Népszabadság – 1957. január 13.

“Az első szocialista város” – így emlegettük Dunapentelét 51-­52-ben, amikor még teljesen he­lyesnek hittük az akkori ter­veket. S mert hittük, lelke­sedni is tudtunk érte, nemcsak szavakban, hanem a két kezünk munkájával is, amikor idejöttünk segíteni lerakni az alapokat… S rövid néhány év alatt modern vá­ros épült fel a régi Pentele düle­dező viskói mellett, s új kohászati bázis jött létre – a nép tengernyi áldozata, verejtéke árán.
Erre gondoltam most, amikor hosszú idő után újra Pentelére utaztam.

“Mint a véletlenül született gyermek…”
Az eltelt négy-öt év alatt na­gyot fejlődött Dunapentele. Nem­csak a vasműviek “kolóniája”, lakóhelye lett, amint ezt eredeti­leg tervezték, hanem sokkal több ennél: az egész vidék gazdasági és kulturális centruma, kórház­zal, két mozival és állandóan ját­szó színházzal, kohászati techni­kummal, gimnáziummal, balettiskolával. Itt van az ország egyik legmodernebb szállodája, tekinté­lyes üzlethálózat, jelentős helyi ipar. Mintegy 4000 lakás épült. A környékről az új városba járnak szülni az asszonyok, az üzleti for­galom felét vidékiekkel bonyolítják le. Majdnem négy milliárd forint beruházással négy év alatt 35 000 lakosú várossá nőtt Duna­pentele. S a 35 000 emberből a legtöbb “bábáskodott” a város születésekor, itt kubikolt vagy hordta a téglát a városban és a Vasműnél. Sokan messziről, az ország másik végéből jöttek csa­ládostól, vagy itt alapítottak csa­ládot, de mindenesetre idekötöt­ték az életüket, itt látják a jövő­jüket. Bottal sem lehetne már el­kergetni őket.

Rövid történelme alatt sok vi­hart kiállt már ez a város. 53-ban nemcsak a vasmű építését hagyták abba, hanem az embe­rekről való gondoskodást is. Az addigi “büszkeségből” mostoha­gyermek lett. Nem épült egyetlen munkás szálloda, jóformán nin­csenek középületek. A kórház, a tanácsháza, az építőipari tröszt ma Is lakóházakat foglal el, ak­kor, amikor sokan ma is földespadlójú barakokban laknak. Azok­ban a barakokban, amelyeket eredetileg legfeljebb ötévi időtartamra felvonulási épületeknek szántak. S most már lassan hat év telik el. Ez az egyik legfájóbb sérelme Dunapentelének. Aztán jött 55 március, az építés ismét megkezdődött.
– S lám, most megint az új­ságból értesülünk róla, hogy “Du­napentele nélkül is megtettünk volna” – mondja keserűen Ta­polczai Jenő, a városi tanács el­nöke. Mintha mi tehetnénk arról, hogy létezünk, Hát nem olyanok vagyunk, mint a véletlenül szüle­tett gyermek? …


Szabad Nép 1954. október 27.


Társadalmi Szemle 1955. február-március

(…)
A párt és a nép sikereinek és eredményeinek a tagadása, a hibák egyoldalú tárgyalása és felnagyítása törvényszerűen levertséget és zavart idézett elő a dolgozók soraiban: fékezőleg hatott munkalendületükre, csökkentette a párttagság biztonságérzetét, lazította a pártfegyelmet és az államfegyelmet, s mély nyomott hagyott a termelésnek addig állandóan felfelé ívelő vonalán is. Hogyan is folytassa teljes lelkesedéssel munkáját az a kohász vagy építőmunkás, aki egyszerre csak azt a könnyedén odavetett mondatot olvassa Vas Zoltán elvtárs káros, eredményeinket lebecsülő, az iparosítás kérdéseit helytelenül tárgyaló cikkében, hogy “meglehettünk volna Sztálinváros gyors ütemű fejlesztése nélkül is” Hogyan is lelkesíthetett volna az az agitáció, amely fő feladatát a negatív jelenségek “népszerűsítésében” látta.
Az a nézet, hogy “most csak a hibák feltárása van soron” – világosan jelzi az osztályellenség befolyását, amely a párt és a népi demokrácia megrágalmazásával, az eredmények teljes tagadásával a népi demokrácia tömegbázisát akarta gyengíteni. Ennek a nézetnek semmi, de semmi köze a bírálat fejlesztéséhez, amely egyik legfontosabb feladatunk. A bírálat nem azonos a feketén-látással. A bírálat objektív tükre a valóságnak, méghozzá nem valahogy elvontan objektív, hanem a nép, a szocializmus ügyét és érdekét szolgálóan, pártosan objektív, előremutató. A bírálatnak osztályjellege van. Lehet ugyanazon hiba ellen küzdeni forradalmi módon, a haladás, a szocializmus érdekében és reakciós módon, a nép ellenségéi érdekében. 1953 júniusa óta az osztályellenség megnövekedett befolyása következtében a bírálat irodalmunkban, sajtónkban és más területeken is gyakran viselte az utóbbi jelleget. Nem a szocializmus építését, a munkás-paraszt szövetség erősítését szolgálta, hanem néha, legjobb szándéka ellenére is az osztályellenség törekvéseit fejezte ki.
(…)

 

“Ha már vagyunk, számolni is kell velünk!”
Ezt mondja Tapolczai elvtárs s igaza van. Bárhogyan is tör­tént, itt van egy 35 000 lakosú város, amely életjogot követel magának. Azokat az embereket, akik a legnagyobb áldozatokat hozták meg itt, nyilvánvalóan nem lehet felelőssé tenni az utób­bi évek hibás gazdaságpolitiká­jáért. Persze teljesen nyilvánvaló, hogy a nép állama nem fogja sor­sára hagyni Dunapentelét. De a bizonytalanság, a sok rémhír és néhány rossz jel mégis keseríti a penteleieket. Október 23 óta az építkezések jelentős része ab­bamaradt, még a lakásépítkezés egy része is. Az idei pénzügyi le­hetőségeket illetően a legteljesebb a bizonytalanság “lent” is, “fent” is. Rengeteg a befejezetlen épület, munka, amelyet, ha nem sikerül tető alá hozni, súlyos károk ke­letkezhetnek. A féligkész csator­názási munkák miatt könnyen történhet csuszamlás a löszös talajon, és ez nemcsak anyagi kárt, de életveszélyt is jelent. Nem is beszélve a düledező, egészségte­len barakokról … Sürgős állami segítségre van itt szükség!

Mi lesz a Vasművel?
Ez a harmadik, talán legége­tőbb gondja most a penteleieknek.
Minden ellenkező híreszteléssel szemben -, ha csökkentett mér­tékben is -, de termel a Vasmű és szó sincs leállításáról. Nem igaz, hogy nincs szükségünk alap­anyaggyártásra, és hogy lemondunk a Vasmű további fejlesztésé­ről. Nincs szó arról sem, hogy kül­földnek adnánk bérbe a Dunai Vasművet. Ha jelenleg vitatható is termelésének szükségessége, a jövőben semmiképpen sem lesz az, mivel a finomlemez – a megépí­tendő finomhengermű terméke – a porszívótól a szerszámgépekig sokféle közszükségleti cikk és ter­melési eszköz gyártásának nélkü­lözhetetlen anyaga. Amiért ma mégis vitatható ez az, hogy – ép­pen befejezetlensége miatt – évente sok millió forint ráfizetést jelent a Vasmű termelése. Ha ezzel szemben megépül a fi­nomhengermű, gazdaságos lesz a Dunai Vasmű munkája. Egyéb­ként – mint Borovszky Ambrus, a Vasmű igazgatója mondotta -, elkészültek a Dunai Vasmű teljes gazdaságossági számításai. Ezek szerint a Vasmű üzemeltetése az adott körülményeket (azt, hogy a vasérc s a szén egy részét külföld­ről kapjuk) figyelembe véve is gazdaságos üzem lesz. Természete­sen akkor, ha a hengermű meg­lesz. A gazdaságosság másik for­rása a kokszgyártás melléktermékeinek hasznosítása. Bár az idei beruházási keret nagysága még bizonytalan, valószínűleg sikerül még 1957-ben befejezni a kátrány­feldolgozó, benzolkinyerő és a kénüzemet, amelyek fontos alap­anyagokat adnak majd iparunk­nak.

A legfontosabb üzemek termelnek
A szűkös energiahelyzet ellené­re is minden gyárrészlegnek meg­van a – bár csökkentett – termelési terve. Az első negyedévben a vasmű termelési értéke – a múlt év harmadik negyedévet ala­pul véve – eléri az 50-60 száza­lékot. A szénhiány miatt csupán egyetlen nagyüzem, a szénmosó nem dolgozik. A kokszoló hozzá­vetőlegesen 35 százalékos hatás­fokkal jár. Igaz, egyelőre háztar­tási kokszot gyárt, de mihelyt Komlóról több szenet kapnak – s erre január végére számítanak – elkezdik a komlói szén mosá­sát, úgy hogy legkésőbb február közepén ismét kohókokszot ad majd a kokszoló. A nagyolvasztó­mű – amelynek kihasználása ed­dig 70-80 százalékos volt – újra százszázalékos hatásfokkal dolgo­zik. Egyenletes járatását most már biztosítják, alapanyag három hónapra rendelkezésre áll. A mar­tinban jelenleg egy 125 tonnás kemence dolgozik, amelynek első ne­gyedévi terve meghaladja a negyedszázezer tonnát. Az erőmű működése teljesen a széntől függ, de minden nappal javul a helyzet. A kezdeti hét-nyolc megawatt he­lyett ma már 18-20 megawattot termelnek s ennek több mint a fe­lét az országos hálózatnak adják.

Az energiahelyzet további javu­lásával valószínűleg sor kerül bi­zonyos külföldi bérmunka – el­sősorban acélöntecsek gyártásá­nak – vállalására is. Ezzel is növelni tudják a foglalkoztatottsá­got.

…és mi lesz az elbocsátottakkal?
A Vasmű törzsgárdáját min­den körülmények között foglal­koztatni tudják. Elbocsátásokra, sajnos, mégis sor kerül, s ez már meg is kezdődött. Az összlétszám­nak mintegy 15-20 százalékáról van szó. S bár az elbocsátás az ország bármely területén súlyos gondot okoz – itt, Dunapentelén különösen nehéz terhet jelent, hi­szen a Vasműn kívül alig van más munkalehetőség.
És mi lesz azokkal – mert óhatatlanul ilyenek is lesznek az elbocsátandók között -, akik évekkel ezelőtt lakásukat, biz­tos megélhetésüket adták fel Pes­ten, vagy másutt is idekötötték életüket. Mihez kezdjenek? S nemcsak a vasműviekről van szó, hanem több ezer építőmunkásról is, akik a kezdet kezdetétől itt dolgoznak. Súlyos kérdés ez ma, amelyre pillanatnyilag senki sem adhat megnyugtató választ.
Félreértés ne essék. A duna­penteleiek jól tudják, milyen nehéz helyzetben van az ország. Nem is kérnek lehetetlent. Csupán azt, hogy ne tekintsék őket “feleslegeseknek”, s ha már óriási áldozatok árán felépítettük az új Dunapentelét oktalanul ne romboljuk le azzal, hogy sorsára hagyjuk.

Terényi Éva

Felhasznált képek:
Dunaújváros története képeslapokon

Dunaujvaros