookie name Active

http://dunaujvarosmesel.hu

Melyek azok a személyes adatok, amiket gyűjtünk és milyen céllal gyűjtjük ezeket

Hozzászólások

Hozzászólás beküldésekor a hozzászólási űrlapban megadottakon kívül begyűjtésre kerül a hozzászóló IP címe és a böngészőazonosító karakterlánc a kéretlen tartalmak kiszűrése céljából. A weboldal külső, DISQUS hozzászólás rendszert használja.

Más honlapokról származó beágyazott tartalmak

A honlapon elérhető bejegyzések külső forrásból származó beágyazott tartalmakat (pl. videók, képek, cikkek stb.) használhatnak. A külső forrásból származó beágyazott tartalmak pontosan úgy viselkednek, mintha meglátogattunk volna egy másik honlapot. Ezek a webhelyek lehetséges, hogy adatot gyűjtenek a látogatókról, sütiket vagy harmadik féltől származó követőkódot használnak, figyelik a beágyazott tartalommal kapcsolatos felhasználói viselkedést, ha rendelkezünk felhasználói fiókkal és be vagyunk jelentkezve az oldalra.

Felhasználói adatok

Felhasználói személyes adatokat az oldal nem gyűjt. A külső hozzászólás rendszerben pedig a felhasználó saját maga rendelkezik a megadott információkkal. Erről a szolgáltatásról bővebben:

https://disqus.com/

A látogatók által beküldött hozzászólásokat automatikus spamszűrő szolgáltatás ellenőrizheti. Ha hozzászólunk, a hozzászólás és annak metaadatai nem meghatározható ideig a rendszerben maradnak. Ennek célja, hogy az összes ezt követő bármely hozzászólás általunk megismertté és jóváhagyottá váljon, azaz ne kerüljön fel a moderálandó hozzászólások listájára.

Kapcsolati adatok

Az oldallal kapcsolatosan az Impresszum oldalon tehetnek fel kérdéseket egy tetszőleges névvel, és egy email címmel, amennyiben választ is kérnek. Ezeket az adatokat a rendszer nem tárolja, csak továbbítja.

Save settings
Cookies settings