Képes Krónika – 1936 szeptember 13.

ÉVEZREDEK ÖLELKEZÉSE

ÍRTA: HORVÁTH BÉLA

A Kislak melletti topolyafák alatt, hol valaha Petőfi apja, a “Jó öreg korcsmáros” mérte a szalki csavicskát a pentelei vízimalmok szomjas molnárlegényeinek, meg az apatini rác hajcsároknak, akik 15-20 lóval vontatták itt a parton a hosszú alattságra vett gabonás hajóikat a pesti görög kalmárok részére, itt a Kislak kertjében együtt ült az összeszokott pesti tarokktársaság: a postatanácsos, a járásbíró, az ügyvéd, a jegyző, s a nyaralás napjait itt tették még kurtábbakká pagátultimók zajos bemondásával.
– Kontra, nyolc tarokk – süvítette a járásbíró s közben lesodort az asztalról egy húszfillérest.
Lehajlott, hogy felvegye a kavicsok közül s egyszerre csak felemelt vele együtt egy Valens császár korabeli kopott római rézpénzt.
– Nézzétek, mit találtam – mutogatta a többieknek.
– Ugyan hagyd el, – szólt rá a jegyző – találhatni ilyet itt a kavicsok közt százszámra. Csak meg kell piszkálni a földet. Múltkor is hoztak be a gyerekek belőlük négy marékkal. Ott hevernek az ablakpárkányon. Hej, hozzátok csak ide!
Erre aztán megszakadt a tarokkláz s mindenki az ókori, patinás, zöldrozsdás érméket nézte, gusztálta, méregette, hisz mindenkit érdekelt a letűnt századoknak ködbemerült históriája, aminek beszédes nyomai íme ezek a durván nyomott kicsinyke fémdarabkák.

– Hogy kerültek ezek ide ily tömegesem? – kérdeztük.
– Hát halljátok – kezdte elbeszélését a jegyző. – Az Intercisaban (ma Dunapentele) állomásozó lovas íjászezred legénysége lázadozni kezdett. Az már még sem járja, – zúgolódtak – hogy már egész trimester (három hó) óta nem kapjuk Rómából a salláriumunkat! Hát ezért ugyan kár volt az egész cohors íjászlovast szép Hemesa városunkból ide hozni a birodalom szélére határőröknek a barbárok ellen. Otthon Szíriában meleg van, ott gránátalma meg narancs terem. Itt meg didergünk, koplalunk, ha csak át nem csapunk a Danubius túlpartjára (ahol most Szalkszentmárton és Dunavecse fekszik) s el nem hajtjuk a sátorozó quádok bivalyait és toklyóit. Jupiterre, ha nem lesz hamar obolus, itt hagyjuk Pannóniát s megyünk haza mindnyájan.
– Főtt is a feje szegény Aurelius Silvanusnak, aki “beneficiarius consularis legionis I. adjutrix” ranggal a pentelei csapat első segédtisztje és gazdasági intézője volt. Ő ott lakott az intercisai palánktáboron túl, ahol a – látjátok – a partmenti szakadékos hegyek vannak. Ezt ma a penteleiek “Kozíder asztalának” hívják. Vele lakott szerelmetes életpárja, Aurelia Firmina is. Honnan vegye ő azt a sok pénzt, ami kellett Valens császár dunamenti légióinak zsoldjára? Hisz küldött ő már lovasfutárt Annamantiába (Dunaföldvár), Aquincumba, sőt még Arabonába (Győr) is, de pénz csak nem jött. Rómában, úgy látszik, a zűrzavarok közt megfeledkeztek róluk.
– Persze! – kiáltott fel. – Ott van elég pénz cirkuszra, meg a pretoriánusok részére, hogy fel ne lázadjanak s el ne kergessék az imperatort. Mi azonban itt hiába lessük a pénzthozó quaestorokat!

– A katonák lármás követelődzése már oly fokra hágott, hogy Marcus Herennius Pudens, a cohors parancsnoka, jobbnak látta megbízni Aurelius Silvanust, vegyen magához egy centuriát s hozza el Pannonia Inferior pénzverdéjéből, Syrmiumból mindazt, amit tud.
– Átkozottul kényes dolog volt ez, de hát volt neki Rómában egy sógora: Tertullius Primianus senator, az majd csak megvédi őt, ha baj lesz belőle, legfeljebb neki is csúsztat valamit a salláriumpénzből.
– Silvanus hát útra kelt íjászaival. Pedig nem volt valami nagy kedve hozzá, mert nem jót mondott Septimia Grata, a vén fogatlan madárjósnő, aki hajnalban a parti szakadék alatti kunyhójából – ahol most a Lajos-forrás van – figyelte a seregélyek repülését. Az öreghegy felől egy kánya csapott le a seregélycsapatra s elragadott közülük kettőt. Silvanus felesége is ott szorongott a vén augurnő mellett. Rossz jel, rossz jel! De hát a parancs, parancs.
– Hogy csinálta, mint csinálta Silvanus a rajtaütést a syrmiumi pénzverdén, ki tudná azt megmondani másfélezer év múltán? A fő az, hogy sikerült. November nonája táján már tízevezős ragályán hozta magával a sok-sok sestertiust és azt rézből, bronzból, vasból, rajtuk császárok képei kinyomva: Gallerius Maximianusé, Constantius Chlorusé, Gratianusé, Valensé, Severus Alexanderé, Gallienusé, Constantinusé, Comenniusé, Deciusé. (Van ezekből most itt Dunavecsén egész halommal a molnárok gyűjteményében)
– Silvanus maga a bárkára szállt négy íjásszal és két decurióval, csapatjának többi részét pedig Octavius Pullius vezetése alatt előre küldte haza Intercisába a tolnai országúton, ahol aztán jó ezer év múltán Lajos királyunk haladt 10.000 magyarjával mohácsi végzete fele.
– Egymás után hagyta el a bárka azt a kilenc castellumot, melyek Dunaföldvár és Pentele között határvárakul szolgáltak. Marsilinek 1726-iki térképe még feltüntette őket s olyiknak neve is fennmaradt: Annamancia, Lusunus, Vetusanus, Vetusalinus, Mogentiana, Maximiana. A XIX. század 40-es éveiben nyomaik még láthatók voltak. Ma izmos szittya utódok szántanak felettük ,barázdát.

– Dolgoztak, húztak a markos evezőslegények inukfeszülten, de hát alaposan besötétedett, mire Pentele alá értek. Íjászt is, lapátolót is, na de még Silvanust is hajtotta már a türelmetlenség. Nem akartak kint éjszakázni a vizen hidegben, ködben. S hogy a kormányos jobban lásson a sötétben, Silvanus tüzet rakatott a hajó orrában. S íme, a pentelei Táborálláshegyen is jelzőtüzet gyújtottak a bennmaradottak.
– Már itt tartottak a régi szalki “réház”-zal szemben, amikor egyszerre csak tüzet fogott a bárka, égő fáklyává lett a faalkotmány, melyből eszeveszetten ugráltak a bentülők a folyó dermesztő hullámaiba. Egy ideig még lefelé sodorta a lobogó roncsot az ár. Egyideig még hallható volt a fuldoklók segélyordítása, aztán az üszkös hajófenék kincsestül, pénzestül sisteregve lemerült a fekete habokba.
– A szép Aurelia Firmina hiába várta párját, Marcus Herennius Prudens hiába várta pénzét. Silvanus holttestét valahol Apostag táján kilökte az ár s az ő csontjai Firmináéval együtt ott porladtak abban a húszmázsás díszes kőszarkofágban, amely a pentelei Öreghegyen a szőlők közti kocsiút mellett ma is ott áll. Úgy hozták ki a föld alól pár éve az ásatások alkalmával. Mindenki olvashatja időmarta feliratát. Firmina utánahalt az urának, Herennius Prudens pedig kardjába dőlt. Oda volt a pénz s Tertillius Primianus sem segíthetett már rajta. Az ő sírkövét is megtalálták Pentelén.
A rengeteg római pénz pedig a tűztől részben összeolvadva, ott hevert a Duna fenekén szintén másfél évezreden át, míg végre a Kislak melletti révház környékének feltöltéséhez kotrógéppel kavicsot kotortak a Duna medréből, itt velünk szemben, a szigetcsúcsnál. A kavicsot paternosterekkel jó darabon ott terítették szét, ahol most kártyáztunk.
– Egyszer egy cigányasszonynak tűnt fel az, hogy a kavicsok közt sok a római régi pénz. A kotróvödrök hozták fel 15 század múltán a folyóágyból Silvanus kincseit. Azóta mindig találhatni itt régi pénzeket. Csak túrja valaki a parti kavicsot s legyen a szeme jó, hogy meg tudja különböztetni a sok százados iszappal betokosodott érméket a közönséges kavicsoktól. A legtöbb régi pénz Valens császár korabeli.
– Itt, a Kislak körüli nyárfásban írta Petőfi szalkszentmártoni időzése alatt sok gyönyörű költeményét és itt hever még – ki tudja hány ezer – rozsdapenészes pénzdarab s rajtuk a hatalmas császár durva képmása. Évezredek ölelkeznek itt a Duna csobogó partján!
– De hát miből élünk? Folytassuk a játékot. Segít a huszas tulétroával, passz.

képek: Római kori emlékek másolatai a Római városrészben
fotók: Horváth Tamás

 

A bejegyzés az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével készült.