Nők Lapja – 1969. január 25.

DUNAÚJVÁROSI MŰTERMEKBEN

Szentségtörés? Az. De semmiképpen sem szégyen és nem is titok. Dunaújvárosba leginkább a lakás, a modern és saját műterem vonzotta a művészeket. Mert Vásárhelynek hagyománya van, Szentendrének varázsa, Dunaújvárosnak – lehetősége.
De hogy állunk ezekkel a lehetőségekkel? Esztendőkkel ezelőtt könnyebben írtuk le a nagy szavakat az első szocialista város szárnyakat adó pátoszáról, az új típusú mecénásokról és arról, hogy Dunaújvárosban a múzsák testvéri közelségbe jutnak a témával. Ma már jobban megfogjuk a tollat, hogy el ne szaladjon az álmok nyomába.
Maradjunk inkább a realitásoknál.
Hol. hogyan és miből élnek az elmúlt években Dunaújvárosba települt művészek? Beváltotta-e az idő és a város művészi, emberi reményeiket? És vannak-e követőik, akik már az úttörők nyomában járnak?
Nagy Jenőné, a városi tanács művelődésügyi osztályának vezetője, rendkívül tárgyilagosan válaszol. Neveket sorol és címeket. 1968-ban, a három új műteremlakás elkészültével, nyolcra szaporodott a helybeli képzőművészek száma.
– Milyen új feladatokat és lehetőségeket jelentett a városnak?
– Lehetőség a mi számunkra is, a helybeli művészek évi tárlata. A jelenlétük, a kezdeményezőkészségük… Ami a feladatokat illeti, örülök, hogy egy kivételével valamennyiüknek megoldottuk legalább az alapvető egzisztenciális problémáját. A helybeli művészklub most alakul – harmadszor. De beszéljenek minderről inkább maguk az érdekeltek…

A RÉGIEK

Pálfalvi János és Csasztka Ilona már tősgyökeres dunaújvárosiak. Évekkel ezelőtt jártam náluk utoljára, akkor hangulatuk, enyhén szólva, távol állt attól, hogy rózsásnak nevezzem.
– Hát igen … A lakás, a műterem nagy dolog, de abból önmagában még nem lehet megélni. Megrendelést kapni pedig a fővárosban sem könnyű, hát még egy órányira Budapesttől. Először Ica ment el tanítani. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy lelkesen. De úgy gondoltuk, egy kezdő rajztanár 1300 forint fixe mégis kiindulópontja lehet az életnek.

Művész vagy pedagógus?

Aztán kiderült, hogy hónapokon keresztül más sem volt, mint ez. A hónap közepéig kitartott, azután tornyosodtak a gondok. Akinek gyereke van, tudja: így nem lehet alkotómunkát végezni. Akkori elkeseredésemben jelentkeztem a Vasműbe. Akármilyen munkát elvállaltam volna, és őszintén szólva még meg is könnyebbültem, amikor dekorációsnak vettek fel…

Pálfalvi János műtermében már alakul az új, nagyméretű munka vázlata

Utólag – semmi sem fáj. Vagy ha igen, mégis könnyebb némi iróniával napirendre térni az emlékek árnya felett. Hiszen Pálfalvi János grafikus, ma is a Vasmű munkatársa, csak éppen a státusa – munkája, élete, közérzete – változott. Szerződés köti a vállalathoz, ennek fejében havi fix összeget, fizetést kap, s ezért hivatásának megfelelő munkát végez. Ha kell plakátot, meghívót is tervez, de jelenleg például a Vasmű bejáratához készülő, nagyobb műanyagzománc kompozíción dolgozik. Az év végén azután a művész és a mecénás – a képzőművészeti lektorátus zsürijének szakértői közreműködésével – elszámolnak.
Ez a forma egyébként a dunaújvárosi művészek megélhetésének közös alapja. Igaz, a vállalatok eleinte nem kapkodtak a művészekért. A tanácsnak nagy szerepe volt abban, hogy a mecénások – kötélnek álltak. De a kezdeti eredmények talán meggyőzik az illetékeseket: nem “fizetnek rá” a boltra.

AZ ÚJAK

Miró Eszter neve meghökkent: lehet, hogy egy világnagyság unokájához csengetek? A rokonság, a jelek szerint nincs kizárva: Eszter spanyol kőfaragók távoli unokája…
Pályakezdése: folyamatos találkozás a szerencsével. Nemcsak azért, mert az Iparművészeti Főiskolán Borsos-tanítvány lehetett – a fiatal, járatlan gödöllői kislány akkor még nem is tudta, milyen, egész életre szóló ajándéka ez a sorsnak. Akkor csak annak örült, hogy sikerült a családi szándékkal dacolva, az orvosi egyetem helyett olyan útra lépni, amelynek minden lépése – még a legnehezebb is – öröm és beteljesülés.
De szerencsés az izgalmas-nevű Miró Eszter azért is, mert viszonylag rövid szobrász pályáján négy felállított munka az útjelző. A deszki szanatórium kislányszobra után, Nagybátonyban egy őzike, a lágymányosi lakótelepen egy játékos elefánt, Szombathelyen egy sárkányszobor. Most is megbízásos munkán dolgozik: a dunaújvárosi OTP elé készíti a maga szobortervének többféle variációját.

– Az akáccsomóban szinte benne van a szobor – mutatja Miró Eszter	Egy tenyérnyi teremtés – Miró Eszter munkája

Évekig naponta három órát utazott: Gödöllőről járt be Pestre a fiatal művészek kollektív műtermébe. Akkor találkozott másodszor Fortuna helybeli képviselőjével: Dunaújváros ajánlatával. (Az első találkozásnál elkerülték egymást, Eszter megpályázta ugyan, de nem kapta meg a felajánlott műtermet.) Most viszont ő lett a Szórád Márton úti új műteremlakások egyikének főbérlője, és szerződést kötött vele a Papíripari Vállalat is.
– Először a vállalat vízjelét kellett megterveznem. Az új feladat: egy nagyméretű zománcberakás az ebédlőbe. Sajátos művészi nehézsége a munkának, hogy a gyártás folyamatát kell ábrázolnom és a modern, automatizált termelés korszakában ez nem olyan egyszerű. Mikor először jártam végig a majdnem néptelen csarnokokat, ahol a húszméteres, fedett gépek között csak egy-egy irányító dolgozik, a lelkes látogatót elhallgattatta bennem a tanácstalan művész. Most már sejtem, hogy nem a hatalmas úszódarukat, hanem a titokzatos, de emberirányította vegyi folyamatokat kell megragadnom…

Dunaújvárosi képzőművészek – Miró Eszter

“Szabad” idejében Eszter egy Kilián portrét készített, azzal vett részt az országos képzőművészeti seregszemlén; rendszeresen küld anyagot – szobrot, plakettet, faintarziát – a fővárosi és helyi tárlatokra. Most éppen egy Bach relief, egy Monteverdi fej domborítás és egy kohász-szobor van munkában.

Mintha saját nehéz élete, hányatott sorsa, sok fájdalma és rettegése lüktetne a műben: Egresiné Tóth Ila, a legrégibb dunaújvárosi szobrász Didergő című munkájára felfigyeltek a helyi művészek tárlatán

Dunaújvárosi képzőművészek – Tóth Ila

NEMCSAK KENYÉRREL…

Nemcsak kenyérrel, ecsettel, festékkel, kővel, agyaggal élnek a dunaújvárosi művészek. Az alkotó hétköznapok elengedhetetlen többletéről megintcsak a “régiekkel” beszélgettünk.
– A legfőbb gondunk a művészek társadalmi közérzete. Szeretnénk, ha a város lakossága is felfigyelne arra, amit csinálunk. Ha visszaadnák például eredeti rendeltetésének a kiállítóhelyiséget, már régen megszervezhettük volna a város állandó galériáját, és a rendszeres alkalmi kiállításokat is. Ennek nemcsak idegenforgalmi jelentősége lenne, de segítene rászoktatni a munkásokat a művészetre! Biztos vagyok benne, hogy a Képcsarnok sem fizetne rá, ha más vidéki városhoz hasonlóan, nálunk is állandó fiókot nyitna.
– Hallom, harmadszor alakul meg a helybeli művészek klubja.
– Igen, de ezúttal talán komolyabb alapokon, véglegesen. A Csak tiszta forrásból előadássorozatának már korábban kialakult a közönsége. Mini-tárlatokat, kamarakoncertet, filmvetítést rendezünk a sorozat keretében, helybeli művészekkel és vendégekkel. De az idén nemcsak ezt szeretnénk folytatni, hanem új alapokra is fektetjük a mi TMK-nkat. (Így nevezzük egymás között a tudományos és művészeti klubot.) Elvállaltuk a város “tanácsadói és lelkiismeretfurdaló” szerepét. Végre nem kizárólag egymás “nevelésével”, szórakoztatásával akarunk foglalkozni, hanem a TIT-tel karöltve, közérdekű várospolitikai kérdésekkel. Szakemberként, társadalmi úton beleszólni a város kulturális ügyeinek intézésébe. És a legbiztatóbb a dologban, hogy a városi tanács és a pártbizottság ezúttal valóban igényt tart erre a segítségre.
– Konkrétan mire gondol?
– Például a jövőben épülő városi sport- és kultúrpalota tervezésére. A város húszéves jubileumának megünneplésére. A művészeti célokra fordítandó, kétezrelékes beruházások elbírálására. Ha már korábban “létezünk”, mint tanácsadók, talán nem vásárolja meg a város a közösség drága pénzéért a fővárosból kimustrált, csúf sportolószobrokat, hanem pályázatokat hirdetünk, vagy fiatal helybeli művészeinknek adunk lehetőséget.

Miért rút?

Harcolunk az állandó kiállítási helyiségért, megszervezzük a magunk pinceszínházát…

Soha még ilyen rendet műteremben, mint Ravasz Erzsébetnél! – Az egy helyiségből álló műtermet a grafikus-mérnök házaspár úgy osztotta meg (és be), hogy valóságos háló, társalgó, műterem és műhely szolgálja az ifjú párt. Jelenleg a társalgó a műhely: itt készül a grafikusnő kézimunkája – egy remekül színezett subaszőnyeg

Tervekben, javaslatokban nincs hiány. Különösen Molnár Zsolt, a helybeli zeneiskola hegedűtanára tevékeny. Könnyű neki, ő Salgótarjánból jött s előtte – mögötte – a lelkesítő példa: a képzőművészek “bezzeg-városa”, a művészeti életéről, művészetpártolásáról és múzeumáról híres Székesfehérvár, meg a példamutatóan jó ízlésű és bőkezű mecénásváros, a gyorsan fejlődő Salgótarján.
Igaz, hogy ebben a versenyben másodiknak lenni sem szégyen, de a dunaújvárosiak mégis joggal bíznak a helybeliek kétévtizedes, fiatalságában is hagyományos lokálpatriotizmusában.  Abban, hogy a város igényt tart a helybeli Múzsákra.

Egy kiállítás köszöntése

Földes Anna
Nádor Ilona felvételei

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.