Sztálinváros – 1955. május 24.

– Sándor András színművének ősbemutatója a Bartók Béla Kulturházban –

Drámaírót és előadó együttest avatott a Pentelei csizmadia szombat esti bemutatója. Két regény, egy film, több jelentős elbeszélés után most a színház közönsége elé lépett Sándor András. Dunapentele hősi múltjának egy részletét dolgozta fel: Szórád Márton, felkelő zsellér történetét. A mű első – novella – formájában a Nyugtalan ember című kötetben jelent meg 1954-ben. Megformálása: hű környezet és majdnem hibátlan jellemrajza kitűnő elbeszéléssé teszik, egyik legjobb a kötet írása közül. Az egész cselekmény: Dunapentele elnyomói s jobbágyainak lázadása az urak ellen, a jogokért való küzdelem igen sok drámai lehetőséget hordoznak magukban, a történet sok-sok érdekes részletet és alakot s ezek összessége szinte kínáltak a művet drámai feldolgozásra.

Sándor András – A pentelei csizmadia

Sikerült-e az elbeszélés megrázó erejét, sodrát kifejezésre juttatni a színpadon? Olyan érzéseket váltott-e ki a nézőből, mint olvasáskor a novella?
Feldolgozásának, szerkezetének szembeszökő hibái ellenére is azt kell mondanunk, hogy sikerült. A szombat esti közönség ezt érezte, azért köszönte forró részvételével, tapssal az előadást.
Cselekménye röviden a következő: 1800-as évek eleje. Mint mindenütt az országban, Dunapentesen is vigasztalan a nyomorult zsellérség helyzete. Hatalmas adók, robot, éhség a részük. Hetedik gyermekének halála adja meg Szórád Mártonnak az elhatározást, hogy a nép között lappangó tüzet lángra gyújtsa és a felkelő zsellérség élén földet, a terhek mérséklését követelje az uraktól. Mozgalmukat leverik és Szórád Márton, a hős csizmadiamester a vármegyeház börtönébe kerül. Sok év múltán, kiszabadulása után – az 1840-as év elején – a dunapentelei toborozáskor elsőnek jelentkezik nemzetőrnek, Kosuth katonájának, s példája nyomán a falu egész férfilakossága.
Íme a történet, melyet a Sztálin Vasmű Központi Művészegyüttese, Sztálinváros legjobb színjátszói segítségével bemutatott.
Az egész város érdeklődésétől kísérve próbálták a darabot a színészek, régtől, a koratéli hónapoktól kezdve májusig. Közel öthónapos munka utáni munka, nehéz esték újrakezdések, szakadatlan küzdelem a mostoha körülményekkel, szereppel, állandó próbaterem hiányával. Ezek eredménye az előadás. Igaz, hogy bőséges, gazdag eredménye. Mert lehet-e jobban jutalmazni színészt, mint azzal, hogy a függöny elé hívják újra és újra, van-e a tapsnál kifejezőbb hála?
Az első felvonás első perceinek döbbent, nehéz csendje, a nyomorúságos barlanglakás levegőtlenségének kitűnően érzékeltetett hatása megragadja a nézőt. És Szórád Márton belépésének pillanatától kezdve nem is engedi el a közönség érdeklődését.

Bemutató előtt Összefogással és egyformán nagy akarattal milyen gyorsan, eredménythozóan lehet dolgozni! Aki két héttel ezelőtt – és a mostani napokban látta a “Pentelei csizmadia” próbáit, bizony elcsodálkozhatik! Akkor két felvonás volt “készen”, azaz két felvonást tudtak – jól, rosszul – eljátszani a szereplők. Ma már mindhárom felvonással megbirkóztak és valóban előadásra készen áll a darab. Mint minden színházi társulat, itt is az utolsó pillanatokig folynak a próbák, – de most már teljes erővel, minden este, hogy tökéletes felkészültséggel álljanak a közönség elé. Az erőfeszítés, melyet a darab sikere érdekében vívnak a színészek, rendezők, méltó a kezdeményezés nagyszerűségéhez, hogy sztálinvárosi tárgyú darabot mutatnak be, először az országban. Szombat és vasárnap este 7 órakor: Kultúrcsoport még nem csinált háromfelvonásos színdarabbal ősbemutatót. Legalábbis nem tudunk róla. Ez a jelentősége a “Pentelei csizmadia” előadásának,  ezért számítanak széleskörű érdeklődésre. A város és az üzemek dolgozói egyre nagyobb számban vásárolják a szombati, és a vasárnapi előadás jegyeit. Előreláthatólag a Kultúrház színháztermét megtöltik a nézők. A Sztálinvárosi közönséggel együtt igen nagy érdeklődéssel várjuk a holnap esti bemutatót. Megjelent: Sztálinváros – 1955. május 20.

A főszerepet, Szórád Mártont, Kajáry Gyula játszotta. Zavarban vagyunk a bírálatnál: alakításának értékelésekor komoly színészek teljesítménye kínálkozik mértékül – de ezt a mércét nem alkalmazhatjuk a darab többi szereplőinél. Címszerepében mint az együttes legtehetségesebb tagja mutatkozott be. A többi szereplők közül a legjobbak is csak megközelítették és helyenként érték el figurájukat: ő végig Szórád Márton volt, a dunapentelei csizmadiamester. Így érezte a közönség is, amikor nyíltszíni tapssal jutalmazott egy-egy monológot, sőt néha mozdulatokat, mondatokat is. Átélt, kifejező játékával indulatokra gyújtotta, magával ragadta, megkönnyeztette a közönséget. Alakításának úgyszólván minden részlete hibátlan volt, kivéve azokat a pontokat, amelyeknél a mű színpadi hibái teszik bizonytalanná a szereplőt. Elsősorban az, hogy végig, az első pillanattól kezdve forrponton van. Vele együtt a közönség sem pihen: Szórád Márton indulatai izzásban vannak gyermeke temetése után, a temetési paszitán, a falu elöljárósága előtt, – s ha lehet, még jobban, még fehérebben izzanak a tömegjelenetek alatt, a törvények felolvasásakor. Az utolsó felvonásban sincs enyhülés, ott belső tűz feszíti, emészti a rokkant testet.
Játéka olyan erőteljes, kifejezési módja annyira széles és átfogó, hogy az ábrázolt hős minden jellemvonását majdnem tökéletesen érzékeltette a nézővel, ő volt a darab és az előadás hőse is.

Szórád Márton, (Kajáry Gyula) felesége (Takács Teréz) és Klára (Schimpl Mária) az első felvonás második jelenetében.	Gallay hadnagy (Pavisa László) és Klára.

Takács Teréz megindítóan játszotta Szórád feleségének, Örzsének szerepét. Hitelesnek éreztük a jobbágyasszony, a hetedik gyermekét halálnak adó anya keservét. Szerepének legnehezebb részét, a beteg asszony utolsó robbanását a felkelés indítására, ura biztatását igen jól oldotta meg.
Az áruló Prétsényi Pált Garamvölgyi István játszotta. Életre keltette szerepében a megalkuvó, társa sorsai iránt érzéketlen, önzően földéhes embert, aki míg a többieket gyávaságból, számításból, félelemből elárulja, a maga sírját is ássa: jobbágy, szolga csak a többivel, a néppel együtt lehet boldoggá.
Nagy meglepetést okozott Székely István paraszt szerepében Kis Elek. Kevés ilyen gonddal, ítéléssel, szeretettel mintázott figura volt a darabban: belépésétől kezdve végig élt és valószerű volt, kitűnően oldotta meg a szerepe-kívánta érzelemhullámzás kifejezését. Temérdek indulatul egyesített magában és unfolta ki alkalmas pillanatokban. Nála cseppet sem volt zavaró a fortissimóval kezdés, mint Szórádnál, az ő szerepe végig magas érzelmekre hangolt. Ilyen is volt. Különösen jó volt a tömegjelenetekben.
Gallay Ferenc huszárhadnagy: Parisa László. Igen nehéz, volt figuráját életszerűvé tennie, ugyanis a darab fogyatékosságai éppen Gallayból vesznek el igen sokat: hitelességét, jellemét kétségessé teszik és bárminő igyekezetteljes alakítás sem tudja a színmű szerkezeti hibáit feledtetni.
Montbach cs. és kir. kamarást Gruber Tibor keltette életre. Magyarországon élő, magyar földből élő osztrák urat kellett a közönség elé álltatnia, aki emellett egész emberi rossztulajdonság-gyüjtemény is: hiú és önző, kegyetlen, gyáva. Játéka Montbach minden tulajdonságából megcsillantott valamit: sikerrel vívta ki a közönség ellenszenvét, gyűlöletét.
Klára, a leánya, a darab legproblematikusabb alakja. A szerepet Schimpl Mária játszotta. Halvány és rosszul komponált alak: egészben véve hihetetlen és majdnemhogy semmi keresnivalója sincs a történetben, legalábbis ebben a formájában nincs. S eltekintve az egészbe való illeszkedéstől, jelleme is a leggyengébben rajzolt mindenük között. Hihetetlen, hogy egy multszázad-eleji osztrák úrikisasszony ilyen csalhatatlan politikai éleslátással, elhatározással és öntudattal rendelkezzék s ezeknek alávesse szerelmét. A szerepen érezni, hogy üres, nincs igazság, művészi igazság mögötte. Schimpl Mária igen sokat birkózott feladatával. Helyenként, különösen, az első felvonásban, amikor még nem derül ki sebtén lett honleánysága, szerepét is jóval több erővel alakította.
Modrovich Ignác megyei alszolgabíró szerepében Hunyady Lászlót láttuk. Akik ismerjük eddigi alakításait, bátran mondhatjuk, hogy ebben a szerepében mindegyiknél sokkal jobb volt: a kegyetlen zsarnok közigazgatási tisztviselő, osztrák előtt hajlongó jellemet jól ábrázolta, feladatának minden részlete gondos és kidolgozott volt s főleg mentes régebbi hibáitól. Szép alakítás volt.
A fajtáját rendeletre megtagadó bírót: Tonka Györgyöt Dienes Sándor állította a közönség elé. Azon kevesek közé tartozik, akiknek drámai megformálása hibátlan.
Tóth Pál községi jegyzőt Osztern Andor játszotta. Az övé is reális, hihető szerep s ez hozzájárul az alakítás sikeréhez. Kitűnő érzéke van a szolgalelkű jegyző torz vonásainak kiélezésére, magára vonja a néző figyelmével együtt megvetését is.
Fekete György egésztelkes jobbágy szerepében sok őszinte érzést gyújt fel a nézőben Őszi Lajos.
Erőteljes, jó alakítás Simon István betyárja. Mint Sobri regényei: indulatos, robbanó – jobbágyot sohasem bánt és alapjában véve jószívű. Nem az ő bűne, hogy, az igazi káromkodást helyettesítő hosszú, kanyargós szóáradat hatástalan.
Szórád mellett az utolsó felvonás legjobb teljesítménye Marton Péteré: Fülöp György, dunavecsei jegyző szerepében. Mi még nem láttuk a sztálinvárosi színjátszók között és nagyon sajnáljuk, hogy nem láttuk. Mozdulatából, beszédéből, alakjának kitűnő megformálásából igazi színpadi tehetség bontakozik ki. A harmadik felvonás végjelenet előtti részeinek ő a motorja.
S akiknek kisebb szerepük volt: Egri Tóth Sándor, Radványi János, Csicsák Józsefné, Bene István, Dancs József, Eperjesi Anna, Farkas Györgyné, mind a legnagyobb igyekezettel, szeretettel játszottak.
Az előadáson nyíltszíni tapsot kapott a második felvonás díszlete. Méltán, mert Molnár János díszlettevező és munkatársai mindent elkövettek a siker érdekében. A díszletek valóban kifogástalanok voltak.
Kitűnő összekötője volt a felvonásoknak s hangulateleme az egyes képeknek Székely Endre zenéje.
A Sztálin Vasmű ének- és tánckarának közreműködése is hozzájárult a darab sikeréhez.
S az egész; Pánczél Pál és Várady György rendezők munkája, akikről helyettünk a mű beszél.

Szórád Márton a falu elöljárósága előtt.	Szórád Márton nemzetőrnek jelentkezik. (3. felvonás).

Talán feltönő, hogy nem sokat bíráltunk. Igaz. Csak a jót mondtuk. Mert maga az előadás olyan tett, amelyet elsősorban dicséret illet meg, dicséret illet mindenkit, aki erejének csak parányi részével is hozzájárult a szombati siker kivívásához. Természetesen vannak előadásbeli gyengeségek, hibák egyes alakításokban. De erre az előadásra nem ezek a jellemzők, hanem az, hogy öthónapos küzdelem után háromfelvonásos darab született, ősbemutató, pentelei tárgyú darab bemutatója Sztálinvárosban. Az örömben – jogos örömben ez homályositja el azokat a kifogásolható részeket, amelyeket kifogásolunk is – később, ha még mindig meglesznek.
Most ünnepeljük új együttesünket amely a Pentelei csizmadia előadásával született. Reméljük, hogy ezentúl többet kapnak a várostól, mint eddig kaptak. Többet érdemelnek gondban, erkölcsi és anyagi segítségben, elismerésben. A Pentelei csizmadiának még sok előadása lesz, Sztálinvárosban, Székesfehérvárott, Budapesten és hisszük, hogy még nagyon sok helyen az országban.
A sztálinvárosi közönség – mint a két bemutató előadáson láttuk – forró szeretettel és örömmel fogadta Sándor András színművét, a lelkes együttes előadásában. De nemcsak a sztálinvárosiak érdeklődtek és örültek a sikernek: a szakszervezetek, népművészeti intézet, stb. is elküldte képviselőit a bemutatóra. A színmű és az együttes megindult útján – a közönség szíve felé.

Tamás István

Megfeledkeztünk róluk

A Pentelei csizmadia előadása után hosszabb cikkben értékeltük a színészek, rendezők, közreműködők munkáját. – csupán egyről feledkeztünk meg: Buday Mocsár Ferenc népizenekarának nagyszerű teljesítményéről. Székely Endre zenéjét bámulatosan rövid idő alatt tanulták meg és adták elő, kitűnő hangszerelésben. Az ő munkájuk, részvételük is nagyban hozzájárul az előadás sikeréhez. Reméljük, hogy még többször találkozunk velük a sztálinvárosi együttesek mellett.
A népizenekar félórás műsorát különben a közeli napokban sugározza adásában a Magyar Rádió.

Megjelent: Sztálinváros – 1955. május 27.

 

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.